Immunohistochemical and clinicopathological examination of possible molecular markers of progression and recurrence in meningiomas

A meningeomák, mint az egyik leggyakoribb intracranialis daganatok, a neuropathologiai gyakorlatban jelentős számban előfordulnak. Általában jóindulatúak, de előfordulhatnak recidívák. A WHO kritériumok alapján 3 grádust különítünk el, melyek a tumor agresszivitását is jellemzik. Számos olyan eset van, ahol a grádus meghatározás nehézségekbe ütközik és szükséges lehet egy vagy több immunhisztokémiai markerre, mely segíthet ezen esetekben. Erre lehet alkalmas a DNS hibajavításban szerepet játszó PARP1, a „genom őrzőjének” is nevezett p53, az intranuclearis progesteron receptor, valamint a Mib1 (anti-Ki67 antitest) proliferatios marker. Vizsgálatainkat két körben végeztük: először egy kisebb betegcsoporton (31 beteg 41 mintája), majd egy nagyobb beteganyagon (70 beteg 114 mintája). Az első körben a DE KK Pathologiai Intézetében a napi rutinban alkalmazott automatizált immunhisztokémiai reakciókat értékeltük ki. Második körben pedig szöveti multiblokkokat készítettünk és ezeken nagyobb esetszámot vizsgáltunk. Az elkészült immunfestéseket digitalizáltuk és megszámoltuk a festődő sejteket (%), az átlagos festődési intenzitást, valamint meghatároztuk az ezek szorzatából létrejött ’Histoscore’-t. A mintákat részben a WHO grádus, részben az 5 éves intervallumban bekövetkezett relapsus/recurrencia megléte vagy hiánya alapján csoportosítottuk, és matematikai elemzésnek vetettük alá (Kruskall-Wallis H, Mann-Whitney U, Wilcoxon signed rank teszt, Spearman’s rank order korreláció). Eredményeink alapján elmondhatjuk, hogy szignifikáns összefüggés van a WHO grádus és a PARP1 festődés, a p53, a Mib1 és a PR jelölődés között. Azonban a PARP1 a WHO II. grádusban, míg a p53 a WHO III. grádusban mutatta a legmagasabb értéket. A két marker (PARP1 és p53) változása egymással nem függ össze. A PARP1, a p53, a Mib1 egyenes arányos, míg a PR fordított arányosságot mutat a WHO grádussal. Recurrencia tekintetében a Mib1 és a p53 mutat szignifikáns eltérést. Eredményeink segíthetik a rutin neuropathologiai gyakorlatban a meningeomák leletezését és jelezhetik a klinikusoknak a relapsusra hajlamos betegeket, akik szoros utánkövetése indokolt.Meningiomas are one of the most frequent intracranial tumours and occur in high numbers in neuropathological practice. Although these tumours are usually benign, recurrences may occur. According to WHO criteria there are 3 grades, indicating increasing tumour aggressiveness. There are cases where the WHO grading is difficult, therefore we need immunohistochemical markers to help distinguished such cases. The DNA damage repair protein PARP1, p53 as ’the guardian of the genom’, the intranuclear progesterone receptor, and the proliferation marker Mib1 (anti-Ki67 antibody) are possible candidates. Our experiments were carried out in two phases: first on a small group of patients’ samples (41 samples of 31 patients) and later on more patients (114 samples of 70 patients). We applied automated immunohistochemical methods, which are routinely used at the Institute of Pathology, University of Debrecen Clinical Centre. In the second round we performed the study on samples built into a tissue microarray (TMA) paraffin block. The samples were digitalised and the staining percentage, average staining intensity, and Histoscore (multiplying the above two readouts) were calculated. The samples were grouped according to WHO grades, and the relapse/recurrence (presence or absence) within a five-year interval was calculated and analysed with statistical tests (Kruskall-Wallis H, Mann-Whitney U, Wilcoxon signed rank test, Spearman’s rank order correlation). Our results revealed a correlation between WHO grade and PARP1, p53, Mib1 and PR expression, respectively. PARP1 has the highest value in WHO Grade II meningiomas, whereas p53 shows the highest value in WHO Grade III tumours. The expression of PARP1 and p53 are not related to each other. PARP1, p53 and Mib1 show direct proportion, while the PR shows inverse proportion to the WHO Grade. Regarding relapse/recurrence, only the Mib1 and p53 show differences. Our findings could help the diagnostic neuropathological work-up of meningiomas, and provide information for clinicians regarding the likelihood of tumour relapse/recurrence

