A ministernotomia szerepe az aortabillentyű-sebészetben

Absztrakt Bevezetés: A modern aortabillentyű-sebészetben egyre hangsúlyosabbá válnak a kisebb behatolási kapukkal járó sebészeti eljárások. A műbillentyűk technikai fejlődése, különös tekintettel a varrás nélküli billentyűkre, nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy kis műtéti területen, kevés manipulációval, egyszerűen hajtsanak végre aortabillentyű-műtéteket. Célkitűzés: A szerzők célja az volt, hogy a jelen publikációval, a történelmi áttekintés mellett, a minimális behatolással végzett aortabillentyű-cserének módozatait ismertessék, különös tekintettel a varrat nélküli biológiai aortaprotézisek használatára, továbbá hogy a saját műtéti eredményeiket bemutassák. Módszer: A Szegedi Tudományegyetem Szívsebészeti Osztályán még limitált számú, 13 beteg adatainak feldolgozásával a szerzők rávilágítanak a rendszer technikai szükségleteire, a konvencionális teljes sternotomia közötti különbségekre. Eredmények és következtetések: A szerzők megállapítják, hogy a minimális behatolással végzett aortabillentyű-cserének jelentős speciális eszközigénye nincs, technikailag nehezebben kivitelezhető, azonban könnyen tanulható. Az intraoperatív és posztoperatív műtéti eredmények megegyeznek a teljes sternotomiában végzett aortabillentyű-csere eredményeivel, azonban a rövid metszés kevesebb fájdalommal és jelentős kozmetikai előnnyel jár. Orv. Hetil., 2016, 157(23), 901–904

A pericardialis tamponád kórélettana, klinikuma és állatkísérletes vizsgálati lehetőségei = Pathophysiology, clinical and experimental possibilities of pericardial tamponade

Absztrakt: A pericardialis tamponád a szívsebészeti ellátás egyik fontos sürgősségi kórképe, amelynek hátterében számos kóroki tényező állhat. A pericardialis folyadékfelszaporodás diagnosztikája és terápiája a klinikai gyakorlatban ma már sikeres, ugyanakkor a kialakuló kardiogén sokk következményeinek eredményes kezelése még sok esetben kihívást jelent. Az akut pericardialis tamponád és a krónikus pericardialis folyadékgyülem hatékony kezelési tervéhez a kórélettani folyamat megértése szükséges. A jelen közlemény célja, hogy a pericardialis tamponád jelenségéről és jelentőségéről is összefoglaló képet nyújtson, az orvostörténeti háttér és a fontosabb kórélettani tényezők ismertetésén át egészen az állatkísérletes modellalkotás szerepéig. Orv Hetil. 2018; 159(5): 163–167. | Abstract: Acute pericardial tamponade is one of the most emergent clinical scenarios in cardiac surgery. With numerous causes in the background, pericardial tamponade can lead to cardiogenic shock and death. In modern diagnostic era, the recognition of pericardial tamponade is simple, but its management and the long-term effects can still be challenging. Without the detailed understanding of the pathophysiological pathways diagnostic and therapeutic management plans of pericardial tamponade is very difficult. The aim of this review was to give a complex picture of pericardial tamponade, from its role in medical history to pathophysiology and its significance in surgical experimental models. Orv Hetil. 2018; 159(5): 163–167

Venovenous extracorporeal membrane oxygenation for COVID-19 associated severe respiratory failure: Case series from a Hungarian tertiary centre

