REGIO. Kisebbség Kultúra Politika Társadalom (E-Journal)

Csilla, Zsigmond

Hungarian

„Közösen élünk” – a nemzethez tartozás és a többes nemzeti kötődés mintázatai  kisebbségi helyzetben

Katinka, Beretka

A nemzetiségi autonómia Szerbiában: visszaemlékezés a kezdetek előtti időkre

Judit, Durst

DOI: https://doi.org/ 10.17355/rkkpt.v28i4.338
REGIO 28. évf. (2020) 4. szám 187–189.
Durst Judit*
Menekültként otthon Kanadában: 
intimitás a digitális rokonságban
„Igyekezzél, hogy ideérjél időben, mert hattól Anyám szülinapját ünnepeljük”, sür-
getett Jani, mikor felhívtam a torontói reptérről, hogy megérkeztem, és egy óra 
múlva náluk leszek. Jani még mindig tudott meglepetéseket okozni nekem, hiá-
ba volt ez már a harmadik, néhány hetes terepmunkám Torontóban. Hogyan ün-
nepelhetik az édesanyja szülinapját, mikor legutóbb még azon siránkozott, hogy 
a legnagyobb fájdalma a kanadai kivándorlással az, hogy elszakította a két fiát 
a nagymamájuktól? „Most, hogy hét év és kétszeri fellebbezés  után megkaptuk 
a menekültstátuszt és ezDurst.Judit@tk.huzel a letelepedési engedélyt Kanadában, 
nehogy azt hidd, hogy pezsgőt bontottunk Marival. Hiába, hogy erről álmodtunk 
az elmúlt hét évben, hogy itt maradhassunk. Hogy lehetőséget adhassunk a gyere-
keinknek arra, hogy jobb életük legyen, mint nekünk volt otthon... Azért jöttünk ki 
még hét éve, mert elegünk lett abból, hogy cigányok legyünk Magyarországon... 
De amikor hét év után édesanyám végre meglátogathatott, én akkor döbbentem rá, 
mit veszítettünk. A gyerekek ebből a nagymamai szeretetből kimaradtak... Vagyis 
hát nem teljesen, mert mindennap látjuk egymást a meszendzseren. Anyámat is, 
meg a húgomat is, meg a többi közeli rokont, aki otthon maradt a falunkban... Nem 
is tudom, mi lenne velünk a fészbuk nélkül. A pénz jó, ha van, de nem boldogít”.  
Igyekeztem hát a reptérről mielőbb kiérni Janiékhoz, akik Torontó egyik be-
vándorló negyedében laktak, egy viszonylag olcsó bérlakásban, amit még ki 
tudtak fizetni Jani alkalmi munkáiból, Mari, a felesége takarítással szerzett be-
vételéből, meg a vasazásból. Mire becsöngettem, már hallatszott, hogy hangosan 
megy a tévé, a képernyő túloldalán folyik az ünneplés. Mari sietett ajtót nyitni, 
és sebtiben odavetette, hogy „jó már újra látni”, de gyorsan tegyem le a kabátom, 
és menjek a képernyő elé, mert most a „mi családunk” (Jani, Mari meg a két fiú 
mellett családi vendégként én is) következik a mama felköszöntésében. Épp idő-
ben érkeztem: a hetvenedik születésnapját ünneplő Joli néni előtt hosszú sorban 
felsorakozva álltak türelmesen kicsik és nagyok, a kiterjedt rokonság tagjai, hogy 
családonként a szoba közepén ülő nagymama, nagynéni, keresztanya (kit milyen 
rokonsági fokozat fűzött az ünnepelthez) elé járuljanak, egy csókot nyomva arcá-
ra, és virágot vagy egyéb ajándékot téve a lába elé. A mi családunk is elmondta 
* A szerző antropológus, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet 
munkatársa. E-mail: Durst.Judit@tk.hu
188 Durst Judit
REGIO 28. évf. (2020) 4. szám 187–189.
a köszöntőjét, a képernyőn keresztül, és a mama könnybe lábadt szemmel mondta 
a kis Lackónak, hogy „hála Isten, ti is itthon vagytok velünk, gyerekem, nekem ez 
a legnagyobb ajándék”.
Másnap a meszendzseren megtárgyaltuk Joli mamával az ünnep apróbb-csep-
rőbb részleteit, majd Mari megbeszélte vele, mit főznek aznap, és hogy holnap tud-e 
vigyázni a mama Lackóra, mert iskolai szünet lesz, de Marinak muszáj menni dol-
gozni. (Nekem is volt valami előre lebeszélt interjúm a város másik végében, így 
Lackó felügylet nélkül maradt volna, ha Joli néni nem szórakoztatja őt a képernyő 
túloldaláról). Mariéknál a tévé és rajta a fészbuk három hetes terepmunkám ideje 
alatt egész nap be volt kapcsolva. Hol egyik, hol másik rokon kukkantott így be Mari-
ék kanadai életébe, nap, mint nap, és teremtette meg azt a kulturális intimitást,1 ami 
miatt Jani és Mari Kanadában is „valamennyire otthon” érezte magát. Ez a digitális 
térben megélt rokonság olyannyira fontossá vált Jani családjának életében, hogy egy 
nap, mikor elromlott a tévé, Mari teljesen meg volt zavarodva, hogy na, most aztán 
„marad az idegenség”, ráadásul Joli mama is biztos aggódik, mert nem tudja, nincs-e 
valami baja az unokáinak, nem azért tűntek-e el a virtuális térből. 
Az antropológia és a humán földrajz diszciplínájában készült migrációkutatások 
egyik tanulsága, hogy a diaszpórában élő migránsok vagy menekültek otthonfogal-
ma, otthonról szóló értelmezései különösen jól mutatják e kérdés komplexitását, 
és a fogalom újragondolására ösztönöznek bennünket. Egy ilyen újraértelmezési 
folyamat eredményeként hívja fel a figyelmünket Avtar Brak a Diaszpóra térképei 
c. munkájában2 arra, hogy nem az az igazi kérdés, hogy mi az otthon, hanem az, 
hogy hol van az otthon. Brak szerint az otthon egyfelől a mitikus vágyakozás helye 
a diaszpóra fantáziájában: az, ahová már nem lehet visszatérni, még ha meg is lehet 
látogatni azt a földrajzi helyet, ami után a kivándorolt szülőhelyeként, így ottho-
naként sóvárog. Azért nem lehet visszatérni, mert ez a hely maga is, a kivándorolt 
emberrel együtt, megváltozott. Ahogy Csipirka, Janiék távoli rokona mondta egy-
szer nekem, miután Torontóból, feladva a család menekültstátusz kérelmét, a férj 
kibírhatatlan honvágya miatt, hazatértek, hogy majd néhány hónap otthonlét után 
már Angliában próbáljanak újra szerencsét: „hát, tudod, úgy tudnám ezt mondani 
neked, hogy hiába húz az ember szíve haza is, mert húz, az biztos, mert mind haza-
vágyunk... De néhány hónap alatt újra beleundorodunk abba, amit itthon látunk. 
Ez már nem ugyanaz a hely, a mi falunk is megváltozott... Itt nincs jövő, nincs 
megélhetés. Az emberek le vannak pusztulva. Én is hazajövök, időről időre Angli-
ából, mert hiányzik a család, mert nekem itt vannak a gyerekeim meg az unokáim, 
hát hol tudok én meglenni nélkülük? De ha meg itthon vagyok, már egy hét után 
arra gondolok, hogy Istenem, minek jöttem én haza?” (Így aztán Csipirka is digitá-
lisan tartja a rokonsági kapcsolatokat Angliából, két hazatérés között).
1 Hannerz, Ulf: Flows, boundaries and hybrids: keywords in transnational anthropology. 
WPTC-2K-02. Department of Social Anthropology, Stockholm University, 1989.
2 Brak, Avtar: Cartographies of Diaspora. Contesting Identities. Routledge, 1996.
Menekültként otthon Kanadában:intimitás a digitális rokonságban  189
REGIO 28. évf. (2020) 4. szám 187–189.
Másfelől az otthon a „lokalitás megélt élménye”, a tartós, intim kapcsola-
tokban, netwörkökben lakozó odatartozás (be-longing) és a valamivé válás (be-
coming) helye (Brak 1996),3 amit az általam ismert kanadai roma menekültek 
a digitális rokonság gyakorlatának kifejlesztésével és mindennapi fenntartásával 
igyekeznek belakni. E kétfajta otthonértelmezésből fakad az a feszültség, amit 
kutatóként igyekszem értelmezni a „hazájukból” az általuk tapasztalt intézményi 
rasszizmus miatt kivándorolt roma menekültek esetében. A feszültség, ami úgyis 
leírható, hogy miközben mindannyian hangsúlyozzák, hogy Torontó szabadság-
érzetet ad a sokszínűségével, azzal, hogy itt mindenféle, fehér, barna és fekete bőrű 
náció él együtt, hogy itt nem cigányként kezelik őket, hanem emberként, ahol van 
megfelelő színvonalú iskoláztatás, amivel „jövőt tudnak adni a gyerekeik kezébe” 
– eközben a roma menekültek szinte mind vágynak „haza”, vissza a szülőföldjük-
re, Magyarországra, mert „a szív az hazahúz”. Ezt a hazavágyódást, a jogi korláto-
zás (menekültként nem hagyhatják el Kanadát) és a hatalmas fizikai távolság miatt 
a digitális rokonozás mindennapi gyakorlatával enyhítik. Az otthon így válik egy 
transznacionális virtuális térré, amelybe ugyanúgy beletartozik az éppen adott, sű-
rűn váltogatott fizikai lakóhelyük Torontóban,  mint az otthonhagyott szülői vagy 
családi ház, annak lakóival, a közeli rokonokkal és velük együtt a nagycsaládi in-
timitás megélésével együtt. 
3 Uo.


