Társadalmi egyenlőtlenségek és nevelés

Először a társadalmi egyenlőségről gondolkodjunk – röviden. Vitathatatlan, a társadalmi egyenlőség ősrégi becses eszme, történelemformáló erő, természetes, sokakat magával ragadó kívánalom és életérzés. A modern (új- és legújabb kori) politika szüntelenül és közvetlenül ki is nyilvánítja: társadalmi értelemben minden ember egyenlő. A különböző politikai (és ideológiai) természetű dokumentumok csak árnyalati eltérést mutatnak a megfogalmazásban, a mondanivaló szempontjából (hogy tehát minden ember egyenlő és szabadnak születik) azonosak

Gyermekfilozófia – mi végre?

Matthew Lipman, a gyermekfilozófia alapítójának, napjainkra már klasszikussá váló gondolkodójának 2010. december 26-i elhunyta után Douglas Martin ír nekrológot a New York Times-ban. Ez a szomorú tény újfent ráirányítja a szakmai figyelmet a gyermekfilozófia mibenlétének és állapotának kérdéseire. Nem sokkal később a talán legrangosabb nemzetközi neveléstudományi folyóirat, a Journal of Philosophy of Education (2011. május) különszámot szentel – Lipman halála apropójából – a gyermekfilozófia mai-holnapi problémáinak vizsgálatára. Paul Standish főszerkesztő a szám Bevezetőjében kiemeli, hogy Lipman „úgy vélte, […] ha a kritikus gondolkodás képességét nem alapozzák meg gyermekkorban, akkor valószínűtlen, hogy kivirágozzon az a későbbiekben. Ezért támadt az az ötlete, hogy tanítsanak filozófiát a gyermekeknek, és [ma már – K. S.] több mint 4000 amerikai iskolában, több mint 60 külföldi országban terjedt el, az anyagot pedig 40 nyelvre lefordították.” (Standish, 2011, 1. o.)2 A nemzetközi tanulmánygyűjteményt tartalmazó különszám (amelynek szerkesztését két különböző ország egyetemének kutatója végzi) célja annak a kérdésnek a megfontolása, hogy tudniillik „mi az ésszerű és elérhető [hasznosítható – K. S.] a gyermekfilozófiában” (Standish, 2011, 2. o.). Már első áttekintésében is gondolatébresztőnek tarthatjuk a különszámot, és joggal feltételezhetjük, hogy a válogatás „új szintre emeli ezt a tudományt [’scholarship’]” (Standish, 2011, 2. o.)

A „néma tragikum”, avagy a „nevelés boldog kényszere”?

Ma még távol vagyunk attól, hogy az „ismeretátadó”, a „tananyagközpontú” pedagógiai paradigmától a „gyermekközpontú” tanításon át eljussunk a „pedagógus-központú” rendszer tömeges megvalósításáig. Ahhoz a hiteles és autonóm pedagógus-ideálhoz, amelyről Németh László (1980, 768. o.), a kiváló magyar író és tanár lenyűgözően írja: „nincs olyan király, mint az az igazi tanár, aki fiatal szívekben szemtől szembe és napról napra tud uralkodni”. Az ilyen szint elérése érdekében legalább három súlyos kihívásnak szükséges és kívánatos megfelelni: 1. Érzékelhető módon növelni a pedagógus társadalmi-anyagi megbecsülését. 2. Csökkenteni a mindenkori politikai s ideológiai uralom befolyásolási törekvéseit. 3. Végül, s talán legfőképpen, erősíteni a pedagógus saját felelősségét a jóravalóság magasrendű erényének képviseletében

A közösség és a közösségiség újragondolásához. Akarunk-e és tudunk-e még közösséget alkotni?

A közösség a leghányatottabb sorsú fogalmaink egyike. Néhány évtizeddel ezelőtt a vízcsapból is ez a kifejezés áradt, mindenki nyakrafőre használta, nemritkán sanda szándékokkal övezve. Azután (a rendszerváltást követően) szapulni kezdték, jogos és jogtalan támadásokkal illették, majd fokozatosan mellőzték, manapság pedig már végérvényesen temetni akarják. Ugyanakkor aligha van ma is általánosabb és humánusabb szükségletünk annál, mint hogy minden emberi együttműködést a közösségi szellem hasson át s irányítson. Emberek tömegei feltételezik, hogy a közösség-lét békességet, szeretetet és nagy jelentőségű együttes alkotást tud létrehozni

Nevelés – mi végre? Nevelésfilozófiai megközelítésben

Reális ellentmondást tár fel, számunkra, a pedagógiában tevékenykedők számára pedig fölöttébb fájdalmas felismerést tükröz Csányi Vilmos (2010) tanulmánya, melyben arról ír, hogy a család az iskolától várja a nevelést, az érzelmi biztonságot, az erkölcsöt, a kiegyensúlyozott személyiség kialakítását, miközben az iskola azt hiszi, hogy a gyermek már eleve szilárd közösséggel, erkölccsel ellátott helyről (a családtól) érkezik, úgymond „megnevelve”. Vagyis az iskolának leginkább a tudásátadás feladatával, s nem holmi nevelési problémákkal kell bíbelődni