On the role of 4-hydroxynonenal in health and disease

AbstractPolyunsaturated fatty acids are susceptible to peroxidation and they yield various degradation products, including the main α,β-unsaturated hydroxyalkenal, 4-hydroxy-2,3-trans-nonenal (HNE) in oxidative stress. Due to its high reactivity, HNE interacts with various macromolecules of the cell, and this general toxicity clearly contributes to a wide variety of pathological conditions. In addition, growing evidence suggests a more specific function of HNE in electrophilic signaling as a second messenger of oxidative/electrophilic stress. It can induce antioxidant defense mechanisms to restrain its own production and to enhance the cellular protection against oxidative stress. Moreover, HNE-mediated signaling can largely influence the fate of the cell through modulating major cellular processes, such as autophagy, proliferation and apoptosis. This review focuses on the molecular mechanisms underlying the signaling and regulatory functions of HNE. The role of HNE in the pathophysiology of cancer, cardiovascular and neurodegenerative diseases is also discussed

Aortoiliacalis stenoocclusiv betegség fedett sztentekkel végzett endovascularis ellátásával szerzett kezdeti tapasztalataink

Bevezetés: A komplex aortoiliacalis stenoocclusiv betegségek kezelésének megoldását hagyományosan a nyitott műtéti technikák jelentik. Napjainkban azonban a kisebb perioperatív megterheléssel járó endovascularis vagy hibrid beavatkozások – mint például a fedettsztent-implantáció – is megoldásként szolgálhatnak, amelyekkel akár aortobiilia- calis, akár aortobifemoralis áthidalások kiválthatók. Célkitűzés: A vascularis centrumunkban végzett ortoiliacalis fedett sztent implantációk korai eredményeinek elemzése. Módszer: A 2019. november 1. és 2021. szeptember 30. között prospektíven regisztrált, konszekutív, aortoiliacalis fedett sztent implantációján átesett betegek adatainak retrospektív elemzését végeztük. Rögzítettük a betegek de- mográfiai és preoperatív egészségügyi adatait, a perioperatív szövődményeket, emellett a pre- és posztoperatívan megállapított Rutherford-stádiumot és boka-kar indexet. Vizsgálatunk elsődleges végpontja a perioperatív mortalitás, illetve az egyéves túlélés és elsődleges nyitva maradás, míg másodlagos végpontja a boka-kar index, illetve a Rutherford-stádium változásának és az amputációs rátának a megállapítása volt. Elemzésünkhöz Kaplan–Meier-analízist és Wilcoxon-féle ’signed-ranked’ tesztet használtunk. Eredmények: Vizsgálatunkba 36 beteget vontunk be. Az átlagos utánkövetési idő 12 ± 6,9 hónap volt. 72,2%-ban (n = 26) TASC C–D klasszifikációjú aortoiliacalis elváltozás miatt végeztünk beavatkozást, 44%-ban (n = 16) kritikus alsó végtagi ischaemia miatt, 64%-ban (n = 23) percutan punkcióból. A kórházban töltött napok száma átlagosan 5 ± 7 nap volt. Perioperatív vérzéses szövődmény 4 (11,1%), reoperáció 6 (16,6%) esetben fordult elő. Perioperatív halálozás nem történt. Az egyéves túlélés 94,3%, az elsődleges nyitva maradás 91,4% volt. A betegek posztoperatív Rutherford-stádiuma (3. [2.] vs. 1. [1.]; p<0,001) és boka-kar indexe (0,4 [0,55] vs. 1 [0,4]; p<0,001) szignifikánsan javult a preoperatívhoz képest. Nem tervezett major amputációt nem végeztünk. Következtetés: Az aortoiliacalis stenoocclusiv betegségek kezelésében fedett sztentek használatával jelentős klinikai javulás mellett kedvező perioperatív mortalitás, egyéves túlélés és elsődleges nyitva maradás, illetve elfogadható perioperatív morbiditás érhető el. Ez az eljárás megfelelő alternatívája lehet a nyitott műtéti megoldásoknak

Nem infrarenalis lokalizációjú hasi aortaaneurysmák miatt végzett nyitott műtétek hosszú távú adatainak elemzése

