The Croatian-Slavonic Grenz (Border) Hussars’ Role in the Campaigns 1793–94 against the Revolutionary France or the history of the cavalry for the Wurmser Freikorps

A tanulmány az osztrák–stájer, vagy másként Wurmser-szabadcsapat lovasságának létrejöttét és eddig gyakorlatilag feltáratlan történetét tekinti át levéltári kutatások alapján. A rövid életű csapattest jelentőségét annak köszönheti, hogy ez tekinthető a későbbi Horvát–Szlavón határőr-huszárezred, vagyis a francia háborúk korában fennállt, egyetlen alapvetően délszláv etnikumú császári-királyi huszárezred előzményének. Jelen munka alapításától, 1793 elejétől kíséri nyomon a szabadcsapat lovasságának történetét egészen a gyalogságtól történő hivatalos leválásáig, 1794 végéig. A tanulmányban a hadműveletekben való részvétel ismertetésén túl az önálló csapattestté válás okai és folyamata, továbbá a tisztikar és az alakulat mindenkori parancsnokai is bemutatásra kerülnek

A genealógiai kutatás lehetőségei a bécsi Kriegsarchivban

A könyvfejezetben a Habsburg Birodalomban mindvégig jelentős szerepet játszó hadsereg személyügyi anyagainak legfontosabb típusai, a mustrajegyzékek, állománytáblázatok, a revíziós listák, az újoncozási- és áthelyezési listák, a törzskönyvi lapok, a minősítési jegyzékek, a katonai anyakönyvek és a nyugdíjazási jegyzőkönyvek, illetve ezen forrástípusok fejlődése, szerkezeti felépítése és főbb tartalmi jegyei kerülnek bemutatásra. Ezek a többnyire adatgazdag irategyüttesek ugyanis széleskörű lehetőséget biztosítanak a mindenkori haderőben szolgálatot teljesítő személyekkel kapcsolatos genealógiai és életrajzi jellegű kutatások számára is, amit jelentős mértékben megkönnyít, hogy a vonatkozó források többsége egy helyen, a bécsi Hadilevéltárban található. Ismertetésre kerülnek továbbá a nem kimondottan személyügyi katonai forrásoknak tekinthető, de genealógiai szempontból releváns iratanyagok (Udvari Haditanács iratai, Régi Tábori Akták) is. Az említett forrásegyüttesek keletkezésének és mindenkori őrzési helyének áttekintése révén egyúttal a bécsi hadilevéltár fejlődéstörténete is vázlatosan bemutatásra kerül. Végezetül pedig a szerző a 18–19. század fordulójának császári-királyi tisztikarára irányuló saját kutatásainak tapasztalatait és módszertanát mutatja be néhány érzékletes példán keresztül

A francia háborúk császári-királyi huszársága, avagy a "legmagyarabb csapatnem" és fénykora a historiográfia tükrében

