Pazarló magyarok: nyelv- és kultúravesztéseink történetéből

A VII. Nevelésügyi Kongresszus téziseiben egyetlen helyen lelhető fel halvány utalás az ’idegen nyelvek alkalmazására’ márpedig a nyelvek tudása az egyik olyan kulcs, amely minden kaput nyit. A szánalmasan egynyelvű magyar iskolázás már emberöltők óta nem nyújt nyelvtudási mintázatokat diákjainak, az iskolai értelmiség gyakran tanítványainál is kevésbé tájékozódik szakterületéről (vagy általában) idegen nyelveken. A nyelvtudás(ok) célképzete ugyan koronként változó, de megtartása és fejlesztése egész életen át tartó munkálkodást kíván

Felvezetés

2009 novemberében Veszprémben került sor a IX. Országos Neveléstudományi Konferenciára, amely egyfelől tematikusan illeszkedett a korábbi seregszemlék haladó hagyományaihoz, másrészről viszont – az integritás és integrálhatóság jegyében – rokon tudományterületek kutatásaiba is engedett némi bepillantást. A konferencia tézisei azt sugallták, hogy a gyakran megoldhatatlannak tűnő pedagógiai problémák iskolai és iskolán kívüli okozói a megfelelő kulturális ismeretek és a nyelvi kompetenciák hiányára vezethetők vissza. Ezért kívánatos, hogy az általunk művelt neveléstudományi szakterületeken túlmenően a rokon tudományok legújabb kutatási eredményeivel is tisztában legyünk – főként a pszichológia és az interkulturális nyelvészet világából. Mindezek útmutatóként szolgálhatnak az új, transznacionális és multikulturális közösségek oktatásában és nevelésében, minthogy ezek az élet-, beszéd-, kulturális közösségek már nem ismernek országhatárokat. A meghirdetett huszonhat témakörben 214 alkalommal hangzottak el beszámolók, előadások folyamatban lévő kutatásokról. Mindezek jelentős része rokoni szálakat, időnként válaszokat is találhatott a plenáris előadásokban, amelyeket az Iskolakultúra jelen számában közreadunk