Fried, István

Fried István

University of Szeged

nyokból, hanem azáltal, hogy ezek a hagyományok sem földrajzi, sem nyelvi határt nem ismernek, átjárják egymást, olykor közös „szöveggé" egyesülnek. Két megjegy-zést teszek ezzel kapcsolatban: 1) Hadrovics László nemcsak arra mutat rá, hogy bizonyos esetekben a ma-gyar nyelv közvetítő szerepet játszik, például olasz szót közvetít déli szláv nyelvbe, hanem arra is, hogy a magyar nyelv egyik-másik szláv jövevényszava tovább vándo-rol, s immár egy másik szláv nyelv magyar jövevényszavaként funkcionál. 2) Még ennél is érdekesebb és talán fontosabb, sőt: időszerűbb a kétnyelvű-ség problémájának megjelenése Hadrovics László életművében. Időszerűségét nem pusztán az kölcsönzi, hogy régiónk népei évszázadokon keresztül soknemzetiségű birodalmakban éltek, és a birodalmak felosztása után kisebb többnemzetiségű/több-nyelvű államok keletkeztek, amelyekben a nyelvkérdés megoldatlansága újabb meg újabb konfliktusokat gerjeszt. A kétnyelvűség egyszerre nyelvi, irodalmi/irodalom-történeti és szociológiai vizsgálatokat igényel. A kétnyelvűség ugyanis egyfelől mai-napság a régió nemzeti kisebbségeire kényszeritett létforma, ugyanakkor másfelől igen változatos példákkal szolgál a nyelvi nacionalizmust megelőző korszakból. Kie-gészítésül jegyzem meg, hogy a diglosszia szintén jellemző nyelvi jelensége arcánk története bizonyos korszakainak, s az irodalmi és a tájnyelv használói számára szin-tén lehet feszültségek forrása. A kétnyelvűség értelmezésekor azonban hiba volna egy idillizált régebbi és egy démonizált legújabb korszakra felosztani a történeti folyamatot. Hiszen kialaku-lásához olyan „események" járultak hozzá, mint a telepítés, áttelepülés, hódítás, idő-legesnek elgondolt, de véglegessé lett emigrálás stb. A kétnyelvűség azonban kul-turális tényezőkkel is magyarázható, bár itt állami-politikai szándékok is belejátsz-hatnak, kiváltképpen ha a soknemzetiségű államok iskolarendszerének szervezésére gondolunk, illetőleg a modern(izálódó) államok hivatali apparátusának kiépítésére. Más kérdés, hogy például annak fölismerése, hogy a külföldi egyetemjárás miképpen gyarapítja a hazai műveltséget, illetőleg annak, hogy az ország nyelveinek elsajátí-tása a lét számos területén előnyös pozíciókat biztosit, a két- és többnyelvűség bc-csüléséhez vezet. Az irodalomban nemcsak a kölcsönös fordításokban mutatkozik meg a kétnyelvűség haszna, hanem abban is, hogy a fordítás puszta tényén túl a művekben rejlő művelődési háttérre, a nyelvi gondolkodás rejtettebb tartományaira is fény derül. A két kultúra együttes jelenléte ismert például a tengerparti horvát iro-dalomban (az olaszé és a horváté, persze, idcgondolandó az európai latin nyelvi uni-verzalitás öröksége is), és megkülönböztető sajátosságként jelöli ki ennek az iroda-lomnak a helyi értékét a regionális, irodalomközi együttesben. Ami pedig az irodalmi „szubkultúrát" illeti, a diákfolklórban, az énckcskönyvekbcn egyáltalán nem ritka „makaroni'-versekre lehet gondolni. Ami pedig a szóbeliségben érvényesülő kétnyel-vűségre vonatkozik, bőségesen lehetne idézni oly szerzők műveiből, mint például az isztriai kultúra és nyelviség örökségét regénybe író Fulvio Tomizza. Hadrovics László foglalkozott a horvát klasszikusok új kiadásának „változó" nyelviségével is. S bár a szlovák és a magyar irodalomban is fölmerült a nehezeb-143 ben (?) olvasható klasszikusok nyelvi modernizálásának problémája (a magyar iroda-lomban például Kemény Zsigmond és Jósika Miklós, a szlovákban Jozef Ignác Bajza prózáját vélték az átírok fölfrissíteni), a horvátban a nyelvi állapot és a helyesírás nem mindig természetes folyamatként megjelenő új fejleményei késztették az iroda-lom- és a nyelvpolitikát a „modernizálásra". Hadrovics László értekezését tovább-gondolva, azon elmélkedhetünk, hogy az „előadás", azaz bármely irodalmi alkotás „nyclviségc" valóban csak a külső formához tartozik-e, s milyen