Hites, Sándor Balázs

Hungarian

Repository of the Academy's Library

 1 Richard Bronk, The Romantic Economist. Imagination in Economics,  Cambridge University Press, Cambridge, 2009.  Az utóbbi években, különösen a válság kitörése óta, megszaporodtak a közgazdaságtant vagy a közgazdász-szakmát bíráló, módszertani gőgre, szűklátókörűségre vonatkozó megnyilatkozások. Ezek a bírálatok jó esetben azt is megmondják, mit kellene másként csinálni. Richard Bronk 2009-es könyve maga is efféle javaslat. Jóllehet közvetlen motivációját nem a válság adhatta, ám az érvelés fő sugallata, miszerint a bevett közgazdasági módszertanok nem képesek kezelni a világ sokszínűségét és a gazdasági élet fejleményeinek váratlanságát, a válság felől nézve külön utólagos nyomatékot kap. Bronk előző könyve, a Progress and the Invisible Hand (1998) szintén valamely érlelődő feszültségre kívánt rámutatni: arra, hogy a gazdasági növekedés és a társadalmi haladás korunkban egyre inkább ellentmondásba kerül, jóllehet a klasszikus liberális krédó szerint elvben egymást erősítve kellene haladniuk. Bronk ott a társadalmi együttműködés és az egyéni haszonkeresés megbomlott egyensúlyára figyelmeztetett, vagyis arra, hogy az Adam Smith-féle „láthatatlan kéz” immár nem látszik automatikusan előállítani az önérdekből a közjót, s a jólét és a gazdagság immár nem esik egybe. A The Romantic Economist kevésbé direkt módon baljóslatú, de a válság fényében ez is értelmezhető módszertani jajkiáltásként. E jajkiáltást Bronk grandiózus eszmetörténeti vízióba foglalja: számba véve az utóbbi két évszázad utilitarista gazdasági gondolkodásának főbb áramlatait és vitapontjait, azt kívánja megmutatni, mit is tanulhat a gazdaságtan a romantikától – vagyis annak a mozgalomnak a költészeti és filozófiai teljesítményétől, amely, legalábbis Nagy Britanniában, a gazdaságtan mechanikusnak, haszonelvűségében antihumánusnak érzett világ- és emberképének legfőbb ostorozója volt. Bronk vállalkozása mögé érdekes leszármazási vonal rajzolható ki. Anyagában és annak értelmezésében is sokat merít Philip Connel 2001-es, Romanticism, Economics and the Question of “Culture” (Oxford University Press) című könyvéből, amely a brit romantika és utilitarizmus évszázados antagonizmusát körüljárva arra jutott, hogy a romantikusok (de Quincey, Southey, Hazlitt, Peacock, Shelley), miközben olykor dühödten bírálták a politikai gazdaságtan szellemi és intézményes befolyását, számos tekintetben kötődtek is hozzá: Coleridge Lay Sermonja (1817) például eszerint nem egészében vetette el a kommerciális társadalmat, hanem amellett érvelt, hogy annak működését a hagyomány és a vallás eszméivel kell kordában tartani. Connel műve másfelől Donald Winch 1996-os eszmetörténeti szintézisének (Riches and Poverty: An Intellectual History of Political Economy in Britain, 1750–1834, Cambridge University Press) a folyománya és párdarabja is egyben, amennyiben azt írja meg részletesen, amivel Winch csak érintőlegesen foglalkozhatott: a politikai gazdaságtan világ- és emberképének romantikus bírálatát, a 19. században szellemi és intézményes uralomra jutó gazdasági észjárás ellenbeszédét. Ebben a hatástörténeti sorban nézve Bronk könyve nem tesz mást, mint a gazdasági eszmetörténet (Winch) alapján irodalomtörténetileg feldolgozott (Connel) témát visszafordítja a gazdasági módszertanba, vagyis irodalom- és eszmetörténeti vizsgálatból állít elő a gazdasági gondolkodás megújítására vonatkozó szemléleti reform-javaslatot. Célja annak megmutatása, hogy a gazdaságtan miként válhat saját tudományos céljaira (a gazdasági folyamatok és ágensek viselkedésének előrejelzése) nézve hatékonyabbá pontosan azzal, ha áthasonítja saját ellendiskurzusát, a romantikus észjárást, miként válhat így nyitottabbá, dinamikusabbá, miként illeszkedhet jobban a valóságos folyamatokhoz és jelenségekhez.  