Herczeg, Ákos

DEA University of Debrecen Electronic Archive

szemleNapjaink romjaiTÉREY JÁNOS: MOLLKevés verseskönyv adja föl annyira a leckét az olvasónak, mint Térey János Molt\a. Ez nem is elsősorban azon érzékelhető, hogy a csöppet sem könnyen -  vagy épp ellenkezőleg, gyanúsan könnyen -  kontextualizálható verseket olvasva hamar más könyv után nézünk a reggeli villamoson. Sokkal inkább az adja az értelmezés ne­hézségét, és izgalmát egyben, hogy az igazán nagy munka az érteni vélt részek és az ismerősnek tűnő Térey-hang alapján megképződő első benyomás elbizonytala­nítása, árnyalása. Hogy ne egy-egy vers megtalált jelentése alapján olvassuk azokat a szövegeket, melyeket harmadjára sem tudunk hova tenni, hanem utóbbiak meg­foghatatlansága tegye próbára a már meglévő válaszainkat. A kötet fő törekvése ugyanis, érzésem szerint, a költészet azon sajátságának a felmutatása, ami a gyors „fogyaszthatóságnak” éppen az ellenkezőjeként írható le. Előrebocsájtható, már csak ezért is bajos kizárólag a „közéletiség” fogalma felől közelíteni a Mollhoz: a versek konyhakésznek tetsző üzenete rendre megbukik az elidőzésre, sőt erőfe­szítésre felhívó, aprólékos műgonddal csiszolt sorok között, és csak sokadik olva­sásra erősödik meg az a megérzésünk, hogy a szerző egy lépéssel mindig előttünk jár, mialatt a gyanútlan olvasó észrevétlenül sétál egyik csapdájából a másikba.Joggal állíthatnánk persze, hogy az egyik csapdát mi magunk állítjuk akkor, amikor túlontúl engedjük rávetülni a kötetre a közéleti líra utóbbi években mind­inkább növekvő árnyékát. Mert még ha igaz is, hogy Térey nem pusztán verssel, hanem esszével is hozzászólt egykor az Élet és Irodalom hasábjain vitává alakuló jelenséghez, nem tűnik túl megalapozottnak a sokat idézett Magyar közöny hori­zontjából leegyszerűsíteni a kötet -  hangulatilag és akár kulturális utalásrendszerét tekintve is -  tobzódóan gazdag belső tereit. Márpedig a fülszöveg olvastán („érett és kíméletlen áttekintése a ma világának”) könnyen eshetünk abba a hibába, hogy a Kemény István Búcsúlevelére adott „válasz” válik hangsúlyossá a beszélő mind szemléleti, mind pragmatikai-retorikai természetének meghatározásánál, ahogy ennek veszélye egy-két kritika esetén utóbb meg is mutatkozott. Ez az előfeltevés azért sem szerencsés, mivel eltereli a figyelmünket a Moll valóban karneváli sok­színűségéről, már ami a környező világunk „versbe vételét”, annak módját illeti.A napjaink honi korlátoltságáról, szemellenzős kulturálatlanságáról „élőben” tudósító szöveg felől, jóllehet, érthető módon halványul a Moll előszövegének mű­vészeti háttere, a belga származású James Ensor Krisztus bevonult Brüsszelbe című 1888-as festménye, ami pedig az említett kamevalisztikus hatást nagyon is kéz­zelfoghatóvá teszi. A „Krisztus bevonult egyszer Brüsszelbe, /  De Brüsszel azóta kivonult Krisztusból” sorok így puszta korszakkritikává egyszerűsödnek, bezárvaaz ajtót az Ensor-festmény (és maga a híresen mizantróp festőfigura) által felkínált rétegzett értelmezési távlat előtt, amelyben a groteszk vásári jelenet egyszerre lehet morális ítélet, a nyárspolgáriság karikatúrája és a kivonulást, a részvétel he­lyett a szemlélődést választó értelmiségi attitűd kifejezője. Kár volna hatályon kívül helyezni Térey kötetének vizsgálatakor a művésziét, ha úgy tetszik, ensori kettős­ségét, azaz a társadalmi vonatkozásoktól való érintettséget, az