Muelle construido a finales del siglo XIX por el ingeniero  Francisco Javier Cisneros. Vista panorámica del muelle

Kamarás, István

Muelle construido a finales del siglo XIX por el ingeniero  Francisco Javier Cisneros. Vista desde el final del Muelle

Cuéllar Jiménez, Gumersindo, 1891-1958

Banco de la República - actividad cultural

Muelle de Puerto Colombia. Foto 1

Muelle construido a finales del siglo XIX por el ingeniero  Francisco Javier Cisneros

Muelle de Puerto Colombia. Foto 3

Registro de actividades de embarque y descargue en el Muelle de Puerto Colombia, construido a finales del siglo XIX por el ingeniero Francisco Javier Cisneros

Muelle de Puerto Colombia. Foto 6

Muelle construido a finales del siglo XIX por el ingeniero  Francisco Javier Cisneros. Vista desde la playa

Muelle de Puerto Colombia. Foto 4

Muelle de Puerto Colombia. Foto 2

Repository of the Academy's Library

Rendszerváltás a pedagógiában Széljegyzetek a két új Zsolnai-mű margóira Két alkalommal kerültem pedagógiai művel szorosabb, vagyis elkötelezett, felelős kapcsolatba. Jó másfél évtizede mint olvasásszociológus Veres András és társai irodalomtankönyveinek fogadtatását vizsgáltam, s eközben meghökkentő tapasztalatokat szereztem az e könyveket inkább elhárító, előlük kitérő vagy menekülő, mint befogaáó irodalomtanárokról, s rajtuk keresztül a - Zsolnai József így mondaná - pedagógiai patologikumról. A z immár történelemmé váló ese­ménysort Pála Károly nemrég meg­jelent Tankönyv-csata című doku­mentum-szociográfiája idézi föl. Ezt a könyvek megjelenésekor - korántsem vé­letlenül - éppen Zsolnai mutatta be, aki Veresek tankönyveit annak idején a nagy­szabású vállalkozásnak kijáró tisztelettel és kritikával fogadta. Most már tudom, hogy a pártállami művelődés- és oktatáspolitika ro­gyadozó, de azért még a kilátást és rálátást jócskán akadályozó bástyáin rést ütő iroda­lomtankönyvek recepciójának kutatójaként magam is afféle „segédcsapat" voltam ama tankönyv-csatában. A mostani helyzet több vonatkozásban is analóg: ezúttal két újabb Zsolnai-mű indul csatába. Szerepem ezúttal részint a lektoré és az e könyveket az egye­temi oktatásban jól használó tanáré, részint pedig - mint ama tankönyv-csatában is - a szövetségesé. Leginkább persze az e művek fogadtatását és befogadását, azaz értékelé­sét, értelmezését és hatását vizsgáló kutató szerepében érezném magam otthonosan. Mivel néhány évvel ezelőtt alkalmam volt megtapasztalni, hogyan reagálnak pedagó­gusképzéssel foglalkozó szakemberek e művek gondolataira, úgy érzem, megpró­bálkozhatok néhány előrejelzéssel. Lesz­nek, akik Zsolnai gondolatait antihumanista felforgatásnak tartják majd, hiszen a tanu­lásból vezeti le a nevelést, és nem fordítva. Mások majd a hideg struktúrák és az érző szívű pedagógiát fenyegető késélű logika ellen tiltakoznak. Ismét mások - sokallva a szempontokat és a relációkat - káosznak minősítik a fokváltozós rendszert. Bizonyá­ra lesznek, akik hitetlen pozitivistának, har­cos neofitának, megalkuvó szinkretikusnak, vagy éppen hebehurgya „mindent-bele"-eklektikusnak fogják tartani őt. Márpedig, ami az eklekticizmus illeti, az 1973-ban ki­adott, de az 1958-as alapmunkára támasz­kodó és a dialektikus materializmus jegyé­ben fogant Idegen szavak kéziszótárában ezzel kapcsolatban a következő vádak ol­vashatók: „egymástól eltérő, összeférhetet­len nézetek, elméletek elvtelen összekeve­rése"; „elméleti következetlenség". Márpedig Zsolnai József megfontoltan, bátran és következetesen eklektikus gondol­kodó. Ahogy ő írja, „türelmes szakmai ek­lekticizmust vállalva", Kari Rahnenel együtt vallja - igen, ő is Zsolnai útitársainak egyike - , hogy „az ember és léte annyira kü­lönböző és oly sokféle valóságból tevődik össze, s az ember sem elméletileg, sem gya­korlatilag nem tudja ezt a sokféleséget egyetlen közös nevezőre hozni, amelyből egyedül le lehetne vezetni, fel lehetne fogni ezt a sokféleséget". Magam úgy vélem, hogy az ember a különbözőség és azonos­ság egységében fogant, vagyis eklektikus lény. Konkrétan, és képletesen is. Úgy is, mint két lábon járó szárnyatlan angyal, úgy is, mint két különböző nemű és egymástól még sok egyéb tekintetben is különböző ember gyermeke. Ha a létezők analógok egymással és magával a Léttel, akkor igenis minden mindennel összefügg, és a különfé­le elméletek is - hogy Pilinszkyt parafraze-áljam - egy irányban gravitálnak. Minden gondolat, minden művészi megjelenítés, minden vallás, minden filozófia többé-ke-Elhangzott 1996. november 25-én a Nemzeti Tankönyvkiadó sajtóbemutatóján. vésse eklektikus, ugyanakkor a „tiszta rend­szerek" jelentős része csőlátású és intole­ráns. Ami többszólamú, az bizonyos érte­lemben eklektikus, és a kifejezetten eklekti­kus művek jelentős része nagyon nagy mű, elég csak mondjuk Shakespeare, Bulgakov, Jung vagy Rudolf Steiner alkotásaira gon­dolni. Miért erősítettem a szerző, mint a Be­vezetés a pedagógiai gondolkodásba lekto­ra eklekticizmusa vállalásában? Mert a gő­gösen magabiztos célbaérkezettséggel szemben az értékekre nyitott, körbe-körbe tekintő, útitársakat választó és elfogadó úton levésben látom Zsolnai József eklekti­cizmusának lényegét. Továbbá úgy vélem, nemcsak színes és multidiszciplináris, ha­nem igen jó társaságot választott, hiszen a Bevezetés leggyakrabban idézett szerzői kö­zött Hársing László, Heller Ágnes, N. Luh-mann, Lukács György, Nagy József, Pauler Akos, Pokol Béla, Tamás András szerepel­nek. Ha kiegészítem ezt a névsort a ritkáb­ban idézettekkel, legalább két törekvés, vagyis kétféle állásfoglalás rajzolódik ebből az „eklektikából". Egyfelől Zsolnai olyan méltatlanul és gyalázatosan elfelejtett ma­gyar filozófusokat rehabilitál, mint Bran-denstein Béla, Dékány István, Gerőcz Kál­mán, Harkai Schiller Pál. Pauler Akos, Schiitz Antal, másfelől a rendszerváltás óta talán ő az első - nehezen találom a megfele­lő szót - kívülálló gondolkodó, aki tovább­ra is támaszkodva a hazai marxizmus csúcs­teljesítményeire (Lukács György, Heller Ágnes és Pataki Ferenc műveire), számos keresztény tudós, az előbb felsoroltakon kí­vül Kari Rahner, Sík Sándor, Weissmahr Bé­la és mások gondolataira is épít. A Bevezetés - ha számítani kell is arra, hogy csatába keveredik - nem fegyver, ha­nem kinyújtott kéz, méghozzá a Xavéri Szent Ferenc-i „mindenkit elfogadok úti­társnak" szellemében. A szerző együttmű­ködésre, együttgondolkodásra invitál, az enciklopédiában pedig kifejezetten társ-szerzőségre biztat. Amikor a Függelék Tu­dománycsoportok, tudományágak és a pe­dagógia lehetséges kapcsolatai című, több mint száz oldalas fejezetében szereplő táb­lázatok fejlécében a „megoldandó problé­macsoportok a pedagógián belül" megne­vezést szerepelteti, tulajdonképpen a peda­gógiai kutatás „százéves tervét" vázolja fel. A Bevezetésben „kivezet" a belterjes peda­gógiából, s felvezet a pedagógiai jelenséget körbevevő magaslatokra, hogy onnan, va­gyis a metaszintről láthassunk rá a peda-gogikumok világára. Bár Zsolnai József metapedagógiája még nem jelent meg, már ezek a művek is ebben a szellemben íród­tak. Megjegyzem, a „meta" előtagú szavak sem voltak divatosak a rendszerváltást megelőző évtizedekben, miként a lét, a szellem, a közjó, a felelősség, az éthosz vagy a transzcendencia sem. A minap éppen egy filozófuslektor követelte tőlem nyoma­tékosan, hogy az „ontológia" mögül távolít-sam el a zárójelbe tett „metafizikát" (amit, ugyebár, az indokolt, hogy számos filozófi­ai rendszerben ezek egymással felcserélhe­tő fogalmak). Nem elég a „metapedagógia", Zsolnai még a „metafizika" szót is nyelvére veszi, sőt még könyve címlapjára is felke­rül, a négyféle létrend egyikeként. Az őt magát ihlető, optimista indíttatású, a „minél inkább különbözik valami a töb­bitől, annál inkább azonos önmagával" szemléletű lételmélet jegyében Zsolnai Jó­zsef nagyon sokféle társadalmi gyakorlat­tal, szakmával és tudománnyal méri és ha­sonlítja össze a pedagógiát. Ennek eredmé­nyeképpen az enciklopédia hatszáznál több pedagógiai diszciplínát tartalmaz, ám eze­ket nem Zsolnai „gyártotta le" vagy kreál­ta őket játékosan a „mondj nekem egy disz­ciplínát, csinálok belőle egy pedagógiát" társasjáték keretében, hanem a valóságból szedegette össze őket. A megapedagógiától a metapedagógiáig 52 fokális, a pedagógi­ai anyagszemlélettantól a pedagógiai turiz­musig 60 interdiszciplináris pedagógiai, a pedagógiai alakulattantól a pedagógiai val­lástanig 52 pedagógiai alaptan szerepel az enciklopédiái főbb fejezeteiként. Feltétlenül a pedagógiai rendszerváltás megvalósulását segíti ez az új pedagógiai rendszer, ha befogadókra, ha igazi vita­partnerekre, de még akkor is, ha tisztessé­ges ellenfelekre talál. Zsolnai ezekben a könyvekben nem támad, nem leplez le. A követ nem a pedagógiai rendszerváltást akadályozókra, hanem a posványba dobja, hogy az állóvíz megmozduljon. A sok pe­dagógiai közhelygyűjtemény, lapos empi­rizmus vagy életidegen elméletieskedés után ezek a művek az iskolaigazgató Zsol­nai József által igencsak jól ismert gyakor­lat drámai helyzeteiből indulnak ki, amint ezt a Bevezetés címlapja is érzékelteti, ahol a pedagogikum lényegét érzékeltető érték-tanulás-segítés hármasának patoló­giás változata szerepel. Nem véletlenül. Zsolnai tudományos igénnyel nyúl a peda-gogikumhoz, de nem akarja a pedagógiát mindenáron és idő-nek előtte tudomány-nyá avatni. Már csak azért sem, mert sze­rinte a pedagógia több, mint a tudo­mány; filozófia és művészet is. A több­let a paideia szóval írható le, amely nem más, mint - ahogyan Balassa Péter fogal­mazta meg a hatvan­éves Zsolnai Józsefet köszöntő kötetben -„a Megvilágosodás és Felvilágosodