A hiány mint nyelvi jel a dialógusok jelentésében.

Az előadás a spontán élőnyelvi és a tervezett drámai dialógusok hiányalakzataival, a közöttük lévő szövegtipológiai hasonlóságok és különbségek kognitív szempontú feltárásával, a hiány szemiotikai szerepével foglalkozik. A spontán párbeszédek nyitó és záró szekvenciáit a beszélő és a hallgató mint két különböző szubjektum állandóan fölcserélt szerepei alakítják, így a deiktikus centrum elemeinek folyamatos változása meghatározza a dialógus szemantikai és szintaktikai jellemzőit. A drámai dialógusok ezzel szemben ugyanazon szubjektum két különbözõ megnyilatkozásaként teremtik meg a szövegvilágot, ezért a párbeszéd intraszubjektív módon, egyező kognitív sémákat és intenciókat felhasználva bontakozik ki. Mindkét beszédmód alapja a dialogikus nyelvhasználat, építőelemei pedig a replikákból szerveződő egységnyi dialógusok. A spontán és a drámai párbeszéd között több lényegi eltérés tapasztalható, azonban mindkét szövegtípus közös jellemzője a hiány mint szövegszervező erő gyakori alkalmazása. Az előadás célja a kontextuális és szituatív ellipszis fajtáinak és beszerkesztési stratégiáinak, valamint az elhallgatás funkcióinak számba vétele, és kitér a kötőszó nélküli építkezés és a pragmatikai inferencia dialogikus alkalmazására is. Az explicit és implicit tartalmak összefüggéseinek kutatása során feltárhatók azok a szövegalkotási műveletek, melyek hozzájárulnak a párbeszéd mint különböző szövegek függvényében álló, többizotópiájú szöveg megteremtéséhez. Az így létrehozott struktúra egységét a szövegek közötti nyílt vagy rejtett utalások által teremtett kapcsolat, az intertextuális kohézió biztosítja