azokra történő kriti­kus reflexiót és egyúttal az alkotó egyén önmaga belső köreibe fordulását, ami pedig a világ adott állapotának gunyoros tudomásulvételével jár együtt. Annál is inkább, mivel efféle ellentételezést, különféle jelentések, hangulati minőségek együttes érvényességét végig éreztem a Mollban. Ahogy James Ensor látomásos szatíráját sem lehet nem kordokumentumként is érteni, azt se lehet mondani, hogy a verseskönyv ne akarna több lenni annál, aminek elsőre látszik: mindkettő első­sorban mint attitűd, művészi szemlélet érdekes, és — fókuszálva innentől a költőre -  ez az, ami a Térey-olvasás valódi izgalmát és sajátos esztétikumát adja. Ha a Moll verseinek java részét a ma divatos szóval „közérzületi” daraboknak is foghatjuk fel, akkor sem a válaszkeresés, a véleménynyilvánítás, hanem a regisztrálás a legfőbb szándékuk; szerzőjüknek pedig az, hogy a „talált tárgynak” a líra nyelvén történő lehető legpontosabb kifejezését adja.Ennek és nem másnak köszönhető, hogy ezeknek a verseknek az élettartama nem a közösség emlékezetén múlik: nem számít majd, ki emlékszik még harminc év múlva a devecseri tragédiára. A vers Téreynél nem más, mint szemlélet. Ennek az egyszerű képletnek a következetes alkalmazása teszi félreismerhetetlenül egye­divé ezt a hangot, ami akár szerethető, akár nem, számomra nem kérdés, ha itt-ott aktualizál is, azt okosan teszi: a közelmúltunk egyes jól felismerhető epizódjaira (pl. vörösiszap-katasztrófa) tett utalás távolról sem valamiféle politikai-ideológiai megfontolásból, nem képviseleti elv alapján fogalmazódik meg. így amennyiben ki is hallatszik a versekből bizonyos kultúrpesszimizmus, talán túlzás azt állítani, ahogy Bedecs László teszi a Műút hasábjain, hogy mindez a mai Európa hanyatlá­sának ítéletébe kulminálódna, lévén minden apokaliptikus, a nyugati kultúra fel­kent papjának beszédhelyzetét imitáló gesztus mögött ott érezhető Ensor karnevá­li bohócfiguráinak az árnyéka. Éppen ezért ugyancsak óvakodnék attól, hogy a kritikai észrevételek mögött -  mint Szilvay Máté, a Prae kritikusa -  militáns, dör­gedelmes attitűdöt feltételezzünk (arról pedig végképp nincs szó Téreynél, hogy egyfajta romantikus szerepfelfogást követve a költői szó volna hivatott a világot helyrebillenteni). Egyszerűen nem tudom egészen komolyan venni a „hősi, sötét beethoveni c-moll” (Gyöngédség-projektum) taktusait háttérzeneként egy olyan előadáson, melynek plakátjáról (értsd: a kötet borítójáról) a Frenák Pál Társulat road-movie-ba ágyazott táncelőadásának egyik -  kicsit a nyáresti love story-k han­gulatát idéző képe -  néz vissza ránk. A könyv eklekticizmusát jól mutatja az is, hogy a Proust-Beethoven-Ensor alapzattá rendszer magasából a könnyűzeneipar némely jelensége a népbutítás kicsúcsosodásának látszik (minderről kiforrott, nem túl hízelgő véleményét nem is rejti véka alá a Búcsú a Poptól beszélője), máshol viszont épp egy Depeche Mode-popsláger szövege ad alkalmat az emberi érzel­mek szemlézésére. Vagy említhetnénk a recepciót megosztó, A vigasztalhatatlan című, bulvárszagú álhíreket tartalmazó rövidprózaciklust is, amely bármennyire isgyengíti a verseskötet feszességét, kétségkívül sikeresen oldja egyfelől a helyen­ként túlsúlyba kerülő komorságot, arról nem beszélve, hogy a szándékoltan nem túl kimunkált szövegek -  világunk kicsinyítő tükreiként -  koncepcionálisan illesz­kednek is a kötethez. S mialatt