Dalla aedificatio all’affabilitas. Le virtù della conversazione nella cultura medievale

Nella cultura medievale la conversazione trova la sua legittimità all’interno dell’ampio spazio dell’edificazione accanto ad altri atti di locuzione come l’insegnamento, la predicazione, il consiglio, l’esortazione, l’ammonizione, la preghiera. Come quegli atti anche la conversazione deve essere una parola costruttiva volta alla realizzazione di quel progetto di salvezza in cui l’intera umanità è impegnata dopo la caduta; ma a differenza di quegli atti, la conversazione non è una parola riservata a specifiche figure che agiscono in tempi, luoghi e modi istituzionalmente definiti; conversare è di tutti, uomini e donne, laici e religiosi, giovani e vecchi che si incontrano, e parlano, in luoghi e in occasioni diverse, a casa davanti al camino, in ospedale in occasione di una malattia, in viaggio, a tavola. Anche i contenuti della conversazione non sono definiti come quelli delle altre parole, sospesi come sono tra istruzione e ricreazione e dunque pericolosamente inclini a superare i confini della parola utile per varcare quelli della parola vana. Tuttavia, all’interno dello spazio dell’edificazione la conversazione trova le sue regole, organizzate all’interno dello vecchio schema delle circostanze retoriche (chi, cosa, quando, dove, a chi) e, soprattutto, la sua virtù: l’affabilità, una ‘piccola’ ma preziosa virtù, che percorre la tradizione prima patristica e poi monastica per occupare un posto importante nel sistema delle virtù di Tommaso d’Aquino

A hét főbűn. A bűnök középkori története

A hét főbűn fogalma a középkor szellemi örökségének máig élő darabjához tartozik. Szinte mindenki hallott már róla, a hét közül legalább néhányat sokan fel tudnak sorolni. Az azonban, hogy honnan ered, hogyan alakult ki és egyáltalán mi volt a célja, milyen szerepet töltött be a középkori kultúrában, még a középkori művészet-, irodalom- vagy művelődéstörténettel foglalkozók körében sem igazán közismert. Carla Casagrande és Silvana Vecchio a középkor eszmetörténetének neves kutatói. Könyvük, a hét főbűnnek egy-egy fejezetet szentelve, sajátos körképet ad a középkori társadalomról. Nem egyszerűen csak bemutatja az egyes bűnök történetét, a velük kapcsolatos vélemények és álláspontok változását, illetve a különféle vallási gyakorlatokban betöltött szerepüket, hanem a korabeli felfogásnak megfelelően egy-egy társadalmi csoporthoz vagy jelenséghez köti őket, és az ezekkel kapcsolatos vélekedésekbe is betekintést enged. Így például az irigység az udvarokhoz és az egyetemekhez kötődik, a rest Il volume è la traduzione ungherese della monografia "I sette vizi capitali" (Torino, Einaudi 2000), dedicata alla storia di questo fortunato schema morale nella cultura medievale; l'analisi affronta sia il percorso dei singoli vizi, sia la costruzione e la diffusione del sistema nella sua totalità e le sue ricadute sui fondamenti dell'etica medievale

A hét főbűn. A bűnök középkori története

A hét főbűn fogalma a középkor szellemi örökségének máig élő darabjához tartozik. Szinte mindenki hallott már róla, a hét közül legalább néhányat sokan fel tudnak sorolni. Az azonban, hogy honnan ered, hogyan alakult ki és egyáltalán mi volt a célja, milyen szerepet töltött be a középkori kultúrában, még a középkori művészet-, irodalom- vagy művelődéstörténettel foglalkozók körében sem igazán közismert. Carla Casagrande és Silvana Vecchio a középkor eszmetörténetének neves kutatói. Könyvük, a hét főbűnnek egy-egy fejezetet szentelve, sajátos körképet ad a középkori társadalomról. Nem egyszerűen csak bemutatja az egyes bűnök történetét, a velük kapcsolatos vélemények és álláspontok változását, illetve a különféle vallási gyakorlatokban betöltött szerepüket, hanem a korabeli felfogásnak megfelelően egy-egy társadalmi csoporthoz vagy jelenséghez köti őket, és az ezekkel kapcsolatos vélekedésekbe is betekintést enged. Így például az irigység az udvarokhoz és az egyetemekhez kötődik, a rest Il volume è la traduzione ungherese della monografia "I sette vizi capitali" (Torino, Einaudi 2000), dedicata alla storia di questo fortunato schema morale nella cultura medievale; l'analisi affronta sia il percorso dei singoli vizi, sia la costruzione e la diffusione del sistema nella sua totalità e le sue ricadute sui fondamenti dell'etica medievale

Les passions, la mystique, la prière. Affectivité et dévotion dans la pensée de jean Gerson

L’article analyse le rôle joué par les passions dans la mystique et dans la prière à l’intérieur des oeuvres de Jean Gerson. En lisant la Theologia mystica speculativa et la Theologia mystica practica en parallele avec le Tractatus de passionibus animae on s’aperçoit de la complexité de la théorie gersonienne de l’affectivitè, divisée en trois niveaux des passions animals, intellectuelles et spirituelles. Ces dernières passions jouent un rôle fondamental dans les différentes phases de la voie mystique, jusqu’au sommet de l’excessus mentis. Même dans la prière l’affectivité s’avère une dimension fondamentale dans la mésure où la prière se compose d’affects, comme Gerson dit très clairement dans l’un de ses premiers écrits, la Mendicité spirituelle. L’identification de la prière avec les affects implique une reflexion sur la valeur de la prière vocale qui amène Gerson à théoriser la possibilité d’un chant du coeur, don’t il parle dans quelques unes de ses dernières oeuvres latines et vernaculaires (De canticordo, Canticordum au pelerine, Collectorium super Magnificat), dressant les lignes d’un veritable art de la communication affective avec Dieu

Passioni dell'anima. teorie e usi degli affetti nella cultura medievale

Gioia, dolore, timore, speranza, amore, odio, desiderio, ira, vergogna, tutti gli elementi che costituiscono l’universo emozionale, sono temi ricorrenti nella cultura medievale, che, in maniera più o meno sistematica, ha sviluppato un ampio discorso su quelle che ha per lo più definito come passioni dell’anima. I saggi raccolti in questo volume illustrano alcuni tratti fondamentali del discorso sulle passioni sviluppato nei secoli medievali, sottolineandone la specificità. La riflessione medievale sull’affettività si inserisce infatti all’interno di un paradigma segnatamente marcato dall’avvento del Cristianesimo: le passioni umane, legittimate dalla figura di Cristo, un Dio che si fa uomo assumendo dell’uomo anche la dimensione affettiva, e che salva l’uomo attraverso la sua stessa Passione, acquistano un senso e un valore del tutto estraneo alle tradizioni filosofiche antiche. Tale irriducibile ‘diversità’ attraversa tanto l’elaborazione di veri e propri sistemi di passioni, costruiti sullo sfondo delle diverse concezioni dell’anima elaborate nel corso dei secoli, quanto l’inevitabile ricaduta etica di tali teorie e la discussione sullo statuto degli affetti in relazione ai vizi e alle virtù; ma soprattutto si manifesta in maniera trasparente in quella che è una vera e propria pedagogia degli affetti, che attraverso il buon uso delle passioni, punta alla realizzazione del bene ultimo e della vera felicità dell’uomo

Anima e corpo nella cultura medievale. V Convegno della Società Italiana per lo Studio del Pensiero medievale.

--