„Hermeneutika, nyelviség, szabadság” című tanulmányomban elsősorban a nyelviség fogalmát vizsgálom, abból a szempontból, hogy konkrétan miként képes betölteni azt az a priori funkciót, amelyet valamennyi létező nyelv, s egyáltalán minden emberi világviszony vonatkozásában – heideggeri útmutatásokat követve, ám elsődlegesen Arisztotelész megfontolásaihoz kapcsolódva – Gadamer neki tulajdonít. A beszédnek mint szavakkal történő rámutatásnak a hasznos, az igazságos, egyáltalán a jó, valamint az idő iránti érzékkel való összefüggései, ezekhez kapcsolódóan az emberek közti, a nyelviség tekintetében konstitutív „megegyezésnek” a gadameri értelmezése, s a rituális cselekvésekben való kifejeződése, egyáltalán az embert Gadamer szerint kitüntető egymással-[lét] (Miteinander) sajátosságainak a rekonstruálása képezik azokat a lépéseket, amelyek révén a nyelviség a prioritása igazolódik. A hermeneutikai filozófia pozicionálása tekintetében végül rámutatok arra, hogy a nyelviség világfeltáró teljesítményének rekonstruált a prioritása teszi először beláthatóvá, milyen értelemben jelenti az természet és szabadság kanti megkülönböztetésének a meghaladását
