A hepatitis C-vírus-bázispolimorfizmus jelentősége a kezelésben

Absztrakt A krónikus C-vírus hepatitis kezelése az elmúlt huszonöt évben igen jelentős fejlődésen ment keresztül. Az 1-es genotípusú betegek gyógyulási aránya a pegilált interferon és ribavirin kettős kombinációval elérhető 40–50%-ról a direkt ható antivirális szerek bevezetésével szignifikánsan növekedett. A direkt ható antivirális szerek három nagy csoportja ismert, amelyek a vírus szaporodásának különböző fázisában fejtik ki hatásukat, a vírus nem strukturális fehérjéinek működését gátolják (NS3/4A proteáz, NS5A protein és NS5B polimeráz). A hepatitis C-vírus rendkívül gyorsan szaporodik és ennek kapcsán folyamatosan képződnek mutánsok, amelyek rezisztensek lehetnek a direkt ható antivirális terápiára. Mivel a kezelés előtt ezek már jelen lehetnek, és a direkt ható antivirális kezelés alatt csak ezek képesek szaporodni, a szelekciós nyomás hatására a rezisztens vírus váltja fel a vad típust. Ez különösen megfigyelhető volt monoterápia esetén, emiatt a direkt ható antivirális szereket kezdetben pegilált interferonnal kombinálták, majd mostanában teljesen interferonmentes kezeléseket fejlesztettek ki, amelyek két vagy három direkt ható antivirális szer kombinációjából állnak. Az első generációs proteázgátló telaprevir és boceprevir mellett megfigyelhető volt, hogy az 1a genotípusú betegek kedvezőtlenebbül reagálnak, magasabb a rezisztenciaarány, mint az 1b-betegekben. Hasonló jelenség megfigyelhető a korszerűbb proteázgátlókkal is, de az NS5A- és NS5B-gátlók esetén is. Ennek hátterében az alacsonyabb genetikai korlát áll, azaz kevesebb mutáció is elegendő a rezisztencia kialakulásához az 1a genotípusban. A szelektálódó rezisztens mutánsok jelentik az egyik legfontosabb kihívást az interferonmentes kezelések során. Orv. Hetil., 2015, 156(21), 849–854

Biológiai terápia, immunszuppresszió és a krónikus vírus hepatitisek

L

A krónikus C-vírus-hepatitis kezelésének optimalizálása a hármas kombinációk idején: a vírusrezisztencia jelentősége

L

A hepatocellularis carcinoma előfordulása és kezelésének tanulságai az északkelet-magyarországi régióban | Incidence of hepatocellular carcinoma and consequent lessons for its management in Northeastern Hungary

Absztrakt Bevezetés: A hepatocellularis carcinoma gyakori, nehezen kezelhető daganat. Célkitűzés: A szerzők áttekintették a májsejtrákkal kapcsolatos ismereteket és értékelték a kezelési eredményeket az északkelet-magyarországi régióban. Módszer: A szerzők intézményében 5 év alatt májsejtrák diagnózissal kezelt betegek adatait retrospektív módon elemezték. Eredmények: Ismert májcirrhosisa 187 beteg közül 71-nek (38%) volt, 52 betegnél (28%) a májcirrhosisra a daganat felismerésekor derült fény. Nem volt májzsugora 15 betegnek (8%), míg erre vonatkozóan 49 betegnél (26%) nem találtak adatot. Etiológiai faktorok az alkoholfogyasztás (52%), a vírushepatitis (41%) és a metabolikus szindróma (valószínűleg nem alkoholos zsírmáj) (44%) voltak. Cirrhosis nélkül kialakult májsejtrák hátterében leggyakrabban nem alkoholos zsírmáj állt. A daganat felismerése 83%-ban előrehaladott stádiumban történt. A túlélést a Barcelona stádium (A vs. B/C vs. D stádium: 829 vs. 387 vs. 137 nap, p<0,001) jelentősen befolyásolta, az etiológia nem (vírus 282, metabolikus szindróma 335 és alkohol 423 nap, p = 0,65). Következtetések: A hepatocellularis carcinoma rossz kimenetelének oka a késői felismerés. A májzsugoros betegek szűrése mellett a májcirrhosis korábbi felismerése szükséges. A metabolikus szindrómások ultrahangos szűrése megfontolandó. A krónikus májbetegség terápiája a túlélést lényegesen befolyásolja. Orv. Hetil., 2016, 157(45), 1793–1801. | Abstract Introduction: The increasing incidence and poor prognosis of hepatocellular carcinoma places huge burden on healthcare. Aim: After reviewing literature on epidemiological trends, risk factors, diagnosis and management options for hepatocellular carcinoma, the authors investigated results of treatment and survival data of patients in Northeastern Hungary. Method: In a retrospective study, the authors analyzed medical records of 187 patients with hepatocellular carcinoma (etiology, presence of cirrhosis, stage of the tumor, treatment and disease outcome). Results: Seventy-one patients (38%) had known cirrhosis at the diagnosis of hepatocellular carcinoma, while in 52 patients (28%) the presence of cirrhosis was established at the time of the diagnosis of hepatocellular carcinoma. Fifteen patients (8%) had no cirrhosis and in 49 patients (26%) no data were available regarding cirrhosis. Etiological factors were alcohol consumption (52%), viral hepatitis (41%) and metabolic syndrome (44%). In cases of metabolic syndrome, hepatocellular carcinoma frequently occurred without cirrhosis. In 83% of the cases, the tumor was discovered in an advanced stage. Median survival time was significantly associated with tumor stage (Barcelona A stage vs. B/C vs. D: 829 vs. 387 vs. 137 days, respectively p<0.001) but not with disease etiology (virus 282 days, metabolic syndrome 335 days and alcohol 423 days, p = 0.65). Conclusions: High mortality of hepatocellular carcinoma was mainly attributed to the delayed diagnosis of the disease. Screening of patients with cirrhosis could only result in a partial improvement since in a great proportion cirrhosis was diagnosed simultaneously with the tumor. Screening of diabetic and obese patients by ultrasonography should be considered. Management of baseline liver disease is of importance in the care of hepatocellular carcinoma. Orv. Hetil., 2016, 157(45), 1793–1801

Krónikus májbetegségre rakódott akut májelégtelenség: egy újraértelmezett klinikai entitás a hepatológiában

L