Halláscsökkenés és fülzúgás vizsgálata 2-es típusú cukorbetegekben

Introduction: Hearing impairment is one of the most frequent chronic health issue. The incidence of hearing impairment and tinnitus increases with age. Aim: The aim of the authors was to determine the prevalence of hearing impairment and tinnitus in type 2 diabetic patients and to examine the possible associations between hearing impairment and/or tinnitus and increased HbA1c levels. Methods: 103 patients with type 2 diabetes (47 men, 56 women; age, 61.6+/-10.3 years, mean+/-SD; range, 33-88 years) evaluated at the 2nd Department of Medicine, Semmelweis University were enrolled in this study and the results were compared to those obtained from 589 type 2 diabetic (253 men, 336 women; age, 55.4+/-11.0 years, mean+/-SD; range, 26-97 years) and 15 622 non-diabetic patients (7002 men, 8620 women; age, 55.1+/-11.1 years, mean+/-SD; range, 26-98 years) who participated in a comprehensive health screening programme in Hungary. Hearing impairment was determined using the Interacoustics model AS608 screening audiometer in all patient groups. Tinnitus was evaluated with questionnaire. Results: It was found that hearing impairment and/or tinnitus occurred in a very high proportion of type 2 diabetic patients evaluated at the 2nd Department of Medicine, Semmelweis University (80% of cases) as compared to type 2 diabetic (34% of cases) and non-diabetic patients (14% of cases) enrolled in the national health screening programme. There was no significant correlation between increased HbA1c levels and hearing impairment or tinnitus in type 2 diabetic patients. Conclusion: These results suggest that the prevalence of hearing impairment and tinnitus is higher and develop at an earlier age in patients with type 2 diabetes. The results indicate a high prevalence of hearing impairment and tinnitus in type 2 diabetic patients. Orv. Hetil., 2013, 154, 363-368

A depresszió és a diabetes kapcsolatának klinikai vonatkozásai = Clinical aspects of the link between diabetes and depression

Mind a depresszió, mind a diabetes mellitus napjaink és várhatóan jövőnk népbetegségei. Mára kellő mennyiségű, nagy betegszámú vizsgálat bizonyította, hogy cukorbetegekben az átlagpopulációhoz képest gyakrabban jelentkezik depresszió. A két betegség együttes fennállása fokozott veszélyt jelent a betegek számára, hiszen a komorbiditás kedvezőtlenül befolyásolja a diabetes kezelhetőségét, és ezáltal felgyorsítja a diabeteses szövődmények kialakulását, amelyek megjelenése a depresszív tünetek súlyosbításával egy ördögi kört indíthatnak be. A szerzők részletesen foglalkoznak a diabetes és a depresszió komplex kétirányú kapcsolatának elméleti és gyakorlati hátterével. Céljuk az, hogy felhívják arra a figyelmet, hogy a szénhidrát-anyagcsere rendezésének gátja lehet a depresszió, amelyet fel kell ismerni és szükség szerint kezelni kell, hogy javuljon cukorbetegeink életminősége. Orv. Hetil., 2011, 152, 498–504. | Diabetes mellitus and depression are public health concerns of the present and, as predicted, also the future. The observation that depression is seen more frequently in diabetic patients compared to the non-diabetic population has been proven by several recent studies. The co-occurrence carries further risks for the affected patients, as depression in diabetics may affect sufficient treatment of diabetes and enhance the development of diabetic complications. These may further worsen depressive symptoms causing a vicious cycle in these patients. In the present paper authors discuss in detail the theoretic and practical issues of the complex two directional relationships between diabetes and depression. Their goal is to draw attention to depression as co-morbidity of diabetes that may interfere with the optimization of diabetic patient’s carbohydrate metabolism. If sufficient glycaemic control is not achieved using routine clinical methods depression should be evaluated as a probable cause. If needed, depression should be treated to improve the medical outcomes and quality of life of diabetic patients. Orv. Hetil., 2011, 152, 498–504