mértékben választ-ható le a nyelvi megjelenés más, az irodalmi műben szintén lényeges tényezőtől. Ei kell-e vetnünk azt a tézist, miszerint az irodalmi mű valójában nyelvi műalkotás? A horvát helyesírás „fejlődését" természetcsen (mint ahogy magát a nyelvet is) úgyne-vezett külső elemek jelenléte is befolyásolta. A különböző földrajzi és kulturális/álla-mi területeken, a különféle érintkezési formákban tetten érhető olasz, magyar, oszt-rák-német és szerb „hatás" kimutatható a horvát helyesírás történetében, amelyben az írásos alak iiodaírni rögzülése meghatározott sajátosságok továbbélését segítette, másokat viszont kiiktatott. Az irodalmi művek mindegyik eleme, része, szegmentuma fontos, az egész sérül a részek sérülésekor. E mellett az esztétikai vonatkozások mel-lett az irodalmi művekből köznyelvi sajátosságok, mentalitástörténeti jellemzők, mű-vclődéstörténctiicg fontos, nem egyszer dokumentumértékű adatok olvashatók ki, a nyelvváltozat, a helyesírás (tudatos) írói döntés eredménye, olykor az egyik, máskor a másik táji változat jelenik meg. Nem is szólva arról, hogy az államélet, a katonaság stb. terminológiája egy korszak többféleképpen meghatározható nyelvállapotát fejezi ki. Az átírások, a modernizálások, még ha a népszerűsítés szándékából fakadnak is, zavaró nyelvi feszültséghez vezetnek, s a történetiség elemi formái elleni vétségben marasztalhatók el. Hogy éppen Hadrovics László foglalkozott a horvát klasszikusok újabb kiadásaiban tapasztalt modernizálással, jelzi, hogy nyelvészeti tapasztalatai felől igazoíhatatianok ezek a kísérletek. A korábbiakban már volt szó c nyelvészeti tapasztalatok sokféleségéről és sokrétűségéről, ezen a helyen csak érintem, hogy egy-felől leíró és történeti nyelvészeti munkákat egyként publikált, másfelől a szótártan-nal a szótárkészítés-szerkesztés közben ismerkedett meg, a történeti jelentéstannak, a funkcionális magyar mondattannak, az etimológiának és az areális nyelvészetnek egyként művelője volt. S ha az előbb szó esett a kétnyelvűségről, itt említem meg, hogy Hadrovics László a 18. és a 19. század szláv-magyar költői kétnyelvűségét ele-mezte, érzékeltetve, hogy az irodalmi nyelv történetének kutatásában mind a nyelvé-szetnek, mind az irodalomtörténetnek kell, hogy szerep jusson. Hasonló mondható el egy másik „határ"-terülctről: a stilisztikáról. Ismeretes, hogy Hadrovics Lászlót a kajhorvát nyelv és nyelvtörténet kiváló elemzőjeként jegyezte a szakma: a Miroslav Krlcza elsiratta nyelvről és szerzőkről több fontos tanulmányban emlékezett meg. Amikor egy 1982-es horvát dialektológiai gyűjtemény részére értekezést készített, Stefan Zagrabec müveinek kompozíciójáról és stílusáról irt tanulmányában oly érte-lemben érvényesítette a tudományköziség szempontját, hogy a nyelvészeti és az iro-dalomtudományi metodológia együttesen segítse a műértelmezést. A filológiai jellegű forráskutatás során pedig Hadrovics László a komparatisztikai szempont alkalmazá-144 FRIED ISTVÁN Szempontok Hadrovics László életművének értékeléséhez A magyar szlavisztika történetében az 1930-as években számottévő fordulat történt. Ebben az évtizedben kezdett kutatni az az 1910-es években született ifjú tudós nemzedék, amelynek tagjai a kisebbségivé lett (erdélyi, felvidéki, délvidéki) magyarság nemzetiségpolitikai, nyelvi cs kulturális élményeivel érkezvén az egye-temre, egyik szakjukként annak a szláv nyelvnek és művelődésnek tanulmányozását választották, amellyel szűkebb hazájukban kényszerűen meg kellett ismerkedniük, hogy aztán a kényszerűségből a polikulluralitás előnyét fejlesszék ki. E nemzedék az 1930-as években az irodalomtörténeti, a nyelvészeti cs történeti Kelet-Közép-Eu-rópa-kutatásban jeleskedett, előbb az alapkutatásban, majd az 1960-as évektől kezdve szintetizáló monográfiákra vállalkozva. A magyar szlavisztikának e nemzedé-kéből is kiemelkedik - többirányú érdeklődésével - Hadrovics László, nem utolsó-sorban a