Bakteriális lipopoliszachariddal kiváltott késői kardioprotekció az iszkémia/reperfúziós károsodással szemben = Late cardioprotection against ischemia-reperfusion injury induced by bacterial lipopolysaccharides

Hazánkban és a civilizált társadalmakban egyaránt, az iszkémiás szívbetegség az egyik leggyakoribb halálokok közé tartozik. A szivizom endogén adaptációs mechanizmusainak támogatása, illetve vizsgálata ezért nagy jelentőségű. Kísérleteink bizonyítják, hogy ez a mechanizmus emberben is hatásos védelmet jelent. Kimutattuk továbbá, hogy a farmakológiai prekondícionálás hatékonyan véd az iszkémiás károsodás ellen. A kis dózisú (0,5 mg/kg) bakteriális lipopoliszachariddal (LPS) előkezelt patkányok szíve 24 órával a kezelés után fokozottabb mértékben áll ellen az iszkémiát követő szívfunkciós károsodásnak. A 24 órás LPS előkezelés megnövelte a szívizom nitrogén-monoxid tartalmát az indukálható nitrogén oxid szintáz fokozott aktivitása révén. A LPS előkezelés hatására szignifikánsan emelkedett a szívizom szuperoxid termelése is a fokozott xantin oxidoreduktáz aktivitás miatt. A szérum nitrotirozin szintje ugyancsak emelkedett az LPS előkezelés hatására, jelezvén a NO és szuperoxid anion reakciója révén képződő peroxinitrit fokozott képződését a szervezetben. A LPS előkezelés növelte a miokardiális cGMP tartalmat is. Eredményeink szerint az oxidatív és nitrozatív stressz, valamint az NO-cGMP szignalizációs út fontos szerepet játszhat a szívizom farmakológiai prekondícionálásában. | Ischemic heart disease is one of the most frequent cause of death in the civilized societies, therefore investigation of cardioprotective mechanisms to prevent ischemic damage is essential. We have shown that this protective mechanism is effective in humans. We have also shown that pharmacological preconditioning effectively protects against ischemia/reperfuson injury. 24h pretreatment of rats with bacterial polysaccharides (LPS) has resulted in a protection against ischemia-induced deterioration of cardiac function. A 24h LPS pretreatment increased cardiac nitric oxide content via the induction of the inducible isoform of nitric oxide synthase. LPS pretreatment also increased cardiac superoxide production via an increase in the activity of xanthin oxidoreductase. LPS increased serum nitrotyrosine levels showing increased formation of peroxynitrite from NO and superoxide. In addition, LPS pretreatment increased myocardial cGMP level. Our results suggest, that both oxidative and nitrosative stress play an important role in pharmacological preconditioning of the heart

The effect of electrical stimulation of skeletal muscle on cardioprotection and on muscle-derived myokine levels in rats: A pilot study

Electrical muscle stimulation (EMS) is a widely used method in sports and rehabilitation therapies to simulate physical exercise. EMS treatment via skeletal muscle activity improves the cardiovascular functions and the overall physical condition of the patients. However, the cardioprotective effect of EMS has not been proven so far, therefore, the aim of this study was to investigate the potential cardiac conditioning effect of EMS in an animal model. Low-frequency 35-min EMS was applied to the gastrocnemius muscle of male Wistar rats for three consecutive days. Their isolated hearts were then subjected to 30 min global ischemia and 120 min reperfusion. At the end of reperfusion cardiac specific creatine kinase (CK-MB) and lactate dehydrogenase (LDH) enzyme release and myocardial infarct size were determined. Additionally, skeletal muscle-driven myokine expression and release were also assessed. Phosphorylation of cardioprotective signaling pathway members AKT, ERK1/2, and STAT3 proteins were also measured. EMS significantly attenuated cardiac LDH and CK-MB enzyme activities in the coronary effluents at the end of the ex vivo reperfusion. EMS treatment considerably altered the myokine content of the stimulated gastrocnemius muscle without altering circulating myokine levels in the serum. Additionally, phosphorylation of cardiac AKT, ERK1/2, and STAT3 was not significantly different in the two groups. Despite the lack of significant infarct size reduction, the EMS treatment seems to influence the course of cellular damage due to ischemia/reperfusion and favorably modifies skeletal muscle myokine expressions. Our results suggest that EMS may have a protective effect on the myocardium, however, further optimization is required