A primer mediastinalis lymphomák standard R-CHOP immun-kemoterápiás kezelése = Standard CHOP immuno-chemotherapy of primary mediastinal lymphomas

A primer mediastinalis lymphoma (PMBCL) az agresszív diffúz nagy B-sejtes lymphomák (DLBCL) közé tartozó, ritka, jellegzetes klinikai képpel járó megbetegedés. A betegségre a mediastinalis lokalizáció, a gyors növekedési tendencia, a környező szövetekbe, szervekbe való infiltratív terjedés jellemző. A betegek kétharmada fiatal nő. Retrospektív vizsgálatok alapján az úgynevezett harmadik generációs kezelések (procarbazin-prednisolon-doxorubicin-cyclophosphamid-etoposid-cytosin-arabinosid-bleomycin-vincristin-methotrexat [ProMACE-CytaBOM], methotrexat-doxorubicin-cyclophosphamid-vincristin-prednisolon-bleomycin [MACOP-B], etoposid-doxorubicin-cyclophosphamid-vincristin-prednisolon-bleomycin [VACOP-B]) a korábbi standard cyclophosphamid-doxorubicin-vincristin-prednisolon (CHOP) kezelésnél hatékonyabbnak bizonyultak. Célok: A szerzők célja annak megállapítása, hogy a standard CHOP-kezeléshez adott anti-CD20 monoklonális antitest, a rituximab, javítja-e a kezelés hatékonyságát, a korábban általuk alkalmazott CHOP és harmadik generációs kezeléssel összevetve. Módszerek: 2002. október és 2004. december között 20 újonnan diagnosztizált, kezeletlen PMBCL-s beteg rituximab-CHOP (R-CHOP) kezelését kezdték. Az eredményeket a korábbi években CHOP (n = 9), illetve ProMACE-CytaBOM kombinációval (n = 15) kezelt 24 beteg eredményével hasonlították össze. Eredmények: Az átlag 64,6 hónapos követési idő során az ötéves teljes túlélés (OS) az R-CHOP-csoportban a CHOP-vel kezeltekéhez képest szignifikánsan kedvezőbbnek bizonyult (79,4% vs. 33,3%; p = 0,026). A kis esetszám miatt azonban az ötéves eseménymentes (EFS: 70,0% vs. 33,3%; p>0,05), betegségmentes (DFS: 70,0% vs. 33,3%; p>0,05) és relapsusmentes túlélésben (RFS: 93,0% vs. 100%; p>0,05) statisztikai különbség a nagy számszerű eltérés ellenére sem volt kimutatható. Az R-CHOP- és a ProMACE-CytaBOM kezelés adatait összevetve, hasonló eredményeket kaptak, statisztikai különbség közöttük nem volt kimutatható (OS: 79,4% vs. 80%; EFS: 70,0% vs. 60,0%; DFS: 70,0% vs. 60,0%; RFS: 93,0% vs. 82,0%; a p-érték minden esetben >0,05). Következtetések: A szerzők PMBCL-ben korábban nem kellő hatékonyságúnak tartott standard CHOP-kezelés rituximabbal történő kiegészítésével igen jó terápiás hatást értek el. A betegek az R-CHOP-kezeléseket jelentősebb mellékhatások és szövődmények nélkül, döntően „járó betegként” kapták. A DLBCL kezelésében standard R-CHOP-kezelés így a toxikusabb kezeléseket a PMBCL-ben is kiválthatja. Az