Fodor, Pál

Repository of the Academy's Library

 AZ 1552. ÉVI TÖRÖK HADJÁRAT MAGYARORSZÁGON  Fodor Pál   A 16. század elején az oszmánok három kontinensre kiterjedő országának területe másfél millió km2-t tett ki, népessége pedig 10–12 millió fő körül mozgott. Kincstára kimeríthetetlennek tetszett, hadseregét legyőzhetetlennek tartották. Miután I. Szelim szultán a század első két évtizedében szinte minden könnyebben elérhető területet meghódított a Közel-Keleten és a Földközi-tenger keleti medencéjében, az 1520-ban trónra lépő Szülejmán új stratégiát választott: kelet helyett nyugat felé fordította seregeit, és megindította a „latin” Európa elleni hódító háborúkat. Magyarország elfoglalása csak az első lépcsőfok lett volna grandiózus terveiben. A nándorfehérvári (1521) és a még fényesebb mohácsi (1526) diadal azonban megnövelte a szultán és a jó barát Ibrahim nagyvezír önbizalmát. Úgy határoztak, hogy nem bajlódnak az immár sajátjuknak tekintett Magyarország fokozatos megszállásával, hanem egyenesen a szomszédos, keleti Habsburg Birodalom ellen fordulnak, s egy csapásra megszerzik annak területeit. A Bécs elfoglalására indított 1529. és 1532. évi hadjáratok során azonban kiderült, hogy a szultán túlbecsülte erőit. Végül 1541-ben megszállta Budát és megszervezte az első magyarországi oszmán tartományt, hogy ellátó bázisait közelebb hozza Bécshez.  A Ferdinánd király és Szülejmán közti küzdelem következő felvonása 1542-ben és 1543-ban zajlott le. Először német birodalmi hadak ostromolták meg Pestet és vallottak csúfos kudarcot, a rákövetkező évben pedig a szultán indult ismét Bécs ellen, de nem tudott eljutni a vágyott városig. 1544-ben az eddigieknél is nagyobb hadi vállalkozás előkészítéséhez fogott, ám a következő év tavaszán ismeretlen okokból lefújta. A két nagyhatalom 1547-ben öt évre szóló békét kötött. Kiegyezésük és megosztozásuk Magyarország területén lassanként új pályára állította a keleti országrészt. A szultán által Szapolyai János Zsigmond gyámjául kijelölt Fráter Györgynek és Petrovics Péternek részt kellett vennie a török hadsereg ellátásában, és várak átadását is követelték tőlük. A sorsdöntő háború elmaradásával azonban Erdély és a Temesköz végül szerencsésen elkerülte a bekebelezést. Fráter György közben Buda elvesztése óta kitartóan azon dolgozott, hogy Erdélyt a Habsburg király uralma alá adja. 1549-ben a Barát és a király biztosai megegyeztek Erdély és a Részek Ferdinánd jogara alatti egyesítéséről. A nyírbátori egyezség alaposan felkavarta a nagypolitikát. Izabella királyné és hívei nyíltan szembeszegültek a határozatokkal, sőt 1550 nyarán szabályosan feljelentették a Portán Fráter Györgyöt. A szultáni udvar egy csaus útján elrendelte az erdélyieknek a helytartó letételét és megölését. Erre aztán szeptemberben polgárháború tört ki Erdélyben, de a királynő támogatói az év végére alulmaradtak a Barát csapataival szemben. Miután 1551 nyarán Ferdinánd hivatalosan bejelentette a Portán Erdély megszállását, Szülejmánnak egyetlen eszköze maradt, hogy „tulajdonát” megvédje: a fegyver. Seregeit két irányból, a Temesköz és kelet felől Erdély megtámadására küldte. Fráter György taktikázása azonban elbizonytalanította a török vezetést, ráadásul a katonai akciók sem hozták meg a várt eredményt. A ruméliai beglerbég kudarcai és a Barát meggyilkolása 1551–52 fordulóján arra késztette a szultáni udvart, hogy átgondolja stratégiáját, és komolyabb erőket vessen be a helyzet rendezése érdekében.   