elmerengünk azon, milyen is volna, ha innentől Té- rey szerkesztené valamelyik bulvárújságot, gyorsan napirendre is térhetünk a dolog fölött: sokadik kötet esetén ennyi mozgástér, művészi szabadság igenis megengedett. A komolyság ettől még persze a kötet alaptónusa marad (nem vélet­lenül nevezte a szerző maga „legkeményebb” verseskönyvének a Molk a Magyar Narancsán közzétett interjújában), ám ahogy a moll hangnem drámaisága, úgy a hanyatlástörténeti narratíva sem uralkodik el a kötet egészén. Az időnkénti ellá- gyulás, mondhatni, a gyöngédség mint projektum éppen olyan sajátossága a könyvnek, mint a „zenei mottóvá” választott Beethoven-opusnak is. Míg utóbbi melankolikus-patetikus taktusait a finom, játékos futamok oldják, addig előbbi esetén -  ahogy Makai Máté utal rá a KULTer.hu-n -  az empátia szűrődik át a már- már kegyetlenül távolságtartó versbeszéden, amennyiben ez a pásztázó, világunk jelenségeit letapogató tekintet felfigyel a mindennapok veszteseire, a szeretetetteli közegtől elzárt, boldog pillanatra csak elvétve találó nőre (Szeretetlen Margit), vagy épp kisemmizett, életét újrakezdeni kénytelen társára (Ázott macska).Ahogy több kritika is említi, a kötet kiemelt figyelmet fordít tipizálható női sor­sokra. Az egyszerre konkrét, mégis általános érvényű, aktualizálható figurák egyik legszebb példája az a Vénusz alakjában megjelenő szupertrendi középkorú szing- li, aki a 21. századi tudatosság tetőfokán, az életmód- és lakberendező magazinok által felvértezetten, passzívházának „zárt burkában” csak álmában képes kimonda­ni a kikerülhetetlen hanyatlás küszöbén álló testének -  egyúttal önmaga mitikus eredetétől való elidegenedettségének — igazságát. A Moll persze nem az a kötet, amely nem mutatja meg mindennek az ellenkezőjét, jelesül a női lét kiszolgálta­tottságát fordított aspektusból -  ugyancsak mitológiai köntösbe bújtatva. Az Exo- dosz című vers sem elégszik meg az olvasó felületes figyelmével. A megcsalás/ megcsalatás évezredek óta érvényben lévő történetében Térey Szophoklész Trak- hiszi nők című tragédiáját díszletezi át napjaink nagyvárosi helyszíneinek, szerep­lőinek megfelelően. A hősök és hősszerelmesek ideje lejárt, hangzik a komor lát­lelet: koktél és az Elléoe illő üres mondatok mellett zajló szerelmi dráma is csak nevében tragikus már, ahogy időközben az érzelmi túlfűtöttség is anakronizmussá lett lóié könnyűvérű 21. századi „rokona” jóvoltából.Noha a szerző jól érzékelhetően egy-egy tipizálható, korunk leírására alkalmas jellemvonás, gyengeség fölött tart szemlét a versek számottevő részében, önnön hibáik zsákutcájában veszteglő, kiábrándult vagy éppen szimplán örömtelen anti- hősök mellett Térey legfőbb témája az a szűkebb környezet, ami alkalmanként (mint például a Szeretetlen Margit esetén) meghatározza a bennük élők sorsát. Olyannyira hangsúlyos ez a világ mélységét feltárni igyekvő, a táj megértésére irányuló inven- ciózus szerzői tekintet, hogy gyakorta díszletelemmé fokozódik le benne a humán létező. Például hiába a drámai határhelyzet, a maffia és zsebtolvajok városa, Ná­poly a maga szeméthalmaival és hihetetlen természeti adottságaival felvértezett, ta­gadhatatlanul eltérő kultúrája fokról fokra eltereli a figyelmet a rákját (vagy szere­tőjét) bevallani szándékozó feleség nem éppen irigylésre méltó élethelyzetéről. Azis előfordul, hogy az ember egészen el is tűnik a képből -  vagy csak emlékként, a tájban hagyott nyomként van jelen. A Fürdőhely, futtában  című terjedelmesebb költemény bár nem mentesül a hanyatlástörténeti szólam ítéletalkotói didaxisától sem, az enyészetnek átadott Balaton parti üdülő mint látvány esetén mégsem kizá­rólag a nyugatmásolás „kicsorbult akarata” jut domináns szerephez, hanem ennek a — sajátosan magyar vagy kelet-európai -  veszni hagyásnak az esztétikája. Az egy­kor és most feszültségében kevésbé az elmúlt korok iránti nosztalgia fejeződik ki, hiába járjuk be gondolatban az 1910-es évek még virágzó polgári miliőjét: a szé­pen megteremtett békebeli atmoszféra főként jelentéssel ruházza fel, szemlélhető- vé teszi a kortársi enyészetet. Még kitapinthatóbb az a Fauna című versben, hogy a romlásnak is megvan az ideológiamentes művészi felhajtóereje. Ebben az utópi­kus alaphelyzetben a „hajdani csúcsszömy” kifejezés pusztán ironikusan utal az ember tékozló önhittségére: érzésem szerint a beszélőt itt is mindenekelőtt a tér átrendeződése, a visszavétel hogyanja, az ember hátrahagyott nyomainak bekebe­lezése, a természet általi kisajátítása izgatja.Ha a Gyöngédség-projektum ciklus végére el is jutunk az ember önmaga általi kiűzetésének víziójához, a kötet egészét tekintve ez a jól-rosszul (inkább rosszul) élő, lehetőségeit rendre elpazaroló, sokszor gyarló módon érző, gondolkodó faj valamiképp mindig fennmarad, sőt képes önnön hamvaiból is újjáéledni. A világ ettől persze nem lesz jobb: ahogy a sokszor „gazdát” cserélő, tényleg elpusztítha- tatlannak bizonyuló Dünaburg -  a mai lettországi Daugavpils -  példája mutatja, egyenesen nyomasztó is tud lenni (kár, hogy ennek argumentálásával, e törté­nelmi sokszínűség felvillantásával adós marad a vers). Mégis a leltárkészítésen, szemrevételezésen túl nem feltétlenül kell többet várni egy kortárs verseskötettől: sőt az olvasónak talán éppen azoknál a részeknél szökik magasba a szemöldöke, ahol az adott jelenség nem maga mondja ki az ítéletet önmaga felett, hanem az a beszélői szólamra van bízva. Ezért is fölösleges korunk Adyját látni Térey nemzet- és tágabb (európai) kultúrkritikai látásmódja mögött: viszonylag kevés érdeklődés­re tartana a kötet számot, ha a Nekünk Mohács kell volna a legfőbb hivatkozási pontja. S ha már Ady szóba került: az időről időre felbukkanó párhuzam talán annyiban lehet revelatív, amennyiben a közös felületet a megalkuvás nélküli líri- kusi magatartás jelenti. Következetesen vállalni azt, ami a művészi kifejezésmódot sajáttá teszi, és közben nem tenni engedményeket az olvasónak a jobban érthető­ség érdekében. Ennek a, ha tetszik, egoista nyelvfelfogásnak köszönhető, hogy Ady több, mint (az aktuális címkének megfelelően) nemzetostorozó/szimbolista költő, s így a mai napig érvényes kérdéseket képes előhívni, ahogy nem lehet egy­hamar rövidre zárni Térey János költészetét sem. A líra nem alku tárgya, nem lesz könnyed esti szórakozássá, hanem őrizve eredendő ethoszát, marad megértésre váró alkotás, intellektuális kihívás, melyet az otthonosságérzés helyett a megmun­kált mondatok felhajtóereje, a kitartott hang esztétikája tart életben. így a vers (az elmúlt évek színpadi sikerei ellenére) végül minden bizonnyal marad továbbra is kevesek ügye, ahogy az -  miként a szerző egy, a Bárka Online-on megjelent inter­jújában kifejtette -  mindig is volt. Azoké, akik veszik a fáradságot, és leülnek majd az internet elé, hogy végigkövessék a