A középpontban a képzelőerő (imagination) fogalma áll, amelyet a könyv alcíme is kiemel. Az alapállítás abban foglalható össze, hogy a gazdaság maga is kreatív folyamat, szüntelen újításokon és előre nem látható változásokon keresztül halad, s ezek jobb megértéséhez a társadalmi elvárások-normák, a helyi szokások és az egyéni vagy társas  2 érzelmek tekintetbe vétele éppen annyira fontos, mint a racionális kalkuláció, az önérdeket követő haszonmaximalizálás, vagyis mindaz, amit a 17-18. század óta a homo oeconomicus alapvonásaként tart számon a gazdaságtan. Bronk úgy érvel, hogy az állandó újítás állapotában lévő gazdasági világban nem boldogulunk a tiszta ésszerűséggel, az éppen születő trendek megragadásához, megsejtéséhez az intuitív képzelőerőre kell támaszkodnunk. Vagyis a homo oeconomicust fel kell ruházni a homo romanticus erényeivel. Mik is ezek az erények és mit volnának hivatva fölváltani? Bronk a következő ellentétpárok mentén érvel: organikus-biológiai metaforák vs. mechanikai egyensúly-modellek; érzelmek és önteremtés vs. racionálisan optimalizált választások és preferenciák; művészet és képzelőerő vs. természettudományos módszerekkel kalkuláló ésszel – az ellentétpárok első elemei képviselik a romantikus észjárást, az utóbbiak pedig gazdaságtaniakat. A kettőt szembesítve jut Bronk arra, hogy az egyedi, a kulturális, a nemzeti, a történeti iránti romantikus érzékenység, a nyelv, az érzelmek és a képzelőerő szerepére vetülő figyelem felől nézve a racionalitás – és mindaz, ami ezzel jár: univerzalitás, matematizáltság, térbeli és időbeli uniformitás – szűknek bizonyul. Bronk a következő belátásokat nevezi a romantika „tanulságainak”: az érték nem redukálható valamely általános, mennyiségileg megadható egyenértékre (amelyet a pénz mint semleges mérték fejezne ki), mert az értékek inkommenzurábilisak; a gazdasági problémákra nem adhatóak egyetemes válaszok; a haszonelvűség magyarázó érvénye korlátozott: az emberi motivációknak a haszonmaximalizálásnál átfogóbb pszichológiájára van szükség; a hagyományokban és az intézményekben felhalmozott tudás a nem-univerzális, helyi-nemzeti gazdasági modellek fontosságára figyelmeztet. A romantikusnak nevezett szemlélet alkalmazásával Bronk nem szétverni akarja a gazdaságtant, nem azt kívánja kimutatni róla, hogy nem más, mint tudományosan megalapozhatatlan társadalmi retorika. Célja éppen az, hogy szakmája jobbá, hatékonyabbá váljon, de ezt pontosan a hagyományosan szakmaiatlannak tartott, romantikusként jellemzett elvek és szemléletformák alapján látja kivihetőnek. Ennek a szintézisnek az eredménye lenne a „romantikus közgazdász” önellentmondó jelzős szerkezete. A bevezető fejezetek a közgazdaságtan nyelvi feltételeit tekintik át, jól összefoglalva a gazdaságtan retorikusságára vonatkozó 1980-90-es évekbeli felfogásokat McCloskey-tól Philip Mirowski-ig. Bronk egyúttal rámutat, hogy a gazdaságtan, miközben elzárkózott mindattól, amit a romantika képviselt (nyelv, kultúra, egyediség), a maga tudományos modelljeinek megalkotásakor tulajdonképpen szintén nagy magyarázó erejű metaforikus-imaginatív rendszereket hozott létre, mint Walras általános egyensúly elmélete. Ezután a kötet két nagy részre oszlik. Az első C. P. Snow nagyhatású, az 1950-es évek végéről származó „két kultúra”-felfogása nyomán járja körül a tudományos-racionális és a humán-kulturális észjárás közti szakadás 19. századi létrejöttét. Jó érzékkel választva ki a példaszöveget, Bronk itt John Stuart Mill Bentham- és