A tanulmány a francia forradalmi és a napóleoni háborúk időszakában fennállt császári-királyi huszárságra vonatkozó történeti irodalom fejlődését tekinti át. Kezdve, mintegy alapvető előzményként a magyarországinál jóval korábban indult és eleinte sokkal jelentősebb ausztriai hadtörténetírással. A hivatalos ausztriai hadtörténetírás kibontakozása ugyanis már a XIX. század elején kezdetét vette. Ennek keretében 1808-tól kezdődött meg az első ausztriai hadtudományos folyóirat az Oesterreichisch-militärische Zeitschrift kiadása is. A kiegyezést követően a közös hadsereg által támogatva az ún. ezredtörténetírás műfaja vált meghatározóvá, az ennek révén született munkák máig a legrészletesebb, nélkülözhetetlen forrásaink a huszárság történetére vonatkozóan. Az első, széles forrásbázison nyugvó, tudományosnak tekinthető munkák azonban csak a XIX. század utolsó évtizedeiben születtek. A tudományos igényű hadtörténetírás megalapozása hazánkban is a XIX. század végén vette kezdetét, amit az első magyar hadtörténeti folyóirat, a Hadtörténelmi Közlemények megindítása, illetve az első magyar hadtörténeti összefoglaló munka megszületése jelzett. A két világháború közötti militarizált időszakban a huszár különösen hangsúlyos, gyakran idealizált szerepet kapott a nemzeti hadtörténetírásban, így a korszak reprezentatív hadtörténeti szintézisében, A magyar katona. Vitézségünk ezer éve című munkában és természetszerűleg az 1936-ban napvilágot látott újabb huszármonográfiában is. A második világháborút követően ugyanakkor jelentős mértékben háttérbe szorult a hazai történetírásban, ami még a magyarországi marxista hadtörténetírás legnagyobb vállalkozásaként 1984–85-ben megjelent Magyarország hadtörténete című munkában is egyértelműen érezhető. A rendszerváltozás időszakától kezdve viszont, részben a számos hagyományőrző egyesületnek köszönhetően, a huszárság ismét reneszánszát éli, ami a témával foglalkozó irodalomban is tetten érhető. Jellemző, hogy 1999-ben és 2000-ben egyaránt napvilágot látott egy-egy színvonalas monográfia a huszárságról. Az ugyancsak 2000-ben megjelent, eddigi utolsó magyar hadtörténeti szintézisben a nemzeti tudat erősödésének köszönhetően a huszárság szintén jelentőségének megfelelő bemutatásra került. Összegezve azonban megállapítható, hogy a címben jelzett téma önállóan kevésszer került feldolgozásra, inkább csak átfogó művek keretében, fejezetek szintjén. Ezek is döntően egyfelől ismeretterjesztő jellegűek, másfelől gyakran több szempontból idejét múltak. Ennek következtében még számos feladat áll a téma kutatói előtt

A magyar huszárság részvétele Napóleon oroszországi hadjáratában

A tanulmány a magyar huszárság figyelemre méltó, mégis kevéssé ismert részvételét dolgozza fel Napóleon 1812. évi grandiózus oroszországi hadjáratában. A hozzávetőlegesen 35000 fős császári-királyi segédhadtestbe beosztott öt huszárezred ugyanis egyértelműen meghatározó szerepet játszott a segédhadtest tevékenységében Az előbbi által a hadjárat során alkalmazott, a fő erőkkel vívott döntő csatákat kerülő, gyakori manőverezgetéseket folytató hadviselés ugyanis különösen kedvezett a huszár, illetve könnyűlovas harcmodornak. Így a huszárok elsődlegesen menetbiztosító és felderítő feladatokat láttak el, utóbbit főként számos portyázó különítményük révén. Ezek tevékenysége létfontosságú volt, mivel mélyen egy ellenséges és ismeretlen országban működtek. Mindemellett természetesen a kisebb-nagyobb összecsapásokban is kitüntették magukat. A huszárság kiemelt szerepét jelzi, hogy az októberben erősítésül érkezett 7. számú huszárezred révén a segédhadtest lovasságán belüli arányok még inkább az ő javukra tolódtak el. Különleges fontosságukat az ekkor életbe léptetett új hadrendi beosztás is egyértelműen tükrözte. Ez ugyanis egyrészt jól láthatóan leképezte a huszárság menetbiztosításban, illetve előőrsszolgálatban betöltött meghatározó szerepét, másrészt megtestesítette azt a szándékot is, hogy minél több seregtestbe kerüljön beosztásra több-kevesebb huszáregység, ami egyértelműen jelezte, hogy alkalmazásuk szinte mindenhol szükséges és hasznos volt

A Meskó-hadosztály az 1813. évi őszi hadjáratban, avagy egy dicső pályafutás balsikerű lezárása