Moll gazdag utalásrendszerét a klasszikus festészet és zene területétől a popzene egyes elemein át a magasirodalomig és azantik mitológiáig -  nem beszélve olyan megidézett, elhanyagolhatónak tűnő kul­turális törmelékekről, mint amilyen például a Klímatörténelemben említett ham­burgi Chilehaus komplexuma, feltárva a világunknak azt a nézőpontját, ahonnan mindez így-úgy egységbe rendeződik. Hogy ez a sokféleség önkényes szelekció eredménye, az nem kérdés, de ez Térey János igazsága: ha olykor téved, ha a versbeszéd meg is bicsaklik, csak a saját szabályai szerint teszi. Ez a lírikusi attitűd kölcsönzi egyúttal a kötet különös távolságtartó személyességét. Noha a „szív aknájába” szállunk alá, nem a bensőségesség nyelvén szól hozzánk az én: ahogy az Akna című, kvázi nyitóvers talányos metaforája mutatja, a befelé irányuló tekin­tet eleve az otthon(osság) szenvtelen hátrahagyásának mozzanatával kapcsolódik össze, mintegy előfeltételezi az érzelmek megszólaltathatóságát. „Alászállni az aknába, /  »Szívem aknájába« ezúttal. /  Vízteleníteni, téliesíteni. /  Elhagyni a telket.” Eltávolodni, nem kisajátítani a megmutatni kívánt tárgyat, mégis tartózkodni az objektivitás látszatától — az új verseskönyv valami ilyesmire törekszik. Bár a drá­mák és verses regények mezőnyében már-már alig vesszük észre, ha időnként megjelenik egy Térey-versgyűjtemény, a Moll lehet bizonyítéka annak, hogy nem az életmű holmi melléktermékéről van szó (akkor sem, ha a szakmai és piaci szempontok ezen a téren nem is simíthatok feltétlenül össze). Innen indult minden és talán valahol még mindig e felé tart e poétika -  még ha azóta már más vizeken hajóz is keresztül. (Libri)HERCZEG ÁKOSTávoli csatlakozásraKÁBÁI LÓRÁNT: AVASI KESERŰA szép, színes borítón angyalian bájos gyermekek üldögélnek egy fatörzsön, ami hídként szolgál egy patakocskán. Legtöbbjük szőke és leányka, fonott varkoccsal, egyetlen kisfiú van köztük, aki mindnyájuknál kisebb. Feltehetően nyári nap van, az apró lábacskák a vízbe, vagy a dús fűbe lógnak. A helyszín egy zöldellő mező, a háttérben piros virágok (feltehetően pipacsok), és a kép szélén látszik a patak. A gyermekek szépen és színesen öltözöttek, boldogok és derűsek. Giccs. Idill. Meg­szakad a szív.A kötet címe és szerzője fekete kisbetűkkel szerepel a borítón, baljóslatúan op­ponálva a képet. A név kisebb, vékonyabb betűkkel van szedve, de az avasi kese­rű címfelirat már markánsan jelzi egy másfajta minőség jelenlétét is. A kettő között olyasfajta feszültség szikrázik fel, mint egy jól eltalált pszichothrillerben, amikor az édeskés-idilli világban egyszer csak idegborzoló zene kíséretében felbukkan a go­nosz. Van az egészben valami felfoghatatlan, ami kitoloncolja az embert abba a -  Heideggerrel szólva -  „hátborzongató otthontalanságba”, ahol semmi szilárd talaj nincs az ember lába alatt, és csak szorong, magára hagyatva.Jelen kötet esetében azonban nem ilyesfajta maníros, kiszámíthatóan idegtépő forgatókönyvről van szó, hanem sokkal otthonosabb drámákról tudósítanak a ver­sek. Mintha az idilli kép azért kellett volna, hogy zárójelbe kerüljön, s vele az a

Napjaink romjai (Térey János: Moll)

https://dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/200515/Alfold_2014.pdf?sequence=4&isAllowed=y

Napjaink romjai (Térey János: Moll)

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

DEA University of Debrecen Electronic Archive