2 Szülejmán a magyarországi katonai műveletek irányítását három ember: Szokollu Mehmed ruméliai beglerbég, Hadim Ali budai beglerbég és Kara Ahmed pasa másodvezír kezébe tette le. Utóbbit kinevezte a hadjárat főparancsnokának. A török vezetés nagyszabású, több fronton egyszerre indított offenzívát tervezett, és a főcsapást Erdélyre kívánta mérni. Az elgondolásokat azonban alaposan szétzilálta Tóth Mihály hajdúinak Szeged elleni támadása 1552. február 21-én hajnalban, valamint azok a hírek, amelyek a horvátországi keresztény csapatok mozgolódásáról, Esztergom és Székesfehérvár veszélyeztetettségéről futottak be. Miután a budai beglerbég felmentette Szegedet és megerősítette tartománya védelmét, az udvar módosította a hadműveleti célokat és átszervezte a rendelkezésre álló erőket. A moldvai vajda azt a feladatot kapta, hogy Behrám burszai béggel, a tatár kánnal és a Kirk Kilisze-i szandzsákbéggel együtt keletről hatoljon be Erdélybe. A lengyel és kozák beütések veszélye miatt azonban többszöri átcsoportosítást hajtottak végre. A tatár kán végül meg sem érkezett, ehelyett oroszországi portyára ment. A tatárok így a lélektani hadviselésben kaptak némi szerepet, mert a török vezetés hónapokon át 30–40.000 tatár portyázó beözönlésével ijesztgette az erdélyieket. A moldvai vajda hadmozdulatával egyidejűleg a havasalföldi vajda és Szinán tekei bég összevont csapatainak dél felől kellett Erdélyre törniük. Az Ahmed vezette fősereg közben a Temesköz elfoglalása után Erdély ellen indult volna. Kara Ahmed pasa hadteste gyalogos és lovas udvari elit alakulatokból (janicsárokból, szilahtárokból, jobbszárnyi ulufedzsikből) állt. Mellé küldték még a szilisztrai szandzsákbéget a dobrudzsai vértes tatárokkal, a vizei szandzsákbéget a móreai szpáhikkal, a ruméliai akindzsik nagy részét, a ruméliai félkatonai és katonaparaszti szervezetek bevonultatott tagjait, akiket számos önkéntes és munkás egészített ki. A ruméliai beglerbég csapatai Szkopje és Kösztendil környékén teleltek, ahonnan azután Szendrőbe vonultak.  A budai beglerbég seregét a terv a Dunántúlra és a Felvidékre szánta, hogy lekösse a magyarországi Habsburg erőket. Mivel a szegedi rajtaütés kisebbfajta pánikot váltott ki az oszmán vezetésből, a budai pasa a vilájet katonasága mellé további erőket kapott.  A boszniai–horvátországi határvidék helyben maradó erői a tervek szerint védekező feladatot láttak volna el, a többiek a budai és a ruméliai pasa seregéthez csatlakoznak. Ám a magyar végváriak diverziós akciói miatt és mert a török oldalon eluralkodott a félelem a keresztény puskásoktól, Ulama pozsegai bég nemcsak azt érte el, hogy otthon maradhasson, hanem azt is, hogy a Klisszai és a Hercegovinai szandzsák katonaságát a szlavóniai végek biztosítására rendeljék, s a Hercegovinai szandzsákból is kapjon 160 puskás várkatonát. Az udvar július folyamán meggondolta magát, és arra utasította a Mehmed boszniai bég és Ulama által irányított csapatokat, hogy támadják meg Szlavónia magyarok ellenőrizte részét. A fenti, nem teljes adatok alapján az 1552-ben Magyarországon működő oszmán seregek létszámát a következőképpen határozhatjuk meg.  Ahmed pasa főparancsnok serege  udvari zsoldos (vértesekkel, tüzérekkel együtt), kb.     5.000  a két szandzsákbég vezette csapatok, kb.      1.000 Ruméliai beglerbég serege, kb.      10.000 Budai beglerbég serege, kb.     10.000 Pozsegai, klisszai, boszniai sereg, kb.      4.000   3 Egyéb (akindzsik, vajdaságok, ázsiai szandzsákok katonái stb.) 10.000 Összesen (tábori néppel stb.), kb.     40.000  A magyarországi oszmán fősereg legnagyobb sikere Temesvár és a Temesköz megszerzése lett, Lippával és Solymossal együtt. Az utóbbit a magyar források szerint harc nélkül foglalták el, mert védője, Bernardo Aldana gyáván megfutott. Bár Ahmed pasa jelentései ennek ellenkezőjét állítják, nem zárható ki, hogy a főparancsnok kissé túlzott, így próbálván nagyobbítani hadi érdemeit a szultán előtt. Ezt követően végül is nem Erdély ellen, hanem Szolnok alá vonult, ahol egyesült a budai pasa seregével, könnyedén elfoglalta a várat, majd úgy döntött, hogy Ali pasával együtt megpróbálkozik Eger bevételével. Egyik jelentése szerint a hadjárat addigi szakaszában összesen 21 várat vett el a magyaroktól, köztük tíz királyi várat. Ebből ötöt tartott meg, a többit pedig állítása szerint leromboltatta. Több portyát engedélyezett Szolnok és Várad vidékére, s bizonyára túlzó adatai szerint az oszmán katonák 30.000 foglyot ejtettek.  