Coleridge-esszéi alapján tekinti át az utilitarista-gazdasági és romantikus eszmék összecsapását, illetve Mill szintézis-teremtő igyekezetét. (Nem hagyva ki a ziccert, hogy fölidézze, a fiatal John Stuart életútja atyja, a politikafilozófus és gazdaságtanász James Mill radikálisan utilitarista és tudományos nevelésének köszönhetően idegösszeomlásba torkollik, és a tudással teletömött ifjú Millt depressziójából az addig tiltott romantikus gyümölcs, Wordsworth költészetének olvasása gyógyítja ki.) Bentham és Coleridge összeegyeztetése azért példaszerű Bronk érvelésében, mert megmutatja: nem kell feladnunk a gazdaságtan tudományos művelhetésébe vetett hitünket, hogy megértsük, a csak egyéni érdekkövetést és gyönyör-keresést elismerő utilitarizmus mennyire redukálja az emberi motivációk összetettségét, s mennyire fontosak a gazdaság működésében a nem-individualista elemek: az intézmények, a nemzeti karakterjegyek, a közösségi összetartozás formái. Bronk aztán ennek jegyében tekinti át a klasszikus politikai gazdaságtan és a 19. század végén megszülető neoklasszikus közgazdaságtan nagy módszertani vitáit Smith-től Malthus-on át Walras-ig és Marshall-ig, és fordul érezhető rokonszenvvel a brit  3 hagyománnyal szemben a lokális, a történeti, a kulturális szerepét hangsúlyozó német tradícióhoz, Friedrich List-től Gustav Schmollerig. A könyv második része a romantikus költészet és filozófia nagy témáit tekinti át újra, immár konkrét gazdaságelméleti és gyakorlati relevanciájukban: az organikus, vagyis a gazdasági ágensek kölcsönös függését hangsúlyozó szemlélet hatását a növekedésre; a nemzeti keretek fontosságát a gazdasági globalizációban; a képzelőerő és a kreativitás szerepét a piacok működésében. A jól felépített, világosan kifejtett gondolatmenet magán viseli a többféle, jelesül gazdaság-, irodalom- és eszmetörténeti szempontot vegyítő megközelítések minden várható erényét és esendőségét. A hozzám hasonló laikus számára érdekfeszítő lehet követni, amint Bronk összegyűjti, miként vélekedtek a közgazdászok az egyensúly-elméletről és a gazdasági ágensek haszonmaximalizáló magatartásáról. Amikor viszont a romantika irodalom- és eszmetörténeti teljesítményeiről esik szó, akkor az ezekkel szakmájából adódóan inkább ismerős olvasó az okfejtéseket sokszor érezheti tankönyv-ízűnek vagy másodkézből származónak, illetve felfigyelhet arra is, hogy Bronk romantika-fogalma jórészt Lovejoy, Abrams és Wellek felfogásából, vagyis a romantikus-kutatás régebbi paradigmáiból áll elő. A romantika kicsit ódivatú, kicsit túláltalánosított fogalma többek közt azokra a partikuláris különbségekre lesz alkalmanként kevésbé érzékeny, amelyek tekintetbe vételét egyébként szorgalmazza: ezért hoz a könyv egy állítás megtámogatására (ti. hogy a társadalmi intézmények hatnak a gazdasági mentalitásra) olyan eszmetörténeti ősellenségektől érveket, mint Coleridge és Burke, akiket aligha lehetne egyaránt romantikusnak nevezni. Felróható még, hogy kevéssé figyel a „két kultúra”, a tudományos és a romantikus észjárás olyan alkalmi összefonódásaira, mint például Novalis elemi kémiai és ásványtani érdeklődése. Mindazonáltal a szerzőt már életútja is alkalmassá teszi efféle összevetésekre: Bronk egyetemistaként Oxfordban hallgatott klasszikus irodalmat és filozófiát, majd az üzleti életben töltött évtizedek után tért vissza az eszmetörténethez. Az ő példája is jelzi azonban: az, hogy az egyes szakértelmek foka nem lehet egyenlő, szükségszerű velejárója minden interdiszciplináris megközelítésnek. 

Richard Bronk, The Romantic Economist. Imagination in Economics

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

Repository of the Academy's Library