tudományköziség jelentőségének korai fölismerése révén, hiszen a szoro-sabb értelemben vett nyelvészeti munkálkodásán kivül (amely szintén többfelé ága-zik) a történettudomány, a művelődés- cs az irodalomtörténet, nem kevésbé az össze-hasonlító irodalomtörténet is teljes joggal besorolhatja műveit a maga törtenetébe, nem is szólva szerbből, horvátból, szlovénből cs oroszból készült műfordításairól, amelyek között prózai és verses alkotásokat egyaránt találunk. Talán akkor járunk jó nyomon, ha Hadrovics Lászlónak ugyan tezisszerűen ki nem fejtett, ám műveiből kiolvasható tudományfclfogását kíséreljük meg értelmezni, összhangban azokkal a tendenciákkal, amelyek az utóbbi évszázad tudományos alakulástörténetében megfi-gyelhetők. Nagyjában-egészében kétféle kutatási metodológia írható eszerint le: az egyes tudományágak elkülönülése és széttagolódása; ami egyben úgy magyarázható, hogy a szakmaiságnak inkább az egyes részterületek alaposabb ismerete lesz a jel-lemzője, mint a tágabb kontextusba helyezés képessége; illetőleg a tudományköziseg-nek (interdiszciplinaritásnak) kevésbe „programos", annál inkább a gyakorlatban megvalósított példája. Amiből következik: nem zárt cs önclvű diszciplínák meg-merevedett előírásai szerint formálódik módszertan is, összegyűjtött-fcldolgozolt anyag is, hanem olyan tudományrendszerben, amelyben mindegyik tudományág -képletesen szólva - a másik „segédtudománya" lehet, a pontosabb szóhasználat érde-kében a német terminust kellene használni: Hilfswssenschafí; innen a Hilfe 'segít-ség' előtagot emelném ki. Konkretizálva: Hadrovics László ama monográfiái, ame-, lyek a nyelvi érintkezések kérdéseit tárgyalják, egyben a jövevényszó-kutatás lehető-ségeit és célszerűségét demonstrálják, egyúttal magukban rejtenek egy művelődéstör-téneti értekezést is; s ezzel a többfelé nyitottsággal egy többféleképpen olvashatósá-got kínálnak föl az értelmezés számára. Hadrovics László teijedclmes munkában 145 mutatta bc például a szerb-horvát nyelv magyar „elemeit", és nem kevésbé érdekes könyvben tárta föl a burgenlandi horvátok írásbeliségének (Schrifttum) és nyelvének jellegzetességeit, a 18-19. századi periódusra összpontosítva. Kiemelendő, hogy Hadrovics László meghatározott korszakok irodalmi nyelvéből merít, a művek gyűj-tőkörében az irodalmi alkotások rendkívül fontos szerephez jutnak; méghozzá azok, amelyek nyelvi tényeiből további, nemcsak nyelvészeti következtetések vonhatók le. Hiszen a megfelelő interpretáció révén a periódus szokásvilágához és mindennapjai-hoz is cl lehet jutni. Mindez azonban (bár levéltári, kézirattári, régi irodalmi, „nyclv-cmléki" adatok felhasználására kerül sor) azáltal lesz élővé, hogy a módszertani sok-rétűség arra készteti a kutatót, lépjen ki a monológikus előadás kereteiből, s az iroda-lomtörténeti, történeti, jónchány esetben néprajzi nézőpont a tudományágak dialógu-sa érvcnycsülesének teret enged. A burgenlandi horvátok esetében egy a környezeté-ből kiszakadt népcsoport Írásbeliségének és nyelvének sorsa olyan alapvető kérdése-ket vet föl, mint a tájnyelvi forma, nyelvi archaizmus léte és szembesülése a nyclvi-lcg-kulturálisan „idegen" környezettel, továbbá c viszonyrendszer alakulása az iro-dalmi nyelvvel, az asszimilációs törekvésekkel, valamint a 19. században mind erő-teljesebb modernizációs kihívásokkal szemben. A kisközösség így részben a ha-gyományőrzésnek konzervatívabb változatait részesíti előnyben (az írásbeliségben egyszerű formákat és műfajokat, a népiesség avíltabb változatait), részben viszont az identitás nyelvi vonatkozásait juttatja kitüntetett szerephez. Hadrovics László nyelvészeti indíttatású monográfiái igazolják, hogy cgv nyclvállapot nem elsősorban egy korszak nyelvi anyagának Icltárszcrű bemutatásával érzékeltethető, hanem az alakulási tendenciák kutatásával, amelyek során a történelmi helyzetre történő nyelvi reagálásból egyben a kontaktusok cs kölcsönhatások sokrétűsége tetszik ki. Más alkalommal a nyelvi kapcsolatok föltárása részint az átadó ós a befogadó fél egyoldalúan felfogott hatásmechanizmusát cáfolja, részint a befogadó módositó-adaptáló, saját szükségleteit szem előtt tartó aktivitását emeli ki, részint az e kapcsolatokba iktatódó harmadik tényező, a közvetítőé, hangsúlyozódik. Eképpen kirajzolódhat az a nyelvi-kulturális környezet, amelyben a nyclvrokonságtól függet-lenül az egyes nyelvek párhuzamos és egymástól eltérő sajátosságai értelmezhetők. Itt jegyzem meg. hogy Hadrovics László munkássága márcsak azért is figyelemre méltó, mivel a nyelvi érintkezéseket, így a jövevényszavakat az együttélő népek ter-mészetes nyelvi életfolyamataként látja ós láttatja. Egyként értekezik a magyar nyelv szláv jövevényszavairól és a szerb-horvát nyelv magyar jövevényszavairól, végkép-pen a régmúltba utasítva az ál-törtcnclmi egyoldalúságokat. Ellenben azt példázva, hogy az egy arcában (régióban) található népek nyelvi-kulturális „cseréje" a nyelvek gazdagodását, differenciáltságát segítette elő. Az egyes szavak, a följebb vázlatosan jelzett fölfogás szerint, élő-alakuló je-lenségek, amelyek az értő kutatónak megnyitják a népek kapcsolataik revén föltáruló történetét, és újragondoltatják művelődéstörténetét. Nevezetesen arra irányíthatják a figyelmet, hogy a nemzeti hagyománytörtenések részei a régió (az area) hagyomány-történéseinek, amelyek nem pusztán összeadódnak az egyes nemzeti-népi hagyomá-146 sával járt el, nem elégedett meg azzal, hogy megállapította, miként jelenik meg egy adaptált szöveg egy másik nyelvben, hanem az irodalmi alkotásnak az érintett nyel-vekben eltérő helyi értékéről, funkciójáról, kontextusáról is szólt, nem utolsósorban nyelvi-stilisztikai elemzések alapján. így állapíthatta meg, hogy egy fordítás olykor érdekesebb, stilisztikailag értékesebb lehet, mint egy úgynevezett eredeti. Még ebben a körben maradva, térek ki Hadrovics László egyik legfontosabb értékezésére, annak a középkori horvát versnek fölfedezésére, amelyet az Országos Széchényi Könyvtárban talált meg, elemzett nyelvileg, „retorikailag", prozódiailag, és természetesen beágyazta a horvát nyelv- és irodalomtörténetbe. A régi horvát pas-sióének komplex, megint azt mondhatnám, „interdiszciplináris" bemutatásával pár-huzamosan Hádrovics László elkészítette a vers magyar műfordítását is, amely az 1984-es német nyelven közzétett tanulmányt megelőzőleg 1983-ban jelent meg. Alig-ha túlzott merészség feltételezni azt, hogy a passiócnck sokszempontú elemzésekor a műfordító Hadrovics László is tevőlegesen voltjelen, és a műfordítói gyakorlat meg a nyelvészeti sajátosságok föltárásában is segítette. Visszatérve a „kezdetekhez": az 1930-as esztendők magyar szlavista tudós nemzedéke (Sziklay László a szlovák, Sárkány Oszkár a cseh irodalom és kapcso-lattörténet szakértője lett, említendő a romanista Gáldi László szlavisztikai vonatko-zású munkássága) szűkebb kutatási témából, egy szláv nyelv és irodalom tanulmá-nyozásából indult ki, hogy hamar érzékelje: mind a csupán kétoldalú kapcsolatok fel-tárása, mind a bezárkózás egy nyelvbe legföljebb - értékes - részeredményeket hoz-hat. így egyfelől a komparatív nézőpont érvényesítése, másfelől a szélesebb kitekin-tést biztosító délkelet-, kelet-közép- ós közép-európai perspektíva nélkülözhetetlen még a csupán kétoldalú kontaktológia adatainak értékelésekor is. Hadrovics László areális tanulmánya, amelyben a magyar nyelv kelet-közép-európai rokonságáról ír, nemcsak a följebbi tézist támasztja alá, hanem kutatási programot is ad, amelyet a nyelvészeknek és irodalomtörténészeknek egymás eredményeit figyelve kell tovább-munkálniok. 135 

Szempontok Hadrovics László életművének értékeléséhez

http://acta.bibl.u-szeged.hu/64970/1/2002_cirill_es_metod_peldajat_kovetve_131-135.pdf

Szempontok Hadrovics László életművének értékeléséhez

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

University of Szeged