Menekültként otthon Kanadában: intimitás a digitális rokonságban

Ágnes, Tóth

DOI: https://doi.org/ 10.17355/rkkpt.v28i4.340
REGIO 28. évf. (2020) 4. szám 192–194.
Tóth Ágnes*
„mert ez a mi hazánk, nem Németország”1
Több mint három évtizede foglalkozom a magyarországi németek 20. századi törté-
netével. Az általam kutatott valamennyi kérdés, így a német nemzetiség önszerve-
ződésének, politikai mobilizációjának, kitelepítésének, elűzésének, az itt maradók 
társadalmi integrációjának számtalan ága-boga kapcsán mindig is egyetlen kérdés 
foglalkoztatott valójában: hogyan valósítható meg, megvalósítható-e egyáltalán 
a többség és a kisebbségek harmonikus együttélése? Hogyan lehetséges, hogy kü-
lönböző nemzeti identitású közösségek ugyanarra az országra, régióra, településre, 
ugyanazokra a mezőkre, dűlőutakra, utcákra, az ott élő emberekre úgy tekintsenek, 
mint amelyek otthonlevésük fundamentumai? Mi ebben a folyamatban a politikai 
hatalmat gyakorlók és mi az egyes emberek, az általuk alkotott helyi közösségek 
felelőssége?  
Különösen élesen vetődnek fel ezek a kérdések, amikor egyes nemzeti közös-
ségeket a hatalmat gyakorlók szülőföldjükről való ki-, illetve áttelepítésükkel, el-
űzésükkel fizikai értelemben is megfosztják állampolgárságuktól, házaiktól, ingó 
és ingatlan vagyonuktól – és ezzel együtt hazájuktól, a valahol való otthonlevésük 
biztonságától. 
A magyarországi németség a II. világháború után a kollektív bűnösség elve 
alapján jogfosztások egész sorozatát szenvedte el. A közösség mintegy felének, 
220 ezer személynek a kitelepítése máig ható következményekkel járt. A kitelepí-
tettek mellett a szülőföldjükön maradók jelentős része is elvesztette egzisztenciális 
léte alapjait. Emellett szembe kellett nézniük a családok, a korábban jól működő 
helyi közösségek szétszakítottságával, esetenként megszűnésével is. 
Az elűzöttek/kitelepítettek közül mintegy 15-20 ezer személy hosszabb-rövi-
debb németországi tartózkodás után, túlnyomórészt illegálisan, visszatért/vissza-
szökött Magyarországra. A kétezres évek elején, amikor az érintettek egy részével 
életútinterjúkat készítettem, mindenekelőtt az foglalkoztatott, hogy mi motiválta 
a politikai hatalom által mindenüktől megfosztott német nemzetiségű személyeket, 
hogy visszatérjenek Magyarországra. Miért vállalták az illegális határátlépés koc-
kázatát, az újbóli kitoloncolás veszélyét, az évekig tartó társadalom alatti lét minden 
szenvedését? Mert nem akartak lemondani önazonosságukról, a szülőföldjükhöz, 
1 A témához kapcsolódóan bővebben lásd Tóth Ágnes: Hazatértek. A németországi kitelepítés-
ből visszatért magyarországi németek megpróbáltatásainak emlékezete. Budapest: Gondolat, 
2008.
* A szerző történész, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet tudomá-
nyos tanácsadója. E-mail: Toth.Agnes@tk.hu
„mert ez a mi hazánk, nem Németország” 193
REGIO 28. évf. (2020) 4. szám 192–194.
a hazájukhoz való jogukról. Ahogy ők fogalmaznak: „Csak egy darab kenyeret 
akartam enni, de azt otthon akartam.” „Hazavágytunk, ahol a bölcsőnk állt, és nem 
más országba.” „Nem akartunk mi ott maradni semmi körülmények között, mert 
szét voltunk szakítva a családtól, a gyökerektől, mindentől.”
Magyarországon maradt tehát a ’minden’: az emberek, a múlt, a táj ismeretének, 
az én személyes elfogadottságának a biztonságérzete. Németországban a ’semmi’: 
az áthidalhatatlannak tűnő távolság, a „nem vagytok idevalók” elhatárolódó meg-
bélyegzésének nap, mint nap való megélése. 
A szülőföldhöz való jog a visszaemlékezők értelmezésében olyan evidencia, 
amelyet senkinek, egyetlen államnak sincs joga megkérdőjelezni. Mindezt nagyon 
egyszerűen, magától értetődően, olyan tényként említették és említik, mint ami 
nem szorul magyarázatra. Bár a visszatérés okaként konkrét dolgokat – fogságból 
hazavárt férj, gondozásra szoruló idős szülők, „itt legalább van ennivaló, nem éhe-
zünk” – is említenek, ezek azonban inkább csak a megfogalmazhatatlan alátámasz-
tására szolgálnak. A lényeg nem közelíthető meg csupán a racionális életszervezés 
felől, hiszen annak minimális feltételei az akkor kettészakított Németországban is 
adottak voltak. A személyiség, az emberi lélek működése az, ami magyarázattal 
szolgál a budakeszi úti gesztenyefák, a soroksári Rózsa utcai ház és környékének, 
a rokonok, a szomszédok, a pajtások hiányára, a „senki nem ismer” kínzó fájdal-
mára. Még az is, aki maradt, aki Németországban egzisztenciálisan integrálódott, 
évtizedek múlva is így fogalmazott: „Németország… nem haza. Azonban lojális 
állampolgára vagyok az államnak. A hazám Magyarországon van. (…) Nekem 
nem csak a porta az, vagy a kunyhó a faluszélen, nem csak a mező, az erdő, a ter-
mékeny földek azok, aminek elvesztését oly fájdalmasan panaszoljuk el. (…) több 
ennél. Rejtetten és halhatatlanul él tovább bennünk, a szívünkben. Semmi nem 
rombolhatja szét és semmi el nem veheti tőlünk.”2 
Egy másik visszaemlékező így fogalmazott ugyanerről: „Nem lehet megmon-
dani, hogy mit jelent az, hogy otthon vagy haza. Ezt csak a szív érzi. A nagyanyám 
mindig azt mondta: Was Heimat ist, kann ich nicht sagen, ich muß das in meinem 
armen Herzen tragen.”3
Interjúalanyaim – akiknek ma is hálás vagyok, hogy megtiszteltek bizalmuk-
kal – élettörténetei egyértelművé tették számomra, hogy ők nem visszaszököttek 
valahonnan valahová. Ők hazatértek. S bár a politikai hatalom kitaszításukkal azt 
üzente, hogy egy magyarországi németnek ez az ország nem lehet többé a hazája, 
ez számukra nem volt kérdés.
A Magyarországról elűzött/kitelepített németek szenvedése, hazatérésének mo-
tivációi, hazaképei – mint ahogyan erre az idézett visszaemlékezés-töredékek is 
rávilágítanak – egyediek, egymással nem összevethetők. A személyes lét körében 
2 Füzes Miklós: Valami Magyarországon maradt. Etwas blieb daheim in Ungarn. Pécs: Bara-
nya Megyei Levéltár, 1999. 76.
3 Azt, hogy mi a haza, nem lehet megmondani, azt az ember a szívében viseli.
194 Tóth Ágnes
REGIO 28. évf. (2020) 4. szám 192–194.
már nem igazítanak el bennünket a politikai viták, a vagonok menetrendje, az el-
kobzott házak száma, vagy földek nagysága. A személy sorsa személyes viszonyu-
lást követel. 
Az elűzetés, a kitelepítés, a kitaszítottság nem velünk történt meg, de egyértel-
műen hozzánk tartozik, a magyar társadalom múltjának is részét képezi. E nélkül 
nincs nemzeti önismeret. Csak ország van, és nem közös haza. 


