A 2011–2012-ben zajlott, „arab tavasznak” nevezett események új korszak kezdetét jelezték a Közel-Keleten, mely a hidegháború vége óta, de különösen a 2003-as iraki háború következtében amúgy is mélyreható átalakulási folyamaton megy keresztül. Ennek során a térség három nem arab állama, Izrael, Irán és Törökország
vált a régió hatalmi egyensúlyának meghatározó erőközpontjává, miközben az arab
országok – amúgy sem homogén – csoportja a háttérbe szorult. A korábban mértékadó
arab államok (Egyiptom, Irak, Szíria) különböző okok miatt elveszítették vonzerejüket
a többiek számára, miközben Szaúd-Arábia sem vállalta a vezető szerepét. Az „arab
tavasz” során egymástól egyre nyilvánvalóbban független nemzetállammá vált arab országok mind kevesebb kérdésben hajlandók közös álláspontot képviselni a nemzetközi fórumokon. Az átalakuló közel-keleti regionális rendben azonban az államok viszonylagos hatalmi egyensúlyában bekövetkezett változások miatt a térség helyzetét meghatározó szereplők száma megnövekedett, hiszen legalább Egyiptommal és Szaúd-Arábiával ismét mint politikai központtal kell számolni. A jelen tanulmány az e regionális
rendben sokak szerint neooszmán hegemón törekvésekkel fellépő Törökország helyét és szerepét vizsgálja
