A tanulmány azt a kérdést vizsgálja, hogy mi az a többlet, amelyet az Igazság és módszernek Gadamer korai habilitációs írása fényében való olvasata nyújthat. A szerző amellett érvel, hogy e korai írás tükrében a gadameri fő mű jelentősége nem merül ki a szellemtudományok önértelmezésére adott újszerű filozófiai válaszkísérletben (egy ún. tudományelméleti „paradigmaváltásban”), hanem az elsődlegesen Gadamernek a – Platón- és Arisztotelész-elemzései során nyert – nyelviséggel kapcsolatos ontológiai belátásaiban rejlik. A tanulmány e tekintetben a habilitációs írásból A beszélgetés s a szót értés végbemenési módja c. fejezetet elemzi: 1) a beszéd eredeti formáit: a foglalatosság közben elhangzó beszédet, az egymással való beszélést, s a tudományos-teoretikus beszédet, 2) a tárgyfeltáró beszélgetést (dialektikát), 3) a tudományos beszélgetés hanyatlásformáit (irigység, szofisztika) és 4) a szókratészi dialógust. Végül az Igazság és módszer tematikus hangsúlyait a habilitációs írás fényében ábrázolva, a szerző ezen olvasat hozadékát a gadameri fogalmak társadalomkritikai töltetének, illetve politikai jelentőségének egyértelművé tételében jelöli meg, amennyiben azok egy „hermeneutikai közösség” eszményének irányába mutatnak