„mert ez a mi hazánk, nem Németország”

Tibor, Valuch

REGIO 28. évf. (2020) 4. szám 216–219.
DOI: https://doi.org/ 10.17355/rkkpt.v28i4.348
Kritikák
Valuch Tibor*
Kisebbségi lét az államszocializmusban
Tóth Ágnes: Németek Magyarországon 1950–1970.  
Budapest: Társadalomtudományi Kutatóközpont – Argumentum 
Kiadó, 2020. 578 oldal
Tartalmas és fajsúlyos könyv Tóth Ágnes monográfiája, ami több évtizedes kutató-
munka nagyszabású és figyelemre méltó összegzése. A szerző érdeklődése az 1980-
as évek közepén fordult a modernkori Magyarországon élő nemzetiségek, ezen 
belül is elsősorban a német kisebbség története felé. Ismert és elismert kutatója 
a kérdéskörnek, számos magyar és idegen nyelvű publikáció szerzője. Most lénye-
gében ezt a hosszú idő alatt felhalmozott tudást szintetizálta legújabb könyvében.
A jelenkori magyarországi németség sorsa önmagában is érdekes kutatási téma, 
ám a 20. századi magyar politikai és társadalmi változások tükrében különösen az, 
hiszen a II. világháború, a háborút követő kitelepítés, a kommunista hatalomát-
vétel, a folytatódó és csak lassan mérséklődő jogfosztottság, majd a formális jogok 
megadása a 60-as évektől fémjelzi ennek a folyamatnak a fontosabb pontjait.
Tóth Ágnes monográfiája tehát szervesen épül eddigi munkásságára; ahogyan 
a szerző a könyv bevezetésében megfogalmazta, egy olyan politikai társadalomtör-
ténet megírására tesz kísérletet, aminek a középpontjában a magyarországi néme-
tek 1950–1970 közötti története, a politikai döntések és azoknak a német kisebb-
ségre gyakorolt hatása, a változások értelmezése, végső soron a politikai hatalom 
és a magyarországi német kisebbség interakcióinak elemzése áll. Tágabb értelem-
ben és megközelítésben azt vizsgálja, hogy a kitelepítések lezárulása után a kom-
munista hatalom hogyan viszonyult a Magyarország területén maradt mintegy 
220−250 ezer német nemzetiségű személyhez. Milyen stratégiát fogalmazott meg 
velük kapcsolatban, s ez miben és mennyiben különbözött a más nemzeti kisebbsé-
gekkel szembeni eljárási módtól? Szintén a szerző érdeklődésének homlokterében 
* A szerző történész, a TK Politikatudományi Intézet tudományos tanácsadója és az Esterházy 
Károly Egyetem professzora. E-mail: valuch.tibor@tk.hu
Kisebbségi lét az államszocializmusban 217
REGIO 28. évf. (2020) 4. szám 216–219.
állnak a nemzetiségpolitika elméleti kereteivel, fogalomhasználatával, tartalmi 
elemeivel kapcsolatos kérdések is, úgy, hogy nagy figyelmet szentel munkájában 
a deklarált elvek és a hétköznapok gyakorlata között mutatkozó különbségeknek 
is. Fontos vizsgálati szempontja az is, hogy a sztálinizmussá egyszerűsített marxiz-
mus ideológiai alapján álló magyar kommunista vezetés miként tekintett a nemzeti 
identitásra az internacionalizmus ideológiai platformjáról, s hogyan kezelte a nem-
zetiségi kérdést. A szerző ezekre a kérdésekre próbál meg válaszokat adni több 
mint félezer oldalas könyvében, többnyire sikerrel. A jól tagolt, logikus szerkezetű 
munkát függelék, forrás- és szakirodalom jegyzék, valamint személy- és helység-
névmutató egészíti ki. 
Tóth Ágnes igen nagy mennyiségű forrásanyagot dolgozott fel könyvében, 
gyakorlatilag az elérhető releváns források teljes körét megpróbálta hasznosítani. 
Mintegy száz levéltári fondban és állagban végzett alapkutatásokat. Kiemelt figyel-
met szentelt azon legfelsőbb államigazgatási szervek – belügy-, oktatási, művelő-
dési, külügyminisztérium –, az MDP és az MSZMP vezető testületei különböző 
irategyütteseinek is, amelyek kisebbségtörténeti vonatkozásait a történettudomány 
eddig nem, vagy csak részben hasznosította. De nemcsak az országos szervezetek 
– az MDP és az MSZMP, valamint a különböző minisztériumok, illetve az állam-
biztonsági szolgálatok – iratait tárta föl, hanem alapkutatásokat folytatott a megyei 
levéltárak megyei tanácsi és pártiratanyagában, egy-egy kiválasztott járás, vala-
mint település dokumentumaiban is. Szintén fölhasználta a Szövetségi Levéltárban 
(Bundesarchiv) és a Külügyminisztérium Politikai Levéltárában (Politisches Ar-
chiv) őrzött fondok iratanyagát is. S emellett magániratokra és a korszak sajtójára 
is támaszkodott.
A szerző módszertanilag a tematikus és kronologikus tárgyalási mód kombi-
nációját alkalmazza, s alapvetően a hagyományos történeti elemzési módszerekre 
támaszkodott a könyv megírása során. A nagy tematikus egységeken belül kro-
nológiai sorrendben ismerteti a döntések motivációit, gyakorlati végrehajtásukat, 
illetve a társadalmi reakciókat.
Az adott keretek között nyilván nem lehet részletesen kitérni a könyvben tár-
gyalt valamennyi kérdésre, így ezek közül csak a legfontosabbakat emelném ki, 
azokat, amelyeket a munka megítélése szempontjából fontosnak tartok. Ilyen alap-
kérdés az, hogy miért is fontos a nemzetiségi kérdés, a magyarországi nemzeti 
kisebbségek, ezen belül a németség történeti változásainak, sajátosságainak a vizs-
gálata. Miben és mennyiben adhat többletismereteket ennek a politika-, gazda-
ság- és társadalomtörténeti vonatkozásokkal egyaránt rendelkező problémakörnek 
