Magyarország a hidegháborúban (könyvismertető)

A recenzált mű: Borhi László: Magyarország a hidegháborúban. A Szovjetunió és az Egyesült Államok között, 1945–1956. Corvina, Budapest, 2005. 360 p

Mission accomplished? The questions of Hungary’s integration into the Euro-Atlantic community

Almost each of the political forces and the great majority of the public saw no alternative to Euro-Atlantic integration, that is, accession to NATO and the EC (after 1992 the EU) when Hungary regained its independence in 1990. Membership in both organizations had a number of internal and external implications too. Budapest had to introduce sweeping reforms in practically all walks of life. Thus, for instance, NATO-membership required the establishment of a parliamentary democracy, a functioning market economy, and the observance of civil and human rights. At the same time, Hungary had to sign so-called basic treaties with three of its neighbors in which it again committed itself to peaceful relations and the renunciation of any attempt to regain territories it had lost to the countries affected after the First and the Second World Wars. EU-membership needed even more extensive restructuring of the various Hungarian institutions from law enforcement through finances to social services. In addition, Budapest expected that one of the major dilemmas of reconciling the so-called “Hungarian-Hungarian” question with the “good neighbor” policy would be settled within the framework of European integration. The expectations on behalf of the two sides have only been partially realized yet. Thus, Hungary consistently spends much less on defense than the required level within the Atlantic Alliance; Budapest has been trying to compensate with a relative prominent presence in foreign missions. As for the EU, the threat of a “second class membership” has not disappeared; in fact, after the beginning of the economic recession in 2008 it has even become a more realistic perspective; in reality, Hungary has had to accept a relative loss of power even in Central and Eastern Europe. However, Hungary has a vested interest in a “Strong Europe” (this was the official slogan of Hungary’s EU-Presidency during the first six months of 2011) in which “more Europe” should not exclude the country’s closer relations with other regions in the world

Tranzakcionalizmus és realizmus: Donald J. Trump külpolitikája

Donald J. Trumpnak nem volt „jó” sajtója a főáramhoz tartozó médiumok, hírmagyarázók, politológusok és történészek között. A többségük egyfajta „aberrációnak” tekintette elnökségét, így külés biztonságpolitikáját is. Ez utóbbi területeken az évtizedes liberális internacionalizmust kérték számon az Egyesült Államok 45. elnökétől, beleértve a multilateralizmust, a nemzetközi szervezetekben való aktív és vezető részvételt, a szövetségesekkel való zökkenőmentes kapcsolatokat, az „értékek” vélt vagy valós érvényre juttatását a nemzetközi kapcsolatokban – hogy csak néhány elemét említsük ennek a wilsoni hagyománynak. Úgy tűnik azonban, hogy az elnök kétségtelenül rendhagyó stílusa esetenként elfedte a tényleges politikai cselekvést. Ha ez utóbbit nézzük, sine ira et studio, akkor Donald J. Trump külpolitikája, illetve külpolitikai öröksége távolról sem tűnik radikálisan messze elrugaszkodottnak az amerikai külpolitika gyakorlatát tekintve. Más szavakkal, több a folyamatosság Barack Obama és Donald Trump, illetve Donald Trump és Joe Biden külpolitikájában, mint amennyire első pillantásra látszik. Az átfogó stratégiai kérdés, amire a Trump-adminisztrációnak választ kellett adnia az volt, hogy a liberális nemzetközi rend továbbra is ugyanolyan formában szolgálja-e az Egyesült Államok érdekeit, ahogyan azt – bizonyos változtatásokkal – a hidegháborút követő évtizedekben tette. Egy másik megválaszolandó kérdés az volt, hogy Amerika a 2011. szeptember 11. után a tágabb Közel-Keleten vállalt kötelezettségeinek továbbra is eleget tud-e tenni kül- és belpolitikai sérelmek nélkül. Ugyancsak kérdésként merült fel, hogy az előző elnökök által folytatott politika Kínával kapcsolatban – alapvetően erőfeszítések Kína kooptálására a liberális nemzetközi rendbe – meghozta-e a várt eredményt vagy sem. Mindezeket a kérdéseket a két párt külpolitikai elitjének tagjai megpróbálták kikerülni, de Donald Trump „Washington” és a „mély állam” ellen indított verbális támadásai a 2016-os elnökválasztási kampány során legitimnek tűntek, és visszhangra találtak számos választónál. Trump jogosan vetette fel többször, így a külpolitikáról 2016. április 27-én elmondott beszédében is, hogy a hidegháború befejezése után az Egyesült Államok vezetői nem tudtak világos jövőképet adni sem az amerikai választóknak, sem a világnak. Élesen bírálta a megelőző vezetések „nemzetépítő” (jobban mondva, „államépítő”) törekvéseit elsősorban Afganisztánban és Irakban, valamint a bizonytalan és ellentmondásos politikát Egyiptomban, Líbiában és Szíriában – általánosságban az ún. arab tavasszal kapcsolatos amerikai politikát. Figyelmeztetett arra, hogy az Egyesült Államok erőforrásait tekintve túlterjeszkedett, és a szövetségesei nem támogatják kellő mértékben Washingtont, noha haszonélvezői többek közt az amerikai biztonsági védőernyőnek. Kimondatlanul benne volt a szövegben, hogy az Egyesült Államok a továbbiakban nem képes globális szupremáciára a megváltozott belpolitikai és nemzetközi környezet miatt. Egy realistább, „haszonelvűbb” külpolitikát ígért, amelyben az igazodási pont az Egyesült Államok érdekei lesznek (“America First”), és ennek alapján fogja kezelni Washington a szövetségeseit és a versenytársait is. Ez a felfogás veszélyes aberrációt jelentett az évszázados, hagyományos amerikai önkép és külpolitika terén egyaránt, mivel kimondatlanul az amerikai „kivételesség” mítoszát kérdőjelezte meg, és az Egyesült Államokat az önérdekek által vezérelt „normális” országnak minősítette. Donald Trump lényegében a nixoni–kissingeri külpolitikai felfogáshoz nyúlt vissza, ami már akkor is kiváltotta a liberálisok ellenszenvét. A 2000-es évek második évtizedében pedig a Demokrata Párt és a Republikánus Párt külpolitikai elitjei nagymértékű átfedést mutattak, s közöttük az időnkénti ellentéteket mindössze a taktika, s nem a stratégia váltotta ki

Henry Kissinger (1923-2023) – Interjú Magyarics Tamás Professor Emeritussal, Amerika szakértővel

A Világpolitika és Közgazdaságtan interjút kért Magyarics Tamás professzortól, Amerika szakértőtől Henry Kissinger pályafutásáról. Henry Kissinger a nemzetközi kapcsolatok elméletének megkerülhetetlen gondolkodója, elméleti és diplomáciai tevékenysége is egy szilárd világrend építésének jegyében telt. Bár van olyan szakmai nézet, amelyik szerint tagadta az idealizmust, azaz az értékek érvényesülését a nemzetközi kapcsolatokban, ez a megállapítás túl sommás. Kétségtelenül vannak erre utaló megállapításai, ugyanakkor tudományos munkásságában és államférfiúi alkotásában megvalósította a globalizáció értékrendjét. Fő teljesítménye, a globalizáció új, kiteljesedő korszakához tartozó geopolitikai szerkezet megalapozása. Egyik legfőbb tanítása az összekapcsolás doktrína, aminek az értelmében a regionális, helyi történéseket globális összefüggésbe illesztette. Utolsó művében az államférfiúságra vonatkozó bölcseleti hagyományt globális szintre emelte, bár ez a mozzanat egész munkásságát jellemezte