Bevezetés: Jelenleg nincsenek egyértelmű ajánlások a nem infrarenalis hasi aortaaneurysmák sebészi kezelésének ideá- lis technikájáról. Célkitűzés: Jelenlegi vizsgálatunk célja volt elemezni az intakt fallal rendelkező, nem infrarenalis abdominalis aor- taaneurysmák miatt nyitott műtéten átesett betegek mortalitását és a proximalis aortakirekesztés szintjének a posztoperatív eredményekre gyakorolt hatását. Módszer: Retrospektív egyközpontú vizsgálatunk az intakt, nem infrarenalis hasi aortaaneurysmák miatt 2005 és 2017 között a Semmelweis Egyetem Szív- és Érgyógyászati Klinikáján nyitott műtéten átesett betegek eredményeit tekinti át. A tanulmány elsődleges végpontja a 30 napos, 1, 2 és 5 éves mortalitás, másodlagos végpontjai a poszto- peratív akut vesekárosodás, valamint a súlyos posztoperatív szövődmények voltak. Az adatokat két csoportban elemeztük a műtét során alkalmazott proximalis aortakirekesztés helye alapján: juxta/pararenalis aortaaneurysmák; inter/suprarenalis aortakirekesztés, suprarenalis aortaaneurysmák; supracoeliacalis kirekesztés. Eredmények: Klinikánkon 94 páciens esett át nyitott aortaműtéten, amely legalább az egyik veseartéria szintje feletti aortakirekesztéssel járt. Az utánkövetési idő 3,14 (IQR: 1,55–5,00) év, a 30 napos, 1, 2 és 5 éves mortalitás 9%, 20%, 27% és 48% volt. A 30 napos és 1 éves mortalitás szignifikánsan alacsonyabb volt a juxta/pararenalis aortaaneurysma miatt operált betegek között. Szignifikánsan többször fordultak elő súlyos posztoperatív szövődmények a suprarenalis aneurysma miatt kezelt páciensek körében a juxta- és pararenalis aneurysma miatt operáltakhoz képest. Az akut vesekárosodás perioperatív incidenciája 54%, a kórházi elbocsátáskor 30% volt. A kórházi bent fekvés ideje alatt jelentősen több akut veseműködési zavart észleltünk a suprarenalis aneurysma miatt operált pácienseknél, a betegek hazabocsátásakor azonban a két csoport között már nem volt szignifikáns különbség. Következtetés: A suprarenalis aortaaneurysmák nyitott műtéte nagyobb morbiditással, korai és középtávú mortalitással jár, mint a juxta/pararenalis aortaaneurysmáké. A preoperatív krónikus veseelégtelenség és a súlyos posztoperatív szövődmények a közép- és hosszú távú mortalitás független prediktív tényezői

Akut Stanford B típusú aortadissectio konzervatív és invazív terápiájának hosszú távú eredményei Magyarországon

Bevezetés és célkitűzés: Az akut Stanford B típusú aortadissectio (ATBAD) egy potenciálisan életet veszélyeztető kórkép, melynek adekvát ellátása kritikus lehet a beteg túlélése szempontjából. A jelen vizsgálat célja az ATBAD ellátásával kapcsolatosan végzett konzervatív, nyitott vagy endovascularis terápiás modalitások rövid és hosszú távú eredményeinek összehasonlítása. Módszer: Retrospektív, multicentrikus kohorszvizsgálatunk során a 2011. 01. 01. és 2020. 12. 31. között akut és szubakut TBAD-val kezelt betegeket vizsgáltuk. A terápia módja szerint a konzervatívan, nyitott műtéttel kezelt és a thoracalis endovascularis aortasztentgraft -implantáción (TEVAR) átesett betegek eredményeit hasonlítottuk össze. Regisztráltuk a posztoperatív 30 napban történt halálozást, major szövődményeket, valamint az utánkövetés során való reoperáció szükségességét és a túlélést. Eredmények: A vizsgálatba 188 beteget vontunk be (69,7% férfi, átlagéletkor: 57 ± 12,2 év). A betegek 88,8%-a szen- vedett magasvérnyomás-betegségben. A posztoperatív 30 napban a nyitott műtéten átesett betegek között magasabb arányban fordult elő halálozás, mint a TEVAR-on átesett betegek között (26% és 16,7%, p = 0,12). A nyitott műtéten és a TEVAR-on átesett betegek között hasonlóan magas arányban fordult elő posztoperatív lélegeztetést igénylő tü- dőszövődmény (22,6% és 19,4%), valamint műtétet igénylő vascularis szövődmény (25,9% és 16,7%). A konzervatí- van kezelt csoportban 3 esetben volt szükséges a dissectióval kapcsolatos műtét végzése 30 napon belül (renalis sztentimplantáció: n = 2, TEVAR: n = 1). A medián utánkövetési idő 41 (IQR, 73,5) hónap volt. Utánkövetésünk alatt a reoperációk tekintetében nem volt szignifikáns különbség a három csoport között (p = 0,428). A 6 éves túlélés a nyitott műtéten átesett betegek között szignifikánsan alacsonyabb volt, mint a másik két vizsgált betegcsoportban (54,8% vs. 79,3% és 75%, p = 0,017). Következtetés: Amennyiben ATBAD esetén műtét indikált, TEVAR végzése előnyösebb a nyitott műtéthez képest mind a rövid, mind a hosszú távú eredmények tekintetében. A nem komplikált esetekben folytatott konzervatív terápia hosszú távú eredményei nem mutatnak szignifikáns különbséget a TEVAR eredményeihez képest