a vizsgálata az államszocialista rendszer működésének megértéséhez? 
Nyilván elsősorban azért, mert olyan kevéssé vizsgált/feltárt területét mutatja 
be az államszocialista rendszer működési sajátosságainak, amelynek a feldolgozá-
sa tovább árnyalhatja a kérdéskörrel kapcsolatos ismereteinket.
218 Valuch Tibor
REGIO 28. évf. (2020) 4. szám 216–219.
A könyv bevezetésében a szerző kitért arra is, miért szentelt nagyobb figyel-
met a politikatörténeti háttér bemutatásának, ám ennek ellenére sem győzött meg 
teljesen arról, hogy valóban annyire részletesen kell összefoglalni a köztörténeti/
politikatörténeti tényeket, ahogyan ezt megtette, különösen annak ismeretében, 
hogy az általa is gyakran idézett történeti összefoglalások – többek között Gyar-
mati György, Romsics Ignác és mások munkái – már hosszabb ideje rendelkezésre 
állnak. Értem a szerző kontextualizálási szándékát, de mégsem tartom teljesen in-
dokoltnak. S ha már kontextualizálás, a totalitáriánus rendszer viszonyai közepette 
élő kisebbség történeti elemzése során a hatalom és a kisebbség viszonyának vizs-
gálatához talán érdemes lett volna a fogalmi kereteket is még valamivel tágasabbra 
venni. Bemutatva, hogy a diktatórikus viszonyok között milyen mozgástere maradt 
a kisebbségnek általában és annak a sajátosan stigmatizált csoportnak, amit a ma-
gyarországi németek alkottak a 20. század közepén. Így jobban megvilágíthatóvá 
vált volna, hogy a totális rendszer keretei mennyiben határozták meg a kisebbség-
politikát, ha egyáltalán lehet érdemi kisebbségpolitikáról beszélni a vizsgált idő-
szakban Magyarországon.
Részben tartalmi, részben módszertani kérdés, mennyire lehet a kor viszonyai-
nak ismeretében önálló társadalmi-politikai aktornak tekinteni a nyilvánvalóan 
szoros politikai ellenőrzés alatt álló kisebbségi szervezeteket és a szigorúan ellen-
őrzött sajtót. Nyilvánvalóan nem voltak azok, így ezek tevékenységének a részlete-
ző bemutatása vagy a sajtó elemzése megítélésem szerint kevés többletinformációt 
ad a magyarországi németség valóságos helyzetének a megértéséhez.
A könyv egyik kulcs kérdése megítélésem szerint is az identitás kérdésköre, 
a szocialista hazafiság versus a nemzeti/nemzetiségi öntudat megőrzésének, meg-
tartásának és újjáépítésének a folyamata vagy éppen a hiánya, amihez sokféle ada-
lékot szolgáltat Tóth Ágnes munkája. Nagyon izgalmas probléma, miként lehetett 
a németség szempontjából sokszorosan előnytelen környezetben újrateremteni 
a saját kisebbségi identitásukat. Ha a politikai és társadalmi feltételeket nézzük, 
akkor ezek hosszú éveken keresztül kifejezetten előnytelenek voltak, hiszen volt 
egy háborús stigmatizálás,  1948/49 után jött a totális diktatúra következett, ami 
magával hozta az általános kiszolgáltatottságot, majd a Kádár-korszak alapinter-
nacionalizmusa a nemzeti gondolattól való félelmével, a nacionalizmus elleni foly-
tonos harcával, a maga által kreált, gyakorlatilag megfoghatatlan szocialista hazafi-
ságával – amibe csak szűkösen vagy egyáltalán nem fért bele az, aki mást gondolt, 
mint amit a korabeli politika elvárt, illetve értett – eleve leszűkítette  a társadalmi 
mozgásteret.
A nagyívű monográfia röviden bemutatja az intézményeket vezető, az azok te-
vékenységét szervező embereket is, bár a német kisebbség lokális és országos elit-
jének elemzése lehetett volna talán még részletesebb is. 
Az esettanulmány jellegű részek, mint a kitelepítés gazdasági háttere – a va-
gyonvesztés, a vagyonátrendezés/kirablás – vagy az internálás, a családegyesítési 
Kisebbségi lét az államszocializmusban 219
REGIO 28. évf. (2020) 4. szám 216–219.
küzdelmek története, ahol elsősorban annak következtében, hogy a szerző a sze-
mélyes történelem szintjén és szempontjai felől közelít, nagyon érdekesek, jól 
szemléltetik a hatalom és az egyén viszonyát, az egyes ember kiszolgáltatottságát, 
védtelenségét – és egyénként – tehetetlenségét a hatalmi törekvésekkel szemben.
Ez a kikényszerített migráció és a velejáró jogfosztás fontos eseménye volt 
a zsidótörvényekkel elindított és a kommunista hatalomátvétel után kibontakozó 
államosítással folytatódó és a kollektivizálással lezáruló több mint egy évtizedes 
tulajdon-átrendezési, tulajdontól történő megfosztási folyamatnak, aminek a kere-
tében pontosan nehezen megbecsülhető magánvagyonok semmisültek meg, illetve 
cseréltek gazdát úgy, hogy állami tulajdonba kerültek.
Ugyancsak nagyon érdekfeszítőek a megtorlással, a táborok világával foglal-
kozó részek, ahol egy sajátos mikrovilág válik megismerhetővé az olvasó számára 
az egyéni sérelmek bemutatása és a hatalom által vezérelt, a németekkel szembeni 
diszkrimináció sokrétű vizsgálata révén. 
Tóth Ágnes igen komoly és szerteágazó kutatómunkát végzett, s ennek köszön-
hetően olyan fontos könyvet tett le az asztalra, ami a magyarországi kisebbség-
történeti szakirodalom egyik alapvető munkája. Képes volt egységes gondolatai 
rendszerbe szervezni a tényeket és állításait, érvényes elemzési szempontokat adott 
mindehhez, s igyekezett mindezeket következetesen érvényesíteni munkája során.


Kisebbségi lét az államszocializmusban

Tamás Gusztáv, Filep

DOI: https://doi.org/ 10.17355/rkkpt.v28i4.343
REGIO 28. évf. (2020) 4. szám 201–204.
Filep Tamás Gusztáv*
„A néma ősök várócsarnoka”
„Prágai, csehországi születésű vagyok, apám tiszt volt. 
Nincs hazám, otthonom a 48. gyalogezred...” 
Johann Meschede honvéd őrnagy 1849-ben,  
a pesti hadbíróság előtt
Zoltán nagybátyámat, az ő Urának, a Jézus Krisztusnak méltatlan bár, de hivatalos 
szolgáját apám azzal ugratta egyszer, hogy úrvacsoraosztásnál a kenyeret bizonyá-
ra a hívek bűneihez szabja; van, aki  még nem tudta lenyomni a torkán az Úr testét, 
amikor ő már a serleget emeli előtte.
Én sem lehetek valami jámbor lélek; most arra ítéltek, hogy ne csak a hazámról 
beszéljek, hanem arról is, hogyan lett belőlem egy – a közvélekedés szerint leg-
alábbis – félproli kerületben az úgynevezett „népi tábor” tagja. 
A közvélemény viszont most sem elég megalapozott: a Ferencvárosnak – ideig-
lenes kényszerlakhelyemnek születésemtől, gondolom, a halálomig, ahonnan már 
nagyon régen nem tudnék elmenni –, ha nem is a kezdetektől, 1792-től, de leg-
később a reformkortól – van polgári-értelmiségi magja is. Kezdve a református 
gettóval a Kálvin tér környékén, a templommal – itt keresztelték József Attilát, 
akármennyire ortodoxnak gondolta is utóbb magát –, a teológiával, a Ráday Gyűj-
teménnyel, a Lónyay utcai ref. gimnáziummal, amely nevével ellentétben ma 
a Kinizsi utcában működik, s amely a világszerte bizonyára legismertebb magyar 
regény egyik színhelye. Molnár Ferencen kívül például Szent-Györgyi Albert járt 
oda. Hogy Kosztolányi és Móricz Zsigmond itt élt, mindenki tudhatja, de megfor-
dult itt a reformkori és a két világháború közötti írótársadalom java: a 19. század 
első felében a Belső-Ferencvárosban szerkesztették az Aurora zsebkönyvet – Kis-
faludy Károly, Kazinczyval, Kölcseyvel, Vörösmartyval; az átellenben lévő ház-
ban Arany János lakott utóbb –, a 20.-ban pedig a Nyugatot. A századfordulón vagy 
másfél évtizedig itt volt az Eötvös Collegium székhelye. Vannak szabadsághar-
cosaink és forradalmáraink – nemcsak 56-os felkelőközpontjaink; 1848. március 
15-én innen ment át a tüntetők jó része a szomszédba, a Múzeum elé. 1853-ban itt 
végezték ki társaival együtt Noszlopy Gáspárt, a szabadságharc kormánybiztosát. 
Az első alkalmi számvetésből nem jövünk ki rosszul – van világhírű és -színvonalú 
írónk (szerintem több is), van Nobel-díjasunk; egyetemből, főiskolából van itt vagy 
* A szerző művelődéstörténész, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Inté-
zet munkatársa. E-mail: FilepTamasGusztav@tk.hu
202 Filep Tamás Gusztáv
REGIO 28. évf. (2020) 4. szám 201–204.
öt. Nekem ugyan édesmindegy, hol áll a Nemzeti Színház, de amikor a belvárosi 
elit fölhördült, hogy az új épületet egy szellemi sivatagban húzzák föl, ezt nem 
tekinthettem tárgyszerűnek; talán ekkor érzékeltem először közvetlenül a fővárosi 
szellemi partizánháború egyik korábban általam föl nem fedezett frontvonalát. 
Ha a legrövidebb úton végigmegyünk a kutatóházból elindulva az Angyal utca 
28-as számú házig, mire odaérünk, minden kiderül. 
Haller utca. Kint a Duna-parton hasít Tornai Jóska régi versének hőse, az egy-
kori vágóhidak idején vér- és koromszagú ferencvárosi szél. A Vaskapu utcán ki-
jutva szemben egy vendéglátó-üzemegység, azelőtt kerületi ideggondozó; 130 lé-
pésre tőle, a templom irányában, az innenső oldalon a kerületi rendőrkapitányság. 
Az egyikben besúgónak akartak beszervezni 1981-ben, a másikban jóval később 
antidepresszáns-recepteket vehettem át. Egyszer, míg orvosra várva az ideggon-
dozó előtt cigarettáztam, azon tépelődtem, hogy az itt rólam nyert információk 
mennyi idő alatt s milyen formában jutnak át a másik épületbe. Beteszik őket egy 
táskába, és átsétálnak velük? 
A Mester utcán a Ferenc körút felé haladva a jobb oldalon az első Fáy And-
rás-emlék, a „nemzet mindenese”, az első magyar takarékpénztár atyjának emlék-
táblája a róla elnevezett szakgimnázium homlokzatán.  Elhagyva annak a túloldali 
háznak a vonalát, ahol Stromfeld Aurél, az 1919-es felvidéki hadjárat vezérkari 
főnöke élt, talán ötszáz lépéssel érünk a Bokréta utca sarkára. Befordulhatnánk, 
s tíz másodperc múlva ott állnánk a katolikus Szociális Testvérek Társasága volt 
nővédő otthonának kapuja előtt. 1944-ben zsidó lányokat bújtattak itt; innen vitték 
el Salkaházi Sárát és Bernovits Vilmát négy védencükkel együtt, hogy még aznap 
este a Dunába lőjék őket. Nem fordulunk be; átmegyünk a túloldalra, a szemközti 
sarokházhoz, az iskolához, ahová rajtam kívül József Attila is járt; becslésem sze-
rint akár ugyanazokban a padokban is ülhettünk. A saroképületet 56-ban kollégis-
ták védték; november 5-én 13 óra 30 perc után ostrommal foglalták el a szovjet 
katonák. Csak magyar részről volt véres veszteség: egy halott diák. 
A Mester utcáról tér hiányában ennyit. A Ferenc körút előtti utolsó utca volt 
a miénk. Magamtól nem árulnám el, de Krúdy Gyula már kifecsegte a titkát, a táj 
rejtélyes szellemeiről, a Cholnoky testvérekről írván: „Az Angyal utcában egy hor-
dóba zárva tartogatnak egy pohos, vastag derekú ferencvárosi polgárt, aki a bo-