eredmények a nemzetközi irodalmi adatokkal összevethetők. Orv. Hetil., 2011, 152, 735–742. | Introduction: Primary mediastinal lymphoma (PMBCL) is an aggressive diffuse large B-cell lymphoma entity. It is a rare disease with specific clinical symptoms. The tumor is predominantly localized in the mediastinum but grows rapidly and infiltrates the surrounding tissues and organs. Two thirds of the patients are young females. Previous studies showed that third generation treatments are more effective than former standard cyclophosphamide-doxorubicin-vincristine-prednisolone (CHOP) regimens. Aim: Authors’ goal was to assess whether adding the anti-CD20 monoclonal antibody, rituximab to the standard CHOP regimen improves the efficacy of the treatment compared to their previous results with CHOP and third generation chemotherapy regimens. Methods: Between October, 2002 and December, 2004 they have started the rituximab-CHOP (R-CHOP) treatment of 20 newly diagnosed, previously untreated PMBCL patients. Results were compared to the data of 24 patients receiving CHOP (n = 9) or procarbazin-prednisolone-doxorubicin-cyclophosphamide-etoposide-cytosin-arabinoside-bleomycin-vincristin-methotrexate (ProMACE-CytaBOM) (n = 15) treatment in the past. Results: During an average follow-up of 64.6 months, the 5-year overall survival (OS) rate was significantly higher in the R-CHOP group compared to the CHOP treatment (79.4% vs. 33.3%; p = 0.026). However, due to the low number of cases, significant statistical difference could not be demonstrated in the 5-year event-free survival (EFS: 70.0% vs. 33.3%; p>0.05), disease-free survival (DFS: 70.0% vs. 33.3%; p>0.05) and relapse-free survival rate (RFS: 93.0% vs. 100%; p> 0.05), despite of the remarkable numeric difference. When comparing the 5-year survival rates of R-CHOP and ProMACE-CytaBOM treatments, the results were very similar without any significant statistical difference between the two types of treatment (OS: 79.4% vs. 80%; EFS: 70.0% vs. 60.0%; DFS: 70.0% vs. 60.0%; RFS: 93.0% vs. 82.0%; p> 0.05 in all cases). With adding rituximab to CHOP treatment, which was previously considered an insufficient treatment on its own, authors have obtained as good results in treating PMBCL as with third generation regimens. Patients have received the R-CHOP treatments without major side effects and mainly as out-patients. Conclusions: Standard R-CHOP treatment could therefore replace the more toxic third generation regimens in PMBCL as well. The data are comparable with those reported in the international literature. Orv. Hetil., 2011, 152, 735–742