Logistic Challenges in the Short Food Supply Chains

The aim of the Paper is to identify the types of short food supply chains(SFSCs), their spread today, and to demonstrate the advantages or disadvantages they provide,especially the logistical problems and solutions that can be identified in the chain. In order to achieve this goal, we carried out a reviewof international and Hungarian literature sources and secondary data. It can be stated that SFSCs can be a viable alternative to conventional supply chains pursuing a global distribution strategy. Establishing a restricted geographic range of supply provides several benefits to local producers, consumers and society. However, there are serious concerns about logistical costs and associated emissions. To overcome this, there is a need for compromises. The practical example we present shows that the use of conventional „less short”sales channels in the distribution mix is reasonable even in the case of local food

A combfejcsavar helyzetének prognosztikai jelentősége a csípőtáji törések esetén = The prognostic value of the hip screw position in intertrochanteric fractures

Absztrakt: Bevezetés: Tanulmányunkban a magyar lakosság egyik leggyakoribb sérülésével, a csípőtáji törésekkel, azon belül a pertrochanter és a lateralis combnyaktörésekkel foglalkoztunk. A svájci Osteosynthesis Munkaközösség (AO) klasszifikációja szerinti 31–A1-es és 31–A2-es töréseket vizsgáltuk, melyek gyakorisága a kor előrehaladtával egyre inkább növekszik. Módszer: A 2010 és 2016 közötti időszakban kezelt 1179 beteg adatait elemeztük. A töréseket intramedullaris szegek alkalmazásával stabilizáltuk. 992 betegnél Stryker Gamma3®, míg 187 betegnél Synthes PFNA® szeget alkalmaztunk. Extenziós asztalon, a töréseket képerősítő segítségével, fedetten reponáltuk. A műtéteket általános anesztéziában vagy epiduralis érzéstelenítésben traumatológus szakorvosok vagy rezidensek végezték standard lateralis feltárásból. Az adatokat és méréseket a klinikán használt, úgynevezett GEPACS-alkalmazásból nyertük. Ezt követően statisztikai elemzéseket végeztünk a Microsoft Excel táblázatszerkesztő program segítségével. Eredmények: Cut-out a vizsgált betegek közül 33 (2,79%) esetben következett be. Ebből 21 (1,78%) esetben a bal, míg 12 (1,01%) esetben a jobb oldalon. 29 (87,87%) esetben Gamma3 szeget, 4 (12,12%) esetben PFNA szeget használtunk. Szövődményes eseteinkben a tip–apex distance (TAD-) index átlaga 18 mm volt. Következtetés: A dynamic hip screw (DHS) alkalmazása esetén a TAD-indexnek az irodalmi ajánlások szerint 20 mm-nek vagy annál kisebbnek kell lennie. A TAD-index átlagértéke a cut-out csoportban 18 mm volt, ami megegyezik a szövődménymentes csoport átlagos TAD-index-értékével. Eredményeinkből az derült ki, hogy a fejcsavar kivágásának bekövetkezte független a TAD-indextől, így ez az ajánlás nem alkalmazható megbízhatóan a velőűrszegek esetében. Orv Hetil. 2019; 160(9): 338–342. | Abstract: Introduction: In our study, we analyzed one of the Hungarian population’s most frequent injuries, the hip fracture, focusing mainly on the lateral femoral neck and the pertrochanteric fractures. According to the classification of the Swiss Association for Ostheosynthesis (AO), we focused on 31–A1 and 31–A2 fractures, the incidence of which increases by ageing. Method: Between 2010 and 2016, we analyzed the data of 1179 patients. All of the fractures were stabilized with intramedullary nails. 992 patients received Stryker Gamma3®, whereas 187 patients’ fractures were solved with Synthes PFNA® nail. In all cases, closed reduction method was used with fluoroscopy on an extension table. The surgeries were done in general or epidural anesthesia and performed by traumatology residents or specialists using standard lateral exploration. Data were collected using GEPACS software and statistical analysis was done with MS Excel. Results: Cut-out occurred in 33 cases (2,79%): out of that 21 (1.78%) were left sided and 12 were (1,01%) right sided. 29 (87.87%) patients were treated with Gamma3 nail, and in 4 (12,12%) cases PFNA nail was used. The average TAD-index was 18 mm. Conclusion: According to recommendations of the TAD-index value, when using dynamic hip screw, it should be 20 mm or lower. The average index value was 18 mm which was equal in the complicated and non-complicated groups. Our study shows that the cut-out is independent from the TAD-index value, thus this recommendation cannot be applied for intramedullary nails. Orv Hetil. 2019; 160(9): 338–342