szorkány szolgáló után bújt be egyszer a csaplyukon, és most minden jámbor ke-
resztény emberek segítenek leinni a bort a fuldokló polgárról.”
Megint keresztutca. Kész csoda, hogy a Montblanc-ember, Vajda János nem 
pukkadt meg mérgében, amikor nem róla, hanem Tompa Mihályról nevezték el, 
holott ő írta itt a verseit, Az üstököst többek között. Az Angyal és a Tompa utca 
sarkán álló ház egyik lakásában, a színpad száműzött fejedelemasszonyánál élte át 
a 44-es ostrom egy részét – skót-görög feleségével együtt – Kemény János, a vécsi 
vár ura, az erdélyi Helikon írótársaság házigazdája. Később Gáli József, a forrada-
lom leverése után halálraítélt író mozgott benne otthonosan. Amikor az úrnő a mi 
„A néma ősök várócsarnoka” 203
REGIO 28. évf. (2020) 4. szám 201–204.
szuterénlakásunkba járt, e számomra fontos neveket jól ismertem már. Arról, hogy 
„szomszédok” voltunk, talán negyvenöt év múltán hallottam először.
Az Angyal utca 29-ben az Advent és a Boldogtalanok született Füst Milán fő 
művei közül. A 28-as szám alatti ház megvételére születésem után szerződtek 
a szüleim; a Bajcsy-Zsilinszky úti öreg főbérlők nem bírták a gyereksírást. Apám 
két évvel korábban, a börtönből való szabadulása után döntött úgy, hogy a főváros-
ba költözik családjával, eltűnik a tömegben; ez volt a szabadlábra került 56-osok 
körében az egyik népszokás.  
Nyilván Isten különös kegyelméből 1957-ben „népi demokratikus államrend 
megdöntésére irányuló szervezkedésben való részvételre vállalkozás” miatt fő-
büntetésként első fokon 5 évre ítélték. Végül 2 év 2 hónap 22 napig vett részt az 
„Ismerd meg hazád börtöneit” mozgalomban. Egy 1970-es törvényerejű rendelet 
alapján „mentesült a büntetett előélethez fűz. hátr. alol.”1 A semmisségi határozat 
keltezése 1990. február 16. – a diktatúra egyik utolsó pillanata. 
A bükki hegylábfelszín egyik falujában éreztem legjobban magam; a Nagykun-
ság félparaszti  fővárosában kellett volna felnőnöm papírforma szerint. A numerus 
clausust rám is kimondó párthatározat hivatalosan csak 1963-ig volt érvényben, 
hogy informálisan meddig, nem tudom. A születési anyakönyvi kivonatomban 
apám gépmunkásként szerepel, így, bár csak eltartottként, néhány évig az uralko-
dó osztály tagja lehettem. Magyarországon, úgy látom, súlyos szövegértelmezési 
problémákkal küzdenek, megjegyzem hát, hogy ez nem panaszkodás. Ez így ne-
kem tökéletesen megfelelt. Megnyugtató, hogy pályatársaim némelyikével nem 
egy fazékban főttem.    
Egy rövid idézet az „Ügynökünk jelenti” sorozat 1960-as epizódjából. A há-
rom jelenlévő másfél éve még együtt volt Vácon vagy a Gyűjtőfogházban; ketten 
1 Egy sorozatgyilkos diktatúra kiszolgálása nyilván tetemesen növeli az érdekelt extrapro-
fitját, de örökségemből példával is közvetlenül igazolhatni vélem, hogy egészségügyileg 
ellenjavallt. 
    Említettem, hogy az apám büntetett előéletéből származó hátrányok a hetvenes években 
megszűntek. Ez nem történt automatikusan. A népi demokrácia ismérvei közé tartozott, hogy 
a gyilkosság például akkor is elévült egy bizonyos idő után, ha a törvény keze nem tudott 
lecsapni az elkövetőre. A politikai bűnökkel egy ilyen rendszerben bonyolultabb a helyzet. 
Apámnak tehát meg kellett keresnie a Legfelsőbb Bíróságnak azt a bíróját, aki az eljárást má-
sodfokon vezette, s aki 1956-os ügyekben a legtöbb halálos ítéletet hozta: 66-ot (az elsőfokú 
eljárás irányítója is ismert ember: kirendelt bíróként ő volt jelen Nagy Imréék kivégzésénél), 
hogy együtt indítsák el a jogi procedúrát. A bíró nagyjából a következőképpen fogadta: 
    – Drága Pistukám! De örülök, hogy megkerestél! Ezer éve nem láttalak!
 Két magyarázatot találhatok erre:
   1. „Az idő megszépít.” Nem kizárt, hogy ennek az ügynek két főszereplője számára nem 
egyforma mértékben.
   2. Aki erkölcsileg is, jogilag is elfogadhatatlan ítélethez adja a nevét, s ezzel súlyos szen-
vedést okoz, előbb-utóbb megőrül.
 Alapjában humanista lévén, azt hiszem, ebben az esetben az utóbbi történt.  
204 Filep Tamás Gusztáv
REGIO 28. évf. (2020) 4. szám 201–204.
tanárok, most koldusfillérekért végeznek fizikai munkát, a harmadik újságíró volt, 
most kényszerbesúgó. Jelenti megbízóinak: apám beszámol arról, hogy Darvas 
Iván éppen egy műanyagprésüzemben dolgozik, a neki szerzett állásra viszont 
szükség lehet még, például Mensáros László hamarosan szabadul Márianoszt-
ráról. (Ifjúkorom nagy színészei voltak; talán van, akinek még ismerős ez a két 
név.) Aztán: „Filep megkérdezte, hogy melyikünk tud a nagyatádi erdőgazdaság 
főkönyvelőjéről […] meg kellene tudni, szabadult-e már – mondta [...], mert tudo-
mása szerint 4 vagy 5 gyermeke van, s ha még nem szabadult, meg kell szervezni 
családjának a segítését.”
A haza. Évszámok – épp az elhangzottak is – és nevek. A kushadó társadalom-
ban néhány emberrel megosztható magány – és szolidaritás. Életem értelmesebb 
részében ezért foglalkoztam a magyar kisebbségekkel. 
Arcok, szövegek, hegyek, épületek enklávéláncolata.
Kissé fogalmibban, s kicsit kiforgatva Kantot: A csillagos ég és az erkölcsi 
törvény fölöttem. 
Képszerűbben, s programunk közös mottójához visszatérve: töredezett szegé-
lyű, szakadozó, semmibe foszló bárányfelhő az égen.   


