Ady az iskolában – recepciós apályban és dagályban

Ady az iskolában. Szép, unalmas cím, aligha lehetne ennél ásítást keltőbbet találni.1 Igaz, nem én adtam, de elfogadtam, hiszen tanár vagyok, és az iskola a legszélesebb körben terjedő Ady-kép formálódásának meghatározó helyszíne. Igyekszem azonban a választott témát néhány újabb recepciós fejlemény bemutatásával, tudományos eredmények tankönyvekre tett hatásának vizsgálatával, illetve bizonyos, a mai ideológiai-politikai hullámok és az Ady-tanítás viszonyával kapcsolatos megérzések megfogalmazásával némileg érdekesebbé tenni

Egymás tükrében. Tóth Krisztina: A koravén cigány; Vörösmarty Mihály: A vén cigány

A vén cigány elemzésén gondolkozva, A vén cigány-konferencia előtt kilenc nappal került a kezembe, pontosabban számítógépem képernyőjére az először a litera.hu-n megjelent s engem erősen megragadó átirat, palimpszesztus: Tóth Krisztina A koravén cigány című verse. Az alábbiakban a két verset egymás tükrében veszem szemügyre, s ezzel igyekszem együttes tanításuk lehetőségére is felhívni a figyelmet

József Attila: Munkások – Miért és hogyan kellene tanítani?

Korunk egyik legfelkészültebb, legigényesebb és legbiztosabb ízlésű irodalomértelmezője 1992-ben így írt ennek az előadásnak választott tárgyáról: „sem A proletárfiú verse, sem a Munkások nem tekinthető műalkotásnak”. Igaz, Szegedy-Maszák Mihály megszorításként nyomban hozzáteszi: „legalábbis akkor nem, ha elfogadjuk Benn mércéjét, aki szerint »korunk egyetlen lírikusa sem hagyott hátra hat vagy nyolc befejezett költeménynél többet«” (1) (Szegedy-Maszák, 1995, 72–73.)