Introduction Venovenous extracorporeal membrane oxygenation (V-V ECMO) is recommended for the support of patients with severe COVID-19 associated severe respiratory failure (SRF). We report the characteristics and outcome of COVID-19 patients supported with V-V ECMO in a Hungarian centre. Methods We retrospectively collected data on all patients admitted with proven SARS CoV-2 infection who received V-V ECMO support between March 2021 and May 2022. Results Eighteen patients were placed on ECMO during this period, (5 women, age (mean +/- SD) 44 +/- 10 years, APACHE II score (median (interquartile range)) 12 (10-14.5)). Before ECMO support, they had been hospitalised for 6 (4-11) days. Fifteen patients received noninvasive ventilation for 4 (2-8) days, two patients had high flow nasal oxygen therapy, for one day each. They had already been intubated for 2.5 (1-6) days. Prone position was applied in 15 cases. On the day before ECMO initiation the Lung Injury Score was 3.25 (3-3.26), the PaO2/FiO(2) ratio was 71 +/- 19 mmHg. The duration of V-V ECMO support was 26 +/- 20 days, and the longest run lasted 70 days. Patients were mechanically ventilated for 34 +/- 23 days. The intensive care unit (ICU) and the hospital length of stay were 40 +/- 28 days and 45 +/- 31 days, respectively. Eleven patients were successfully weaned from ECMO. The ICU survival rate was 56%, the in-hospital survival was 50%. All patients who were discharged from hospital reported a good health-related quality of life Rankin score (0-2) at the 5-16 months follow-up. Conclusions During the last three waves of the COVID-19 pandemic, we achieved a 56% ICU and a 50% hospital survival rate at our low volume centre

Differential β-arrestin2 requirements for constitutive and agonist-induced internalization of the CB1 cannabinoid receptor

CB1 cannabinoid receptor (CB1R) undergoes both constitutive and agonist-induced internalization, but the underlying mechanisms of these processes and the role of beta-arrestins in the regulation of CB1R function are not completely understood. In this study, we followed CB1R internalization using confocal microscopy and bioluminescence resonance energy transfer measurements in HeLa and Neuro-2a cells. We found that upon activation CB1R binds beta-arrestin2 (beta-arr2), but not beta-arrestin1. Furthermore, both the expression of dominant-negative beta-arr2 (beta-arr2-V54D) and siRNA-mediated knock-down of beta-arr2 impaired the agonist-induced internalization of CB1R. In contrast, neither beta-arr2-V54D nor beta-arr2-specific siRNA had a significant effect on the constitutive internalization of CB1R. However, both constitutive and agonist-induced internalization of CB1R were impaired by siRNA-mediated depletion of clathrin heavy chain. We conclude that although clathrin is required for both constitutive and agonist-stimulated internalization of CB1R, beta-arr2 binding is only required for agonist-induced internalization of the receptor suggesting that the molecular mechanisms underlying constitutive and agonist-induced internalization of CB1R are different

Extracorporalis membránoxigenizáció intenzív osztályon: 14 eset ismertetése = Extracorporeal membrane oxygenation in intensive care unit

