The fall of Constantinople

In my article I present a comparative analysis of Manolis Kalomiris's opera the Constantine Palaeologus and Cemal Resid Rey's symphonic poem Fatih Sultan Mehmet from the point of view of national canons, political backgrounds and aesthetics. Both pieces deal with the last siege of Constantinople (1453), which ended in the victory of the Ottoman army. This historic turning point inspired very sophisticated, interpretative compositions on both of sides of the former frontline. In the epilogue of my article this horizon is widened by the Hungarian musical reading of this great historical event. In 1953 - 500 years after the siege - the contemporary artistic remembrance turned the fall of Constantinople into an important part of both national mythologies. These mythologies can demonstrate that Turkey belongs to Europe, and Europe is in debt to Greece. Both nations and even both states have problems with their respective political identities, with the acceptance of their near past and with their vulnerability to the new superpowers. Of course, the artistic pieces analysed below were composed not for political reasons, although their plots and receptions are understandable only with attention to the political background of their births

The fall of Constantinople : its musical remembrance in the 1950's

In my article I present a comparative analysis of Manolis Kalomiris's opera the Constantine Palaeologus and Cemal Resid Rey's symphonic poem Fatih Sultan Mehmet from the point of view of national canons, political backgrounds and aesthetics. Both pieces deal with the last siege of Constantinople (1453), which ended in the victory of the Ottoman army. This historic turning point inspired very sophisticated, interpretative compositions on both of sides of the former frontline. In the epilogue of my article this horizon is widened by the Hungarian musical reading of this great historical event. In 1953 - 500 years after the siege - the contemporary artistic remembrance turned the fall of Constantinople into an important part of both national mythologies. These mythologies can demonstrate that Turkey belongs to Europe, and Europe is in debt to Greece. Both nations and even both states have problems with their respective political identities, with the acceptance of their near past and with their vulnerability to the new superpowers. Of course, the artistic pieces analysed below were composed not for political reasons, although their plots and receptions are understandable only with attention to the political background of their births

Playing with anthems: The formation of the cult of empress Elisabeth in Hungarian music

In this paper I reveal how the cult of Empress Elisabeth affected the reception of three different volumes of Hungarian music. These three works are: Erzsébet-emlény (Elisabeth Memorial Album, 1854) edited by Kornél Ábrányi; Erzsébet (Elisabeth, 1854) opera by Károly Doppler, Ferenc Doppler and Ferenc Erkel; and Die Legende von der heiligen Elisabeth (The Legend of Saint Elisabeth, 1865) by Franz Liszt. In spite of their high artistic level, the first two works were banned by the cultural elite who interpreted them as Habsburgian political music after the downfall of the dual state. On the other hand, the intentionally apolitical oratorio by Franz Liszt was regarded by the same cultural elite as the highest standard of artistic representation of the Empress. As a consequence of parallel distribution of both imperially and nationally constructed memories, a strange diffusion appeared in the social sphere, especially in Hungarian cultural memory. Conflicting memories emerged due to the discrepancy between the original Hungarian political myth (Kossuth-myth) and Empress Elisabeth’s cult. Using the terminology introduced by Claude Lévi-Strauss, I have labeled this situation as the clash of the cold and hot society in Hungary during the 19th century

Apokalipszis- és apoteózis-kép a Petőfi-szimfóniákban

A tanulmányban azt mutatom be, hogy az I. világháború előtt (1909) és közvetlenül utána (1923) komponált Petőfi-szimfóniákban milyen jelentéstartománya van a költő halálához kapcsolódó apokalipszis-képnek. Radó Aladár (1882–1914) Ausztria—Magyarország állampolgáraként írta meg az apolitikusnak szánt Petőfi-szimfóniát (1909), Hubay Jenő (1858–1937) viszont már a trianoni Magyar Királyság poeta lauratusaként komponálta meg a közéleti jelleget vállaló Petőfi-Szimfoniát (1923). A kötet tárgyára térve az apokalipszis-apoteózis képpárt Petőfi Sándor és a szabadságharc recepciója, valamint a zenetörténeti előképek határozták meg. Az 1918 előtti és utáni Petőfi-értelmezések — szemben a szabadságharc emlékezetével — megegyeztek, és így mindkét szimfonikus portré programja a következőképpen írható le: a puszták fia megénekli a magyar táj szépségét, elnyeri szerelme kezét, majd kardot ragad, és hősi halált hal, de megdicsőül elestében, mert a nemzet (és az Úr) megőrizi őt örök emlékezetében. Az elemzés rámutat arra, hogy Radó személyes hőstörténetet ír, Hubay viszont az azonos program ellenére a Trianon utáni magyar sors előtt tisztelgett. Az I. világháború előtt a komolyzenei ábrázolásokban az apokalipszis-kép az egyén hősi halálához kötődik (nemzeti tragédiaként való értelmezése kivételes), az I. világháború után (Világos és Trianon metonimikus emlékezete következtében) viszont a nemzeti tragédiához kötődik. Az apoteózis-kép hasonló értelmezési körrel bírt, az I. világháborúig a személyes történet fináléját jelezte, 1918 után a nemzet sorsának — vágyott — jobb jövőjét jelölte. Amíg Radó az egész szimfonikus költeményben az apoteózist készítette elő, addig Hubay két tételben is eget-földet rázó apokalipszist jelenít meg, amelyet fenséges apoteózissal old fel a fináléban