Pszichoanalízis és pedagógia. Változatok Ferenczire

„Az uralkodó rezsim (gyermeknevelés, a felnőttek szenvedélyessége) mindenki számára megnehezíti, hogy a rokon- és ellenszenvektől és igazságtalanságuktól megszabaduljon. Az emberiség karaktere talán egyszer majd jobb lesz (a változás képességének határai). Még a tudomány is ’szenvedélyes’, mikor csak az egoisztikus ösztönöket látja meg és ismeri el. Az a természetes szükséglet, hogy megfelelő normális kielégültség után megosszuk az örömérzéseket valamint a természet harmóniaelve azonban nincs kellőképpen figyelembe véve.” Ezt írja Ferenczi (1996) Klinikai Naplójában 1932. augusztus 13-án A pszichoanalízis bűneinek lajstroma cím alatt. Korábban pedig, április 26-án Freudról ezt: „gyógyítási módszerét, csakúgy mint elméletét, egyre jobban [befolyásolja] érdeklődése a rend, a karakter, a rossz felettes-énnek jobbal való helyettesítése iránt; pedagógiaivá válik.” Még korábban, március 17-én: „Freud olyan erősen tartja magát a következetes neveléshez, mint én az elmélyedéshez a relaxációs technikában.

Pszichoanalízis és kultúra, avagy kultúra-e a pszichoanalízis?

Egy idézettel kell kezdenem Róheim Géza A kultúra eredete és szerepe című könyvéből: „Az emberi társadalom olyan szerzők csoportjához hasonlít, akiket igazából nem nagyon érdekel, mit akar mondani a másik. Mégis eljárnak egymás előadásaira, mert azt remélik, hogy a közönség őket is meghallgatja, amikor rajtuk a sor.” (Róheim, 2001, 34.) Szeretném Róheim elgondolását a visszájára fordítani: azt föltételezem, hogy bármely szakmai közösség a társadalomnak ezt a működésmódját képezi le