A recenzált mű: Borhi László: Magyarország a hidegháborúban. A Szovjetunió és az Egyesült Államok között, 1945–1956. Corvina, Budapest, 2005. 360 p

Magyarics, Tamás

Repository of the Academy's Library

268 szemleMagyarország a hidegháborúban*A hidegháború történetének egyik legjobb hazai kutatója, Borhi László,az MTA Történettudományi Intézetének tudományos fômunkatársaújabb kötettel gazdagította ezt a területet. Sajnos, számos ok miatt mégmindig csak azt mondhatjuk, hogy a korabeli történések feltárásának akezdetén vagyunk, s nem valószínû, hogy valaha is elérhetnénk a rankeicélt, azaz azt, hogy mindent tudjunk – „úgy, ahogy megtörtént”. Ennek„mindössze” három oka van: az amerikai és az orosz levéltári viszo-nyok, valamint a kommunista döntéshozatal sajátossága.A hidegháború még mindig nagyon érzékeny témának számít. Az ame-rikai levéltári anyagok esetében létezik ugyan az úgynevezett harminc-éves szabály, azaz a mától visszaszámítva 30 évnél korábban keletke-zett iratok elvileg korlátlanul kutathatók, ám aki dolgozott már amerikailevéltárakban, tanúsíthatja: számos, papíron már felszabadított doku-mentumon a kötôszavakon kívül mindent lefestettek fekete tintával a kü-lönbözô kormányszervek. Kiváltképpen a hírszerzési anyagokra vonatko-zik ez a megállapítás, s ismerve az adott korszakot – többek közt éppenBorhi László jelen kötetben közölt és korábbi tanulmányaiból – nemtúlzás azt állítani: a jéghegy-szindrómával állunk szemben, a látható fel-szín az egésznek csak töredéke. Ami az orosz levéltárakban uralkodóállapotokat illeti, a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetôk rendezettnek,és sok múlik a személyi kapcsolatokon. Végül, harmadszor, a kommu-nista vezetés ügyintézését, Rákosi Mátyástól kezdve Kádár Jánosig azzala mondással jellemezhetjük, hogy a szó elszáll(t), írás pedig alig maradt.Borhi László maximálisan kihasználja a „hozott anyagot”; sôt, a kö-vetkeztetései túlmutatnak azon. Az eredmény egy rendkívül plauzibilisnarratíva. Mivel a kötet fejezeteit adó tanulmányok korábban már füg-getlen írásokként megjelentek, egyes helyeken átfedések jelentkeznek(például az 1956-os szabadságharcról szó esik az V. és a VI. fejezetbenis). Ezt a kisebb hiányosságot esetleg gondosabb szerkesztéssel ki lehe-tett volna küszöbölni, s akkor a szöveg egységesebb egészként hatna.A Magyarország a hidegháborúban egyik legnagyobb erénye az, hogyBorhi László sine ira et studio megcáfol vagy árnyal számos, a magyartörténettudományban rögzült álláspontot. Nyilvánvaló, hogy egy recen-zió terjedelme nem teszi lehetôvé az összes téma részletes tárgyalását,így mindössze utalhatok egyes kérdésekre. A szerzô – s ezzel csak egyet-* BORHI László: Magyarország a hidegháborúban. A Szovjetunió és az Egyesült Államok között, 1945–1956.Corvina, Budapest, 2005. 360 p.269Múltunk, 2005/4 | 268–272.érthetek – nagyon kritikusan szól Franklin D. Roosevelt amerikai elnökkülpolitikai teljesítményérôl (30.). Roosevelt, a baloldali történetírásegyik „hôse”, az 1933–1945 közötti amerikai elnök világháborús poli-tikájával jelentôs mértékben hozzájárult ahhoz, hogy legalábbis Közép-Európa a szovjet birodalom részévé váljon, és a kommunisták közel félévszázadra megszerezhessék a hatalmat ebben a térségben. Az amerikaipolitikus kapcsán leleplezôdik a hivatalos amerikai külpolitika „érték-elvûsége”. Erre számos további példát is találni a kötetben: így ArthurSchoenfeld amerikai követ nem