Diffúz nagy B-sejtes lymphomák immunokemoterápiás kezelésével elért eredményeink = Results of immuno-chemotherapeutic treatment of patients with diffuse large B-cell lymphoma

A cyclophosphamid-doxorubicin-vincristin-prednisolon (CHOP-) kezelés több mint 20 éven át standard kezelésnek számított a diffúz nagy B-sejtes lymphomák (DLBCL) elsődleges kezelésében. A CHOP-kezelést célzott immunterápiával, rituximabbal kiegészítve (R-CHOP) jelentős javulás volt elérhető e betegcsoport kezelésében. Magyar betegcsoporton még nem ismert olyan adat, amely a kezelés túlélésre kifejtett hatását vizsgálná. A szerzők célja az R-CHOP és az R-CHOP-like kezelés hatékonyságának elemzése volt. 2002. szeptember és 2005. április között 140 újonnan diagnosztizált, kezeletlen DLBCL-es beteg R-CHOP-kezelését kezdték. A vizsgálatba beválasztás előfeltétele az előrehaladott III–IV. klinikai stádium, vagy I–II. klinikai stádium esetén nagy tumor (>7 cm), és/vagy „B” tünet, illetve extranodalis manifesztáció voltak. Az eredményeket a korábbi években CHOP- és CHOP-like kezelésben részesült 130 beteg adataival vetették össze. A terápiás eredmények minden paramétert tekintve kedvezőbbnek bizonyultak az R-CHOP-kezeltek körében. Az átlagos 44, illetve 52 hónapos követési idő során a teljes remissziós arány 73,6% volt szemben a CHOP-csoportban észlelt 47,7%-kal. Az ötéves teljes túlélés 68,6% vs. 41,0% (RR: 0,4293, CI: 0,2963–0,6221; p < 0,0001), az eseménymentes túlélés 59,8% vs. 33,5% (RR: 0,5038, CI: 0,36,6–0,7038; p < 0,0001), míg a progressziómentes túlélés 64,4% vs. 37,6% (RR: 0,4915, CI: 0,3442–0,7019; p < 0,0001) volt. Mivel a prognosztikus paraméterek az R-CHOP-csoportban valamelyest kedvezőbbek voltak, ezért a Sehn által ajánlott módosított international prognostic index score beosztása alapján képzett betegcsoportok eredményeit is összevetették. Az alcsoportelemzés itt is szignifikáns különbségeket adott. Az ötéves teljes túlélés a jó prognózisú csoportban 74,4% vs. 47,9% (RR: 0,4475, CI: 0,2418–0,8285; p = 0,0084), a rossz prognózisú csoportban 52,0% vs. 28,8% (RR: 0,4989, CI: 0,3098–0,8035; p = 0,003) volt. A nagyon jó prognózisú csoportban a két csoport között statisztikai különbség az ötéves túlélési paraméterekben a már eleve igen nagy terápiás hatás és a kicsi esetszám miatt nem észlelhető (OS és EFS: CHOP: 100% és 62,5% vs. R-CHOP: 90,9% és 87,0%; p = 0,3873 és p = 0,1702). Rituximab hozzáadása a standard CHOP-kezeléshez a terápiás eredmények jelentős javulását eredményezte prognosztikus csoportoktól függetlenül. Az eredmények a nemzetközi irodalmi adatokkal összevethetők. | Treatment with cyclophosphamide, doxorubicin, vincristine and prednisolone (CHOP) has been considered as the standard therapy for diffuse large B-cell lymphoma (DLBCL) for more than 20 years. CHOP treatment in combination with targeted immunotherapy, rituximab (R-CHOP), resulted in significant improvements in the treatment of this group of patients. In this study, efficacy of R-CHOP and R-CHOP-like treatments was analysed. Results were compared to the data of historical patients only receiving CHOP treatment or CHOP-like treatment. Between September 2002 and April 2005, 140 newly diagnosed, untreated DLBCL patients started to receive R-CHOP treatment in a single centre. The eligibility criteria included advanced stage (clinical stages III-IV), or large tumour size (>7 cm) and/or symptom B or extranodal manifestation in the case of clinical stages I-II. The results were compared to the data of 130 patients only receiving CHOP treatment in the past. In the patients receiving R-CHOP, the therapeutic outcomes were superior for all parameters. During an average follow-up period of 44 or 52 months, the overall remission rate was 73.6% in the R-CHOP group in comparison with 47.7% in the CHOP group. The 5-year overall survival was 68.6% vs. 41.0% (RR: 0.4293, CI: 0.2963–0.6221; p < 0.0001), the event-free survival was 59.8% vs. 33.5% (RR: 0.5038, CI: 0.3606–0.7038; p < 0.0001) and the progression-free survival was 64.4% vs. 37.6% (RR: 0.4915, CI: 0.3442–0.7019; p < 0.0001). Since prognostic parameters were more favourable in the R-CHOP group, patient groups were also compared using the International Prognostic Index score. Again, significant differences were revealed by the subgroup analyses. The 5-year overall survival was 74.4% vs. 47.9% (RR: 0.4475, CI: 0.2418–0.8285; p = 0.0084) and 52.0% vs. 28.8% (RR: 0.4989, CI: 0.3098–0.8035; p = 0.003) in the group with good prognosis and in the group with poor prognosis, respectively. In the group with very good prognosis, the statistical difference between the two groups in terms of the 5-year survival parameters remained undetectable as a result of the already very high therapeutic effect and low case number (OS and EFS: CHOP: 100% and 62.5% vs. R-CHOP: 90.9% and 87.0%; p = 0.3873 and p = 0.1702). Combining the standard CHOP treatment with rituximab resulted in a significant improvement of the therapeutic outcomes irrespective of the prognostic grouping. The data are comparable with those reported in the international literature

The MTNR1B rs10830963 Variant in Interaction with Pre-Pregnancy BMI is a Pharmacogenetic Marker for the Initiation of Antenatal Insulin Therapy in Gestational Diabetes Mellitus