Összefoglaló. Az extracorporalis membránoxigenizációt egyre gyakrabban alkalmazzák világszerte refrakter légzési és/vagy keringési elégtelenség kezelésében. Intézetünkben 2015-ben kezdtük meg a program előkészítését és felépítését. Célunk az extracorporalis membránoxigenizációs kezelés élettani alapjainak rövid ismertetése, különös tekintettel a venovenosus konfigurációra, és az eddig kezelt eseteink eredményeinek összefoglalása. Az irodalom szisztematikus áttekintése és a kezelt esetek adatainak retrospektív értékelése voltak a módszereink. 2016 óta összesen 14 beteg esetében használtunk extracorporalis membránoxigenizációt (8 férfi, 6 nő, életkor 51 ± 15 év, APACHE II. score 24 ± 7). Az indikáció 9 esetben súlyos refrakter hypoxaemiás légzési elégtelenség, 1 esetben tracheooesophagealis fistula és légzési elégtelenség, 1 esetben műtét alatti támogatás tervezett trachearekonstrukció során és 3 beteg esetében refrakter cardiogen shock volt. Az extracorporalis membránoxigenizáció 11 betegben a légzés, 3 betegben a keringés támogatását szolgálta, 13 venovenosus, 1 venoarteriosus konfigurációban. Az extracorporalis támogatás ideje légzéstámogatás esetében 14 ± 6 nap, a cardialis támogatások esetében 5 ± 4 nap volt. Az intenzív osztályos ápolási idő 27 ± 13, illetve 21 ± 17 nap volt a két betegcsoportban. 9 beteget jó funkcionális állapotban bocsátottunk el, 5 beteg halt meg osztályunkon, további 3 később a kórházi bennfekvés során. Az extracorporalis membránoxigenizációs program regionális centrumokban Magyarországon is megvalósítható. A nemzetközi ajánlások, oktatási módszerek alkalmazásával a nemzetközi irodalomban közölt túlélési eredményekhez hasonló eredmények érhetők el hazánkban is. Orv Hetil. 2021; 162(11): 425-431. Summary. Extracorporeal membrane oxygenisation is commonly used worldwide for refractory respiratory and circulatory failure. We started to organise the introduction of this therapeutic modality in 2015. Our aim is to give a short review about extracorporeal life support, especially veno-venous extracorporeal membrane oxygenation, and to present our first results. We provide a systematic review of the currently available literature and a summary of our first treatments. As of 2016, we supported 14 patients with extracorporeal membrane oxygenisation (8 men, age 51 ± 15 years, APACHE II score 24 ± 7). The indications were refractory hypoxaemic respiratory failure in 9, tracheo-oesophageal fistula and respiratory failure in 1, support during surgery for planned tracheal reconstruction in 1, and refractory cardiogenic shock in 3 patients. We provided respiratory support in 11, circulatory support in 3 cases, with 13 veno-venous and 1 veno-arterial configuration. The support lasted for 14 ± 6 days in respiratory, and for 5 ± 4 days in cardiac cases. Intensive care length of stay was 27 ± 13 and 21 ± 17 days in the two patient groups. We discharged 9 patients in good functional state, 5 patients died during intensive care and further 3 later, during the hospital stay. Our results show that the implementation of an extracoporeal membrane oxygenation program is feasible in Hungarian tertiary centers. In line with international recommendations and adapting international training courses, the survival is very similar to that reported in the literature. Orv Hetil. 2021; 162(11): 425-431

Post-COVID changes in lung function 6 months after veno-venous extracorporeal membrane oxygenation: a prospective observational clinical trial

BackgroundSevere coronavirus disease 2019 (COVID-19) may require veno-venous extracorporeal membrane oxygenation (V-V ECMO). While V-V ECMO is offered in severe lung injury to COVID-19, long-term respiratory follow-up in these patients is missing. Therefore, we aimed at providing comprehensive data on the long-term respiratory effects of COVID-19 requiring V-V ECMO support during the acute phase of infection.MethodsIn prospective observational cohort study design, patients with severe COVID-19 receiving invasive mechanical ventilation and V-V ECMO (COVID group, n = 9) and healthy matched controls (n = 9) were evaluated 6 months after hospital discharge. Respiratory system resistance at 5 and 19 Hz (R5, R19), and the area under the reactance curve (AX5) was evaluated using oscillometry characterizing total and central airway resistances, and tissue elasticity, respectively. R5 and R19 difference (R5–R19) reflecting small airway function was also calculated. Forced expired volume in seconds (FEV1), forced expiratory vital capacity (FVC), functional residual capacity (FRC), carbon monoxide diffusion capacity (DLCO) and transfer coefficient (KCO) were measured.ResultsThe COVID group had a higher AX5 and R5–R19 than the healthy matched control group. However, there was no significant difference in terms of R5 or R19. The COVID group had a lower FEV1 and FVC on spirometry than the healthy matched control group. Further, the COVID group had a lower FRC on plethysmography than the healthy matched control group. Meanwhile, the COVID group had a lower DLCO than healthy matched control group. Nevertheless, its KCO was within the normal range.ConclusionSevere acute COVID-19 requiring V-V ECMO persistently impairs small airway function and reduces respiratory tissue elasticity, primarily attributed to lung restriction. These findings also suggest that even severe pulmonary pathologies of acute COVID-19 can manifest in a moderate but still persistent lung function impairment 6 months after hospital discharge.Trial registrationNCT05812196