Mellkasi sérültek drenázsadatainak vizsgálata = Drainage data analysis of chest-injured patients

Absztrakt: Bevezetés: A mellkasi sérülések jelentős részében keletkezik pneumo- (PTX) és haemothorax (HTX). Ezekre a leggyakrabban alkalmazott terápiás megoldást a mellkascsövezés jelenti. A mellkasi cső pozíciója kiemelt fontosságú a megfelelő drenázs eléréséhez. Célkitűzés: Tanulmányunkban választ kerestünk arra, hogy a PTX és HTX esetén alkalmazott mellkascsövezés során hogyan alakulnak a drenázsidőtartamok, mi a felmerülő drenázselégtelenség oka, valamint szerepet játszik-e a baleseti sebészek tapasztalata. Módszer: 2011 és 2015 közötti időszakban vizsgáltuk 110 sérült adatait retrospektív módszerrel. A cső megtörése vagy drenázselégtelenség esetén vizsgáltuk, hogy áthelyezéssel, újracsövezéssel vagy további drének behelyezésével megoldódott-e a drenázselégtelenség. Vizsgáltuk a csőnek röntgenfelvételen, CT-n való helyzetét, valamint a beavatkozáshoz szükséges sebészi képzettség és a drenázselégtelenség okainak összefüggését. Eredmények: A mellűri drenázs átlagos időtartama 6,5 nap volt. A mellkas középső harmadába eső drénpozíció a felsőhöz viszonyítva 1,9 nappal, míg az alsó a felső pozícióhoz viszonyítva 1,2 nappal rövidebb drenázsidőt vett igénybe. HTX esetében az alsó 2,8 nappal, a középső 3,6 nappal rövidebb drenázsidőt igényelt a felső pozícióhoz képest. Az összes vizsgált eset 30%‑ában drenázselégtelenség jelentkezett. Az újracsövezés után rövidebb ideig tartott (9,5 nap) a drenázs, mint drénáthelyezés után (10,2 nap), de szignifikáns különbség nem volt. Következtetés: A mellkasi sérülések ellátása akkora entitás, hogy egységes irányelvet lehetetlen kidolgozni. Tanulmányunk alapján igazolást nyert, hogy a mellkasi csőnek a mellkas alsó és középső harmadába történő megfelelő pozicionálása jelentősen csökkenti a drenázsidőtartamot. A magas drenázselégtelenséget a cső nem megfelelő pozicionálása és megtörése okozta. Tanulmányunk szerint a baleseti sebészek tapasztalata nem játszik szignifikáns szerepet, a cső megfelelő pozicionálása lényegesebb. Orv Hetil. 2019; 160(5): 172–178. | Abstract: Introduction: Chest injuries cause a significant number of pneumothorax (PTX) and hemothorax (HTX). The most commonly used treatment is chest-tube drainage. The position of the tube is a prime necessity to achieve adequate drainage. Aim: To analyze the duration of chest drainage at the occurrence of PTX and HTX. To find what the underlying cause of drainage insufficiency is and whether there is any relation between the surgical qualification needed to the procedure. Method: Clinical data of 110 injured patients from 2011 to 2015 were collected and retrospectively analyzed. In the case of tube breaking or drainage insufficiency it was investigated if repositioning, usage of new tubes or insertion of additional tubes resolved the drainage insufficiency. Authors investigated the location of the tube on x-ray and CT, and the connection between the drainage insufficiency and the surgical qualifications needed to the procedure. Results: The average duration of chest drainage was 6.5 days. The duration of drainage was shorter by 1.9 days regarding the tube inserted in the middle section of the chest compared to the upper one and shorter by 1.2 days regarding the tube inserted in the lower section of the chest compared to the upper one. In the case of HTX, the duration of drainage was shorter by 2.8 days regarding the lower and by 3.6 days regarding the middle section compared to the upper position. Drainage insufficiency occurred in 30% of all cases. The duration of chest drainage was shorter after application of new tubes (9.5 days) than after reposition (10.2 days), but there was no significant difference. Conclusion: Chest injury is a wide entity, thus one standard protocol cannot be developed on the management of these injuries. Authors concluded that drainage duration decreases significantly if the position of the tube is in the middle or lower section of the chest. The high occurrence of drainage insufficiency was caused by inadequate tube positioning and tube breaking. The practical qualification of trauma surgeons did not play a significant role regarding the prevalence of drainage insufficiency rather if the tube positioning was appropriate. Orv Hetil. 2019; 160(5): 172–178