The rs10830963 variant of the Melatonin Receptor 1B (MTNR1B) gene is associated with the development of gestational diabetes mellitus (GDM). We hypothesized that carrying the rs10830963/G risk allele had effect on antenatal insulin therapy (AIT) initiation in GDM in a body mass index (BMI)-dependent manner. Design: In this post hoc analysis the MTNR1B rs10830963 genotype and the clinical data of 211 Caucasian GDM patients were assessed. As a first step, a pre-pregnancy BMI threshold was determined where the effect of MTNR1B rs10830963/G allele carrying on AIT initiation was the most significant using logistic regression. Maternal age adjusted real-life odds ratios (OR) values were calculated. The chi-square test was also used to calculate the p value and 10.000 bootstrap simulations were performed in each case to re-assess the statistical power and the OR. Carrying the MTNR1B rs10830963/G allele increased the odds of AIT initiation (OR = 5.2, p = 0.02 [&#967;2 test], statistical power = 0.53) in GDM patients with pre-pregnancy BMI &#8805; 29 kg/m2. The statistical power reached 0.77, when the pre-pregnancy BMI cutoff of 27 kg/m2 was used and the genetic effect on AIT initiation was still significant, but only using the logistic regression model. Carrying the MTNR1B rs10830963/G risk allele&#8212;in interaction with pre-pregnancy BMI&#8212;is likely be considered as a candidate pharmacogenetic marker of antenatal insulin therapy initiation and should be further assessed in precision medicine trials in GDM

Beszámolók = Reports

1. A nők védelmében a HPV-vírusfertőzés ellen 2. Konferencia az edukáció jelentőségéről diabetes mellitusba

A terhességi intrahepaticus cholestasis és a gestatiós diabetes mellitus összefüggése = Association between intrahepatic cholestasis of pregnancy and gestational diabetes mellitus

A gestatiós diabetes mellitus az egyik leggyakrabban előforduló terhespatológiai kórkép, mely a várandósságok 5–14%-ában jelenik meg. A terhességi intrahepaticus cholestasis a várandósság alatt előforduló májbetegségek között foglalja el az első helyet, 0,2–27%-os gyakorisággal. Irodalmi adatok alapján a két terhességi kórállapot egymáshoz való viszonyát vizsgáltuk meg összefoglaló közleményünkben abból a szempontból, hogy együttes jelenlétük hogyan befolyásolja a várandósság kimenetelét. A rendelkezésre álló kutatások azt igazolták, hogy a terhességi intrahepaticus cholestasis szoros összefüggést mutat a gestatiós diabetes mellitusszal. Az összefüggés hátterében a szérumepesavak glükóz-, illetve lipidhomeostasist moduláló szerepe húzódik, a farnezoid X-receptorhoz és a Takeda G-fehérjéhez kapcsolt receptor-5 regulációja révén. Mind a gestatiós diabetesnek, mind a terhességi cholestasisnak lehetséges magzati szövődménye a koraszülés, az akut légzési distressz szindróma és a méhen belüli elhalás. A terhességi intrahepaticus cholestasisban szenvedő betegek körében a gestatiós diabetes mellitus előfordulása gyakoribb lehet, és a két kórkép együttes jelenléte növelheti a magzati és az anyai szövődmények kockázatát, ezért ezek megelőzésére és kezelésére kiemelt figyelmet kell, hogy fordítson a várandósgondozást végző szakember. Orv Hetil. 2023; 164(21): 831–835. | Gestational diabetes mellitus is one of the most prevalent prenatal illnesses (ranging from 5% to 18%), while intrahepatic cholestasis of pregnancy takes the first place among liver diseases during pregnancy (ranging from 0.2% to 27%). In our summary, we examined the relationship between the two gestation-related medical conditions and their combined presence affects on the outcome of pregnancy. Based on research available, it can be stated that intrahepatic cholestasis of pregnancy may be a predisposing factor to late-onset gestational diabetes mellitus. This connection stems from the modulating role of serum bile acids, as due to the regulation of farnesoid X receptor and Takeda G protein-coupled receptor 5 the bile acids affect glucose and lipid homeostasis. Common fetal complications of gestational diabetes and intrahepatic cholestasis of pregnancy are stillbirth, acute respiratory distress syndrome and preterm delivery. Gestational diabetes mellitus may be more common in patients with intrahepatic cholestasis of pregnancy, and the co-occurrence of the two diseases can increase the risk of fetal and maternal complications, therefore special attention must be paid to the prevention and treatment of these by the prenatal caregiver