„A néma ősök várócsarnoka”

Emese, Vita

Ki mit választ? Hasonlóságok és különbségek a határon túli magyar fiatalok demográfiai magatartásában és párkapcsolati jellemzőiben

Péter, Bogdán

DOI: https://doi.org/ 10.17355/rkkpt.v28i4.337
REGIO 28. évf. (2020) 4. szám 184–186.
Bogdán Péter*
Ott vagyok otthon, ahol elfogadnak
Az individuumnak számtalan identitása lehet. Én elsősorban embernek érzem ma-
gam, s mint ember, elsősorban akkor érzem otthon (azaz jól) magam, ha elfogadó 
környezet vesz körül.
Ez az elfogadó közeg lehet a szűk családom (édesanyám, nővérem és a gyer-
mekei vagy a feleségem és rokonsága), de lehet a tágabb szociális szférát jelentő 
baráti köröm is.
A munkahelyeimen – eddigi életem során – szintén ott éreztem magam otthon, 
ahol a munkatársak feltétel nélkül elfogadtak emberként, s ez érvényes a széles-
körű társadalmi környezetre is, azaz akkor érzem magam otthon, ha a romama-
gyar származásom roma szegmense miatt, illetve szakmai körökben az eszperantó 
nyelvtudásom miatt, nem diszkriminál senki.
Vagyis az otthonosság érzése számomra azt jelenti, hogy jól érzem magam 
a bőrömben azért, mert ember vagyok, s azért, mert az engem körülvevő környezet 
ezt szintén így gondolja, s ebből adódóan nem okoz nekem (akármilyen eltérő jel-
lemzőm miatt) lelki vagy fizikai sérüléseket.
Bikulturális romamagyar értelmiségiként természetesen kikerülhetetlen, hogy 
ne érezzem mindig otthon (azaz jól) magam, mert hátrányos megkülönböztetés ér 
a roma mivoltom miatt. Nem vagyok otthon azokban az üzletekben, ahol a bizton-
sági őrök a rasszjegyeim miatt, majdnem szó szerint, a sarkamban loholnak. Nem 
vagyok otthon ott, ahol látványosan kapják magukhoz (az oldalukhoz görcsösen 
szorítva) a táskájukat az emberek a tömegközlekedési állomáshelyeken és jármű-
veken. Nem vagyok otthon ott, ahol lekezelően viselkednek velem, ahol durva, el-
utasító, agresszív retorikával találkozom, vagy akár meg is ütnek és számtalan más 
módon megaláznak a származásom roma része miatt, miközben magyar nyelv és 
irodalom szakos bölcsészként, középiskolai tanárként, újságíróként és doktori cím 
várományosaként az egyetemes magyar kultúra hordozója, letéteményese, átadója, 
közvetítője vagyok. 
Nem vagyok otthon akkor sem, ha szakmai körökben diszkriminálnak (kinevet-
nek, lekezelően kritizálnak) azért, mert vállalom, hogy eszperantista vagyok, hogy 
felsőfokon beszélek egy olyan  mesterséges nyelvet, amiről a közvélekedéssel el-
lentétben azt képzelem, hogy demokratikusabb, mint bármelyik más nyelv a vilá-
gon, mert meggyőzött az a gondolat, hogy a zamenhofi nyelv nemzetnélkülisége 
* A szerző oktatáskutató, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet 
munkatársa. E-mail: Bogdan.Peter@tk.hu
Ott vagyok otthon, ahol elfogadnak 185
REGIO 28. évf. (2020) 4. szám 184–186.
azt jelenti: az eszperantó mindenkié, és  minden nyelvi közösségnek lehet a közve-
títő nyelve, miközben meg tudja őrizni minden nemzet, nemzetiség és etnikum kul-
túráját is, annak köszönhetően, hogy az eszperantó senkinek sem az anyanyelve, 
senkinek sincs nyelvi előnye a másikkal szemben, a megértést nemzetközi reláció-
ban csak az befolyásolja, hogy ki mennyire és milyen szinten sajátította el. 
Ha az otthonosság érzetét a „jól érzem magam, elfogadnak” értelemben hasz-
nálom, akkor mindenképpen ki kell térni arra, hogy belföldön és külföldön hogyan 
élem meg a romamagyar identitásomat.
Az az előzőkből kiderült, hogy Magyarországon van példa arra, hogy elfogad-
nak romaként és magyarként is, bikulturális első generációs roma értelmiségiként 
is, s vannak, akik elutasítják azt, hogy a nemzet része vagyok, olyan lényként te-
kintenek rám, aki nem lehet kvalifikált, s mindenképpen alárendelt szerepben van, 
vagy akár alacsonyabb rendű is a nem roma honfitársaihoz képest.
Az országhatárt átlépve ez a kettősség megszűnik. Külföldön angol nyelven 
kommunikáló magyarként azonosítanak, amely minden „roma bélyeget” (ha úgy 
tetszik, akkor  a C-betűt a homlokomról) eltávolít, de olyan is előfordul, hogy nyu-
gati multietnikus, multikulturális társadalmakban teljesen természetesnek veszik, 
hogy indiai rasszjegyeim vannak, s nemes egyszerűséggel vagy franciaként, vagy 
olaszként vagy törökként azonosítanak, amely azonban nem jelent problémát, mert 
hozzá van szokva az adott ország domináns társadalmi rétege ahhoz, hogy rajtuk 
kívül él még az országukban számtalan kisebbség is.
Ez utóbbi adottság miatt – habár körülbelül 25-28 országban fordultam meg 
életemben – csak egyszer-egyszer fordult elő Göteborgban és Pozsonyban, hogy 
a rasszjegyeim miatt diszkrimináltak, vagyis bárhová mentem külföldre, feltétel 
nélkül elfogadtak, emberként, kedves turistaként kezeltek, akivel illet jól bánni.
Ez a külföldi attitűd bennem kialakított egyfajta kozmopolitizmust, amelynek 
eredményeképpen mindig otthon éreztem magam azokban az idegen országok-
ban, ahol megfordultam, és igyekeztem, ha rövid időre is, némiképp integrálódni, 
amennyiben azonnal megpróbáltam kommunikálni az adott nemzet nyelvén, ami 
minden esetben pozitív visszhangra talált.
Bikulturális romamagyar értelmiségiként, tanárként, újságíróként, kutatóként 
reflektálnom kell arra is, hogy milyen romamagyar értelmiségiként úgy tanítani, 
írni, hogy általában csak roma témában szólalok meg vagy roma témákban kérik 
a segítségemet.
Mivel 41 éves vagyok, a ciganológia számtalan ágáról szereztem ismeretet és 
tudást, s az ezen témakörben való állandó mozgás jelent szintén egyfajta otthonos-
ságot, mert a romamagyar értelmiségieken kívül olyan nem roma értelmiségiekkel 
is együtt dolgozom, akik – a romamagyar entellektüelekhez hasonlóan – szintén 
értik a „roma ügy” lényegét, problematikáját, azaz szakmailag felkészültek, erős 
186 Bogdán Péter
REGIO 28. évf. (2020) 4. szám 184–186.
tudásbeli háttérrel rendelkeznek, s nem fordulhat elő az, hogy etnikai alapon – 
a munka során – bármilyen diszkrimináció érjen.
Ha össze kellene foglalni a gondolataimat, akkor azt mondanám: kozmopoli-
ta ember vagyok, aki bikulturális identitású, a hazájában szeretné maradéktalanul 
otthon érezni magát, megélni a bikulturális identitása minden pozitívumát, de erre 
a „maradéktalanságra” lehetősége eddig csak külföldön vagy hazai, illetve nemzet-
közi eszperantó rendezvényeken, közösségekben volt.