tanácsolta, hogy az Egyesült Államokpénzügyi támogatásban részesítse Magyarországot, mert ablakon kido-bott pénznek gondolta ezeket az összegeket. Igaz, a másik oldalon a kora-beli magyar kormány vezetôi, így Nagy Ferenc miniszterelnök (1945–1947)sem tettek komoly kísérletet Washington támogatásának elnyerésére(104.). Nagy Ferenccel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy az apolitikai elit, amely Magyarországon a háború utáni nehéz idôszakbanhatalomra jutott, igen gyenge képességû volt, s a koalíciós kormányoktagjairól az amerikai követek is rendkívül rossz véleményt alkottak.A magyar politikusok gyenge képességei természetesen nem csupán azamerikaiakkal való kapcsolatokban nyilvánultak meg: az 1946-banMoszkvában lezajlott szovjet–magyar tárgyalásokon a magyar küldöttségmindent félreértett, amit csak lehetett, és a Sztálin–Molotov páros a kedveszerint játszadozott a magyar kormánydelegációval. Kicsit kevésbé dip-lomatikusan fogalmazva: ott csapták be a magyarokat, ahol csak akar-ták, így például Erdély kérdésében (97–98.) is. Az Egyesült Államokkalkapcsolatban még egy megjegyzés kívánkozik ide: Borhi szerint „homá-lyos jelei voltak annak, hogy az Egyesült Államok ellenzi a kommunis-ta erôk fokozatos magyarországi térnyerését …” (80.). Ugyanakkor aszerzô számos olyan bizonyítékot említ, amely szerint Amerika Ma-gyarországot már elég korán „leírta”, kezdve az I. fejezetben foglaltak-tól („Az ujjunkat sem akarjuk mozdítani” – bár az idézet Anthony Edenbrit külügyminisztertôl származik, mondhatta volna bármelyik vezetôamerikai politikus is), a háborús, sôt a háború utáni koalíció fenntartá-sának szükségességén át – Románia, Bulgária és Magyarország nem voltstratégiailag fontos a koalíció veszélyeztetettsége szempontjából (34.)– át egészen odáig, hogy Magyarországot mint megvédendô országotkivették a késôbb Truman-doktrínaként ismertté vált beszédbôl.Magyarország mintegy „beszorult” a világháború után felemelkedôkét szuperhatalom közé, s balszerencséjére a szovjet impérium nyugativédelmi zónájában találta magát. Borhi László közvetetten állást foglalabban a kérdésben is, melyik nagyhatalmat terheli nagyobb felelôsség a270 szemlehidegháború kirobbanásáért. Szerinte a szovjet birodalmi érdek, így együtközôzóna fontosabb volt Moszkvának, mint az együttmûködés a Nyu-gattal (60.). Mindez személyi szinten is tetten érhetô: miközben HarryS. Truman, Winston S. Churchill és a nyugati politikai elit tagjainak atöbbsége elismeréssel beszélt Sztálinról, addig a szovjet vezetô megve-tette összes tárgyalópartnerét, és még a Nyugat-barátsággal nem vádol-ható Molotov külügyminisztert is azért bírálta, mert szerinte túlságosanmegértô volt egyes nyugati politikusok iránt.A fejezetek között nehéz, s nem is célszerû minôségi sorrendet felállí-tani, de talán a IV. fejezet (Gazdaság és politika) és a VI. fejezet (Felsza-badítás vagy feltartóztatás?) keltheti fel leginkább az érdeklôdést. Borhiaz elôbbiben a magyarországi szovjet gyarmatosítás folyamatát írja le.Az adatokban rendkívül gazdag rész bemutatja a szovjet hatalomátvé-tel korábban kevésbé tárgyalt aspektusát. A szerzô ismételten indirek-ten állást foglal abban a vitában is, hogy vajon Moszkva elôre megírtforgatókönyv alapján hajtotta-e uralma alá a közép- és kelet-európaiországokat, vagy a folyamat inkább spontán válasz volt a háború utá-ni amerikai politikára. Perdöntô itt a befolyási övezet tudatos kiépíté-se: a