A melatoninreceptor 1B rs10830963 génvariáns szerepe a terhességi cukorbetegség kialakulásában és kezelésében [The role of melatonin receptor 1B rs10830963 gene variant in the development and therapy of gestational diabetes mellitus]

A szerzők ismertetik az MTNR1B gén egy gyakori variánsának (rs10830963) és a G kockázati allél hordozásának hatását a 2-es típusú cukorbetegség, valamint a gestatiós diabetes mellitus (GDM) kialakulására. A két kórképben az MTNR1B rs10830963 variánshoz asszociált kockázatok fennállása minden valószínűséggel a béta-sejt-diszfunkcióval és a korai inzulinválasz romlásával magyarázható. Az MTNR1B rs10830963-hez kapcsolt genetikai kockázat mértéke azonban a két kórformában különböző: a GDM kialakulása szempontjából ugyanannak a G allélnak a hordozása – mind a magyar-osztrák, mind a nemzetközi irodalmi adatok szerint – lényegesen magasabb kockázatot jelent, mint a 2-es típusú cukorbetegség kialakulására nézve. A fokozott genetikai hatás hátterében több magyarázat is állhat, amelyeket részletesen ismertetnek a szerzők. A G kockázati allél gyakorisága (hazánkban a G allélt közel minden második nő hordozza) és GDM-ben az antenatalis inzulinkezelésre vonatkozó genetikai hatás nagysága (OR >5 – terhesség előtti BMI ≥29 kg/m2 esetén) alapján az MTNR1B rs10830963 génvariáns a precíziós medicina alapú terápiás döntéstámogató rendszerek tényleges jelöltjévé válhat a jövőben. | The authors review the effect of a common variant (rs10830963) of MTNR1B gene and the G risk allele carrying on the development of type 2 diabetes mellitus (T2DM) and gestational diabetes mellitus (GDM). The risks associated to the MTNR1B rs10830963variant for the two diseases could likely be explained by the beta-cell dysfunction and the worsening early phase insulin response. However, the MTNR1B rs10830963 associated odds of the disease development are different: the risks posed by carrying the same G-allele are significantly higher of GDM compared to T2DM development both according to the Hungarian-Austrian study and also to the international literature. The increased genetic effect could be explained by a number of factors that are discussed in detail by the authors. Due to the genetic effect size on antenatal insulin therapy in GDM (OR >5 in pregnant women with pre-pregnancy BMI ≥29 kg/m2) and to the risk allele frequency (in Hungary nearly every second woman carries the G allele) the MTNR1B rs10830963 gene variant might be a suggested candidate for precision medicine based therapeutic decision support system in the future

A terhességi cukorbetegség rövid története, kockázati tényezői és diagnosztikája napjainkban [A brief of gestational diabetes mellitus, risk factors and current criteria of diagnosis]

Diabetes is one of the most common metabolic disorders that may cause pathological pregnancy. Treating diabetes recognized during pregnancy results in lowering maternal and fetal complications. These patients present higher risk for excessive weight gain, preeclampsia, delivery with cesarean sections, high risk of developing type 2 diabetes and cardiovascular disease in the future. Fetuses of mothers with gestational diabetes are at higher risk for macrosomia and birth trauma, after delivery they present higher risk of developing neonatal hypoglycemia, hyperbilirubinemia, and respiratory distress syndrome. There is still no consensus in the recommendations for the diagnosis of gestational diabetes mellitus by expert committees. Orv. Hetil., 2017, 158(8), 283-290