Ott vagyok otthon, ahol elfogadnak

Ferenc, Eiler

DOI: https://doi.org/ 10.17355/rkkpt.v28i4.342
REGIO 28. évf. (2020) 4. szám 198–200.
Eiler Ferenc*
Egy német énekeskönyv margójára
Több mint négy évtizede, az 1970-es évek közepén, nagyapáméknál töltöttem egy 
augusztusi hétvégét, a falu túlsó végén. Nem volt ez ritkaság, szerettem ott lenni, 
a szüleim pedig általában megengedték, hogy péntek este, vagy szombat reggel 
átköltözzem két napra a Rákóczi utcába. (Hol az unokatestvéreimmel, hol a hú-
gommal, de sokszor csak egyedül.) Otthonos, nagyszülőisen meleg hangulat volt 
ott. Esténként sötétzöld csomagolású grúz tea illata, 60 wattos félhomály a kony-
hában, vajas-hagymás-paprikás kenyér reggelire. Hagyományos, sorba rendezett 
helyiségekből álló szép, verandás parasztház volt a nagyszüleimé, árnyékot adó 
öreg, göcsörtös törzsű körtefákkal, virágoskerttel (rózsa, orgona, hóvirág, nárcisz, 
kulcsvirág), a hátsó udvarban istálló, gazdasági épületek, górék, majd pedig egy 
szőlőskert. Kutya, macska, ló, tehenek a játékos borjaikkal, disznók és kismalacok, 
látszólag hergelésre született kotlós tyúkok az el-elkószáló kiscsibékkel.
Ezen a hétvégén azonban történt valami, ami miatt ez a forró nyári nap kicsit 
más lett, mint a többi kalácsillatú vasárnap délután, s így számomra  a személyes 
emlékezet egyik fontos pontjává vált. Ebéd után, már a szüleimmel és a testvé-
remmel együtt kint ültünk a verandán, amikor elérkezettnek láttam az időt arra, 
hogy beszámoljak a családnak legújabb felfedezésemről. Én ugyanis minden alka-
lommal végigkutattam a házat pincétől a padlásig, így jobban tudtam, hogy a régi 
papírok, tárgyak közül mi hol van, mint a nagyszüleim. Egy hely azonban addig 
elkerülte a figyelmemet. A kamrában volt egy magas polc, legfelül papa szüleinek 
nagyméretű, utólag kiszínezett fényképei, fentről lefelé lekvárok, befőttek, kony-
hai eszközök. A legalsó részt valamiért nem vizsgáltam át addig alaposan.
Egy nagyon szép, öreg, rézlapokkal fedett vastag, furcsa betűs könyvet találtam 
ott előző délután, amit kapcsok fogtak össze, s aminek az elején egy Luther Már-
tont, a libáját, és a német nyelvre lefordított bibliát ábrázoló metszet volt. Bár nem 
tudtam elolvasni, annyit azért kivettem, hogy 1870-ben nyomták Aradon. Odaad-
tam nagyapámnak. (Ő akkoriban ugyan alig volt pár évvel idősebb, mint most én, 
de én természetesen már öregembernek tartottam, még ha büszke is voltam rá, 
hogy milyen erős, és hogy mennyire jól tartja magát.) Nagyanyám persze mél-
tatlankodott egy sort a turkálás miatt, de ez csak a „kötelező kör” volt, valójában 
ő maga sem gondolta komolyan a korholást, azt azonban – mint hasonló esetben 
mindig – tudatosítani akarta bennem, hogy amit tettem, az nem helyes.
* A szerző történész, a Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet főmun-
katársa. E-mail: Eiler.Ferenc@tk.hu
Egy német énekeskönyv margójára 199
REGIO 28. évf. (2020) 4. szám 198–200.
Tehát a könyv. Mint kiderült, ez a dédapám német evangélikus, gót betűvel 
szedett énekes- és imádságos könyve volt (németül Gesang- und Gebetbuch), amit 
még édesapjától örökölt, s aminek az első lapjára – hasonlóan felmenőjéhez – ő is 
szorgalmasan bejegyezte a családtagok születési és halálozási dátumait. Legkésőbb 
a második világháború után kerülhetett a polc alá, attól kezdve ugyanis nem volt 
többé német nyelvű istentisztelet Soltvadkerten. (Egy ideig valószínűleg az sem 
volt tanácsos, hogy valaki egy közösségi térben megszólaljon ezen a nyelven, an-
nak ellenére, hogy a helyi német származású lakosság annyira elmagyarosodottnak 
számított már, hogy még a két világháború közötti német szervezetek sem fordítot-
tak energiát arra, hogy foglalkozzanak a településsel.)
Mezőberény, Bulkesz, Gyoma, Harta, Szemlak és Vadkert német evangéliku-
sai énekeltek pár évtizede még ebből az énekeskönyvből. Amikor a településekről 
kérdeztem nagyapámat, csak egy volt (persze szülőhelyén, Soltvadkerten kívül), 
amiről többet tudott, mert ott járt, és voltak onnan származó ismerősei is. Egészen 
belemelegedett, amikor elkezdett mesélni a tőlünk kb. 40 km-re fekvő dunamenti 
faluról, Hartáról. Kiderült, hogy a hartaiak tulajdonképpen a testvéreink, mert az 
őseink egy része onnan települt át a falunkba. (Nem mellesleg ott is, itt is erős 
evangélikus közösség élt.) Csak az a különbség – folytatta –, hogy ők ragaszkod-
nak a német anyanyelvükhöz, mi pedig, néhány öregasszony kivételével, már csak 
magyarul beszélünk – mondta. Nem igazán értettem, hogy ha ez így van, és sajnál-
ja is, akkor miért nem tanult meg a szüleitől németül, s miért csak egy-két mon-
datot tud, s azt is csak kínos mosolygással kísérve adja elő, mint aki tisztában van 
vele, hogy ez azér’ nem az igazi… Így alakult – mondta. Pedig a mama nagyon 
erőltette, még a „pofonfát is megráztam” néha – nevetett. De az iskolában magya-
rul tanultunk, sőt a szünetekben is magyarul játszottunk. Egyszerűen nem volt már 
olyan nyilvános tér, ahol mi gyerekek németül beszéltünk volna. Persze ebben volt 
egy kis lázadás is a mama akarata ellen, aki akkor még németül beszélgetett a ba-
rátnőivel. (Végül a hadifogságban csak megtanult egy kicsit németül a vele együtt 
raboskodó császártöltési barátjától, akkor és ott, amikor és ahol már nem is volt rá 
szüksége. Érdekes, hogy ő, a vadkerti, valószínűleg császártöltési nyelvjárásban 
hadart németül…)
Hartán ez nem így van, ott még ma is beszélnek németül – folytatta. Igaz, amit 
mi elkerültünk, az a hartaiaknak nem sikerült – mondta rezignáltan. A háború után 
rengeteg családot összeszedtek, és marhavagonokban szállították ki őket Németor-
szágba. A földjeiket, házaikat elvették, még csak ki sem fizették őket. (Úgy emlék-
szem, hogy a részletekbe ekkor még nem ment bele. Talán azért, mert a felnőttek 
ismerték az összefüggéseket, én pedig valamiért nem kérdeztem vissza.) Micsoda 
földek vannak ott, nem ám úgy, mint nálunk, a rengeteg homok! – mesélt tovább 
nagyapám. (Vadkert abban az időben kimondottan jómódú falunak számított, de 
neki mégis az járt a fejében, hogy mit el nem tudnának érni a vadkerti parasztok, 
ha ilyen gyönyörű fekete földjeik lennének.) Azok a termelőszövetkezetek! És a 
200 Eiler Ferenc
REGIO 28. évf. (2020) 4. szám 198–200.
falu! Kövesút mindenütt, a járdák lebetonozva. A hartaiak most is évtizedekkel 
előttünk járnak!
Itt vége szakadt a beszélgetésnek, nem tudom miért. Talán kihozta a mama 
a kalácsot a konyhából, talán összevesztünk a húgommal, s a hangzavarban leke-
rült a téma a napirendről… Aztán több mint 3 évtizeddel később – a nagyszüleim 
már régen nem éltek – írtam egy könyvet a hartai németek 20. századi történetéről. 
Azért Hartáról, mert a falu ettől a beszélgetéstől kezdve ismeretlenül is fontossá 
vált számomra. Meg talán azért is, hogy ezzel letudjak egy adósságot, elhitetve 
magammal, hogy az embernek nem is kell feltétlenül írnia a saját szülőfalujáról…


Not a member yet

„Közösen élünk” – a nemzethez tartozás és a többes nemzeti kötődés mintázatai kisebbségi helyzetben

A nemzetiségi autonómia Szerbiában: visszaemlékezés a kezdetek előtti időkre

Menekültként otthon Kanadában: intimitás a digitális rokonságban

„mert ez a mi hazánk, nem Németország”

Kisebbségi lét az államszocializmusban

„A néma ősök várócsarnoka”

Ki mit választ? Hasonlóságok és különbségek a határon túli magyar fiatalok demográfiai magatartásában és párkapcsolati jellemzőiben

Ott vagyok otthon, ahol elfogadnak

Egy német énekeskönyv margójára

Transznacionális migráns vállalkozók gyermekgondozási stratégiái a gondozók tükrében: kínai gyerekek magyar otthonokban

160

187