A tanulmány a magyar történelem egyik legkiválóbb, napjainkra azonban gyakorlatilag elfeledett huszártisztjének, a magasabb parancsnoki beosztásokban is kiemelkedő teljesítményt nyújtó báró felsőkubinyi Meskó Józsefnek (1762–1815) a pályafutását tekinti át röviden. Ezen belül is a fő hangsúlyt a tábornok aktív pályafutásának lezárását jelentő 1813. évi drezdai csatára helyezi, illetve a Meskó parancsnoksága alatt álló hadosztály itteni szereplésére. A Napóleon győzelmével végződő monumentális összecsapás során ugyanis a csata második napján, 1813. augusztus 27-én, az elterjedt és leegyszerűsítő narratíva szerint a szövetségesek balszárnyán a Meskó József altábornagy vezette hadosztály, élén a parancsnokkal, francia hadifogságba esett. A korszakban, de még utóbb is meglehetősen nagy visszhangot kapott eset pontos körülményeit és okait próbálja a tanulmány felvázolni. Így például az elterjedt számos téves állítással szemben egyértelműen megállapítható, hogy a hadosztálynak csupán kisebb része esett fogságba. A Meskóékkal együtt fogságba esett császári-királyi alakulatok nagyobb része ugyanis nem tartozott a hadosztály kötelékébe, csupán a menekülés közben csapódtak a tábornok csapataihoz. A szerző véleménye szerint ráadásul maga a fogságba esés is sokkal inkább a hadvezetés tapasztalatlanságának, a körülmények szerencsétlen alakulásának és a hatalmas haderő korabeli viszonyok közötti nehézkes irányíthatóságának a rovására írható, mintsem Meskóéra, akinek katonai becsületén és emlékén a kilátástalan helyzetben bekövetkezett, elkerülhetetlen fogságba esése sem ejthet letörölhetetlen foltot

Участие венгерских гусар в Русской кампании Наполеона Бонапарта

A tanulmány a magyar huszárság figyelemre méltó, de kevéssé ismert részvételét dolgozza fel Napóleon 1812. évi grandiózus oroszországi hadjáratában

Egy legendás vasi huszár. Hertelendy Gábor, 1742–1820

A tanulmány a magyar huszárság és a francia háborúk kiemelkedő alakjának, nemes hertelendi Hertelendy Gábor császári-királyi altábornagynak az életét és katonai pályafutását mutatja be. Az 1742. szeptember 7-én a vas vármegyei Gosztonyban (ma Gasztony) született Hertelendy 17 évesen, 1759-ben állt be közhuszárnak a Kálnoky-huszárezredbe, és ezt követően végig küzdötte az akkor zajló hétéves háborút. 1767-ben káplár (tizedes), 1772-ben ezredsegédtiszt (adjutáns), 1778-ban pedig főhadnagy lett. Már az 1788–1791 közötti utolsó Habsburg-török háború során is többször kitüntette magát, de az igazi dicsőséget és hírnevet az 1792-ben megkezdődött, történelmi korszakváltást jelentő francia háborúk hozták meg számára. Ennek során kiérdemelte 1794-ben előbb az őrnagyi 1797-ben pedig az alezredesi rendfokozatot. 1799-ben Itáliában, Trezzo településnél főként az általa vezetett hat rohamnak köszönhetően vívták ki a császári-királyi erők a győzelmet. Ennek köszönhetően magkapta a Habsburg Birodalom legmagasabb katonai kitüntetése, a Mária Terézia Katonai Rend lovagkeresztjét. 1800-ban, a meghirdetett inszurrekció során létrehozott, majd 1802-ben a reguláris erők közé átvett, egyúttal József nádor tulajdonába helyezett új huszárezred első parancsnoka és ezredese lett. Nagyrészt újoncokból álló ezredét kiválóan sikerült megszerveznie, amit a tűzkeresztséget jelentő 1805-ös háború is fényesen bizonyított. Ulm városánál ugyanis, ahol a császári-királyi erők zöme Napóleon fogságába került, Hertelendynek nagy veszteségek árán, de sikerült huszáraival kitörni és megmenekülni. Ezt követően 1808-ban vezérőrnagy, majd 1812-ben altábornagy lett. Érzelmeiben azonban ekkor is Nádor-huszár maradt, amit az is bizonyít, hogy 1814-es nyugdíjazását követően Gyöngyösre, a Nádor-huszárezred akkori állomáshelyére költözött, és az őt atyjukként tisztelő, szeretett huszárjai körében élte hátralévő éveit 1820. június 16-i haláláig. Emlékét egy róla elnevezett induló máig őrzi

