Őskeresztény élettapasztalat és eszkatologikus idő

A distanciált tudományos-teoretikus beállítottságtól való elfordulás s az ezzel összefüggő törekvés arra, hogy az élethez a tényleges megélés szintjén férjünk hozzá – e szinthez újra visszataláljunk, ehhez pedig megfelelő fogalmakra, nyelvre leljünk –: a századforduló német filozófiájának és teológiájának egyaránt meghatározó vonása. Az “élethez” való hermeneutikai visszafordulás szempontjából a fiatal Martin Heidegger számára – amint vallásfenomenológiai előadásaiból kitűnik – alapvető paradigmaként az őskereszténység jelent meg. Az őskeresztény élettapasztalatot, amint az a páli levelekben megjelenik, Heidegger újfajta módon, a husserli fenomenológia hermeneutikai átalakítása révén igyekezett hozzáférhetővé tenni. “Élmény, tapasztalat és megértés” összefüggésének vallási-teológiai relevanciája innen szemlélve a hívő beállítódás fenomenológiai-hermeneutikai kikérdezéséből, felfejtéséből adódik. Jelen dolgozat arra tesz kísérletet, hogy kortörténeti összefüggésben röviden rekonstruálja a fiatal Heidegger gondolkodói útját, ezen belül pedig vallásfenomenológiai előadásainak néhány főbb gondolatát, különös tekintettel a kairológiai időfelfogásra