szovjetek kezdettôl fogva arra törekedtek, hogy magyarországiklienseik segítségével az ország gazdasági életét is teljes mértékben azellenôrzésük alá vonják. Ugyanilyen tudatosan építették ki hadállásai-kat az élet más területein is, az államigazgatástól kezdve a kultúráig.A szovjet és a magyar kommunista vezetôk közötti nem stratégiai jelle-gû viták részben ugyancsak gazdaságiak voltak: Magyarország egysze-rûen nem tudott eleget tenni a mértéktelen szovjet igényeknek, bármek-kora erôfeszítéseket tett is – például ebbe a helyzetbe került a Moszkvátkiszolgáló Gerô Ernô, a gazdaság irányításért felelôs magyarországi kom-munista vezetô. A további ellentétek fôleg politikai természetûek vol-tak: egyrészt a magyar sztálinista vezetés terrorját egy idô múlva márMoszkvában is rossz szemmel nézték, másrészt a magyar vezetôk közülmindenkinek megvolt a maga moszkvai „gazdája”, akinek a sorsa nagyrészben meghatározta az MKP, késôbb az MDP vezetôinek karrierjét.A VI. fejezet az 1956-os magyar szabadságharc világpolitikai hátteréttárja fel. A kérdésrôl már születtek értékes tanulmányok (lásd példáulBékés Csaba: Európából Európába. Magyarország konfliktusok kereszt-tüzében, 1945–1990. Gondolat, Budapest, 2004). Borhi László végig-követi Washington közép-kelet-európai politikáját az 1950-es évek kez-detétôl a magyar szabadságharc leveréséig. Következtetése megerôsítiaz amerikai külpolitikáról korábban kialakult képet: jelentôs szakadéktátongott az idealista, értékorientált retorika, valamint a realista, érdek-271Magyarics Tamás | Borhi László: Magyarország a hidegháborúban.orientált gyakorlat között. Ha nem is volt formális megegyezés a kétszuperhatalom között, a hidegháború története azt sugallja, hogy a kétfél nem kívánt közvetlen összeütközést, s amennyiben ennek a veszélyefenyegetett, mindkét oldal hagyta, hogy a másik „rendet teremtsen” asaját érdekszférájában. Az 1956-os magyar szabadságharc leverése lé-nyegében egy szovjet „dominóelvre” épült: Moszkva nem engedhettemeg, hogy a biztonsági zónájában rés keletkezzen. Az 1956-os magyarforradalom története azt a véleményt látszik erôsíteni, amely szerint aSzovjetunió expanziós politikájához a kommunizmus csak megfelelôürügyként szolgált: a szovjet vezetést elsôsorban nem ideológiai, hanembiztonsági, geopolitikai meggondolások vezérelték 1945-öt követôen is.(Bár ez a téma nem merül fel a tárgyalt kötetben, érdemes megjegyezni,hogy számos történész véleménye szerint ez a vita akkor dôlt el a reál-politika javára, amikor Sztálin kiszorította Lev Trockijt a vezetésbôl.)A tanulmánykötet egy újabb rétege a korabeli magyar politikai életfeltérképezése. Ennek során a szerzô meggyôzô módon mutatja be azta folyamatot, ahogy a magyarországi politikai életben rövid pár év alattkizárólag a Moszkvának szolgai módon alárendelt kommunisták ma-radtak a porondon. Ismételten utalnom kell rá, hogy a jelen írás kere-tei nem teszik lehetôvé a részletes ismertetést, ezért egyetlen mozzana-tot emelek ki: a magyar kommunista vezetés viszonyát a magyar nemzetikérdésekhez. Rákosi Mátyás kizárólag azért emelt szót Georgi Dimit-rovnál a szovjet katonák által Magyarországon elkövetett atrocitásokmiatt, mert azok kedvezôtlen fényben tüntették fel a kommunistákat(61.). Hasonlóképpen viszonyult Rákosi a Szovjetunióban fogva tartottmagyar hadifoglyok ügyéhez; sôt, 1947-ben azért állíttatta le egy idôrea magyar hadifoglyok repatriálását, mert attól tartott, hogy az augusz-tusi, úgynevezett kék cédulás választásokon a fogságból hazatértek nema baloldali pártokra fognak szavazni (133.). Szintén 1947-ben Rákosicsak azért panaszkodott Molotovnál a Csehszlovákiában élô magyarokelleni atrocitások miatt, mert azok csökkenthetik a kommunisták nép-szerûségét Magyarországon (132.). A magyarországi kommunista veze-tô még Bukarest magyarellenes politikáját is hajlandó volt támogatni akommunista internacionalizmus jegyében (216.).A kötetben található tanulmányok bôséges jegyzetapparátusra támasz-kodnak, míg a tízoldalas bibliográfia egyrészt a szerzô széles körû olvasott-ságát bizonyítja, másrészt intellektuális kalandokra hív, amennyibenegyes kérdéseket még alaposabban szeretnénk tanulmányozni. Ez nemcsupán a magyar olvasókra vonatkozik: Borhi László kötete angol nyelvenis megjelent, így kétfajta missziót teljesít egyszerre. Egyfelôl a magyar tör-272 szemleténettudomány egyik jelentôs teljesítménye, másfelôl valódi hiánypótlókötet a hidegháború nemzetközi szakirodalmában, amelyben – ha a tér-ségünkrôl van szó – sajnos, egy-két kivételtôl eltekintve (Charles Gati,Bennett Kovrig, Stephen D. Kertesz) a szomszédos országok történészeidominálnak a maguk sokszor sajátos szempontjai szerint írt mûvekkel.Magyarics TamásMagyarország betagolása a szovjet érdekszférába*Nem mondhatnánk, hogy a publicisztika keveset foglalkozna a 2. világ-háború utáni évek történetével, s elég sok dokumentumkötet, iratköz-lés is megjelent, amióta a titkos levéltárak kapui megnyíltak a kutatókelôtt. Kormányülések, politikai pártok és pártközi értekezletek, bírósá-gi tárgyalások vagy a Szövetséges Ellenôrzô Bizottság jegyzôkönyvei,rendôrségi jelentések precíz publikálásától a helytörténeti, diplomáciai,életrajzi dokumentumokig, a levelezések és másfajta írásos emlékek köz-readásáig sok kiadvány vetett fényt sokáig homályos ismereteinkre.Más kérdés, hogy a politikai viták, a sajtópolémiák résztvevôi és több-nyire a történelemkönyvek szerzôi is megmaradnak beidegzôdött álló-képeik bemutatásánál, nem is szólva a szubjektív magántörténelmekrôl;az újabb dokumentumközléseknek még azokat az iratait is ritkán veszikfigyelembe, amelyek saját igazukat igazolhatnák.Míg a hazai források publikálásában sok az eredmény, bár még többa tennivaló, kevésbé ismerjük az egykori megszálló hatalom levéltárait.Senki sem tagadja, hogy a háború utáni évtizedek magyar történetébendöntô szerepet játszottak a moszkvai elhatározások, az ott az utóbbi né-hány évben közzétett magyar vonatkozású dokumentum-közléseknekmégis csak kis hányada jelent meg magyar fordításban. Ignorálásuk sa-játos reakció az egykor kötelezôen megjelentetett, de senki által nem ol-vasott szovjet tananyagok, brosúrák, hivatalos kiadványok és üdvtör-ténetek könyvtárakat megtöltô áradatára.Magyar kutatók az elmúlt másfél évtizedben többször is próbálkoz-tak az 1944–1948-as évek magyar vonatkozású szovjet dokumentumai-nak feltárásával; munkájuk sok nehézségbe ütközött, de egyebek mel-lett a követi jelentések publikálása terén eredménnyel járt. Megjelent* Iratok a magyar–szovjet kapcsolatok történetéhez. 1944. október–1948. június. Szerk.: Vida István. Gon-dolat Kiadó, Budapest, 2005. 384 p.

Magyarország a hidegháborúban (könyvismertető)

http://real.mtak.hu/139172/1/magyaricst.pdf

Magyarország a hidegháborúban (könyvismertető)

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

Repository of the Academy's Library