Императорско-королевские гусары на осеннем этапе Освободительных войн (1813)

A műben a magyarországi hadkiegészítésű huszárezredek részvétele és szereplése kerül bemutatásra az 1813. évi háború őszi szakaszának a németországi főhadszíntéren zajló eseményeiben. A tanulmányban jellemző példák révén kerül sor a huszár csapattestek harcászati alkalmazásának ismertetésére az említett hadjárat során, egyrészt az úgynevezett kisháborús felhasználás (felderítés, lesvetés, rajtaütés, zsákmányszerzés, az ellenséges utánpótlási vonalak zavarása, a menetbiztosítás, a futárszolgálat stb.) általános áttekintése, másrészt a nagyobb ütközetekben játszott szerepük részletes bemutatása révén. A korszak két legjelentősebb összecsapásában, a drezdai, illetve mindenekelőtt a lipcsei csatában betöltött szerepükre helyezve a hangsúlyt

Csécsi Nagy Imre altábornagy évszázados életútja (1868-1967) - II. rész. Halálra ítélve a nagyváradi összeesküvési perben

The Century-Long Life of Lieutenant General Imre Csécsi Nagy (1868–1967). Part II: Sentenced to Death in the Nagyvárad Conspiracy Trial Revolutions and the collapse of Historic Hungary in the wake of the First World War sent shockwaves through most of Hungarian society, including Colonel Imre Csécsi Nagy, who after retiring from active duty lived in Nagyvárad, a city significantly impacted by these events. Initially, Nagyvárad fell under the control of the Republic of Councils, followed by Romanian occupation in April 1919. The majority of residents considered the presence of Romanian troops in their city as temporary, so when informed that the Romanian military had begun withdrawing from Hungarian territories, all of Nagyvárad held out hope that the Romanians would also depart from their city supposing that Miklós Horthy’s national army would initiate an attack against the Romanians, they worried about the communists taking advantage of the vulnerability of the city and seizing power again in the lag between the Romanian withdrawal and the arrival of Hungarian troops. In light of these events, Csécsi Nagy resolved to form an organization to provide support to the Hungarian military and hinder the undertakings of the communists. Together with Vilmos Cserey, a hussar lieutenant colonel whom he successfully recruited, Csécsi Nagy convinced numerous individuals, mainly former officers, to help him with his plans. Through First Lieutenant Lóránt Csapó of the National Army, he tried to contact the Hungarian General Staff. On the afternoon of December 20th, an unknown person passed Cserey two documents allegedly from the General Staff. One was a letter of commission authorizing Cserey to lead the Nagyvárad organization. The other was a detailed instructional letter on how to form the organization. Cserey delivered both documents to Csécsi Nagy. The Romanians, who had been keeping them under surveillance, arrested both men and discovered the documents on that same night Mass arrests were initiated within days, leading to numerous prominent representatives of Nagyvárad’s Hungarian community being jailed. On January 12th, 1920, the most high-profile defendants, including Csécsi Nagy and Cserey, were transferred to Kolozsvár. Eight men were ultimately brought before a judge: Csécsi Nagy, Cserey, Major Albert Szunyogh, Lieutenant Colonel Sándor Birtha, Deputy Mayor Ödön Lukács, notary public György Örley, county judge Tihamér Jankovich and First Lieutenant Csapó. The first hearing took place in Kolozsvár between February 3rd and 7th, 1920. The defendants were sentenced to death with the exception of Örley, whose punishment was fifteen years of hard labor. However, in the wake of Entente intervention and on appeal, the rulings were overturned a new trial was ordered, which was held in Nagyvárad between July 17th and 24th, 1920. Csécsi Nagy, Cserey, Csapó and Jankovich once again received the death sentence Lukács and Szunyogh were sentenced to hard labor. Birtha and Örley were acquitted. Under intense international pressure, however, the Supreme Military Tribunal in Bucharest nullified the rulings and the defendants were released. In the wake of the ruling, Csécsi Nagy settled in Hungary