Ahmed a hadműveletek közepette hozzáfogott a Temesvári vilájet megszervezéséhez. Mindenekelőtt a központnak kiszemelt Temesvár őrségét kellett felállítania. A temesvári beglerbég posztját a magyar végek kitűnő ismerője, Kászim pasa kapta. Ahmed pasa úgy ítélte meg, hogy a temesvári vilájettel egy olyan „sarokpontot” nyertek, amely Budával és Boszniával együttműködve képes lesz megvédeni a közép-európai török érdekeket. Az Erdély ellen a Kárpátok túloldaláról elrendelt támadás igen gyatrán valósult meg. A tatár kán erői távolmaradtak, a Kirk Kilisze-i béget a kozákok mozgolódása miatt átirányították, a havasalföldi vajda és a vele lévő tekei bég pedig egyszerűen elszabotálta a dél felől elrendelt beütést. A nagy csapásból annyi lett, hogy a moldvai vajda és a burszai bég az Ojtozi-szoroson keresztül betört a Székelyföldre, dúlt és fosztogatott, de a két alvajdától elszenvedett súlyos vereség után a Kárpátok túlsó oldalára húzódott vissza.  Hadim Ali budai pasa Eger ostromáig Kara Ahmedhez hasonlóan győzelmet győzelemre halmozott a Dunántúlon és a nógrádi végeken. Megszerezte Veszprémet, Drégelyt, Ságot, Gyarmatot, Szécsényt, Hollókőt és Bujákot, de legnagyobb fegyvertényét talán a palásti mezőn hajtotta végre, ahol nyílt csatában tönkreverte a királyi hadakat. Az oszmán erők előretörtek Szlavóniában is. Ulama pozsegai és Mehmed boszniai bég tizenhárom kisebb-nagyobb erősségen kívül bevette Verőcét, majd Zágráb irányába tovább nyomulva elérték a Csázma vonalát, és elfoglalták az általuk kulcsfontosságúnak nevezett Csázma várát, amely körül a következő években új szandzsákot hoztak létre. A látványos sikerek ellenére a magyarországi hadjárat oszmán szempontból nem hozta meg a tőle várt eredményeket. Ali pasa „tervmódosításának” köszönhetően az ország keleti fele megmenekült a török hódítástól, és a következő években elindult azon az úton, amely 1556-ban elvezetett az Erdélyi Fejedelemség megalakuláshoz, a török vazallusi státus elfogadásához. Ez ugyan sokkal kevesebb volt, mint amire az oszmánok 1552-ben számítottak, de végül megbékéltek a helyzettel. A nagyobbik baj török szempontból az volt, hogy az 1552. évi módosított cél, Eger elfoglalása sem teljesült. A következmények jól ismertek: a felvidéki terjeszkedés elakadt, a budai vilájet – pár évet leszámítva – ráfizetéses maradt, a hódoltságban pedig tovább élt, sőt egyre terjedt a kettős adóztatás, ami nagy károkat okozott a megszállóknak. Így hát az 1552. év egyáltalán nem hozott akkora nyereséget a törököknek, mint amekkora veszteséget a magyaroknak okozott. Az alapvető ok mindenekelőtt abban keresendő, hogy a   4 birodalom vezetése maga sem tudta eldönteni, hogy mit is akar valójában. Az 1552. év ugyanis Magyarországon kívül is számos megoldandó feladatot hozott; legalább öt különböző fronton vagy háborúban akartak helyt állni, ami a katonai erő és az anyagi erőforrások szétforgácsolásához vezetett. Az oszmán vezetésben ekkorra végképp eluralkodott az a tanácstalanság, amelynek számos jelével már az 1530-as évek óta találkozhattunk. A szultán minden fronton maximális eredményt akart elérni, de ez egyre kevésbé sikerült neki. A tárgyalt évben soha nem látott módon mutatkozott meg ennek a globális, a frontok és a feladatok között súlyozni nem képes politikának a csődje. Ennyi háborút még egy ilyen kivételes nagyhatalom sem engedhetett meg magának: a birodalom az 1550-es években rohamosan közeledett anyagi lehetőségeinek határaihoz. Bár a szultáni udvar politikai okokból, hatalmi megfontolásokból és saját, túlméretezett hadseregének és hatalmi apparátusának nyomására továbbra sem hagyhatott fel a hódító háborúkkal, kezdte belátni, hogy ennek egyre kevesebb értelme és haszna van.  

Mit kerestek itt a törökök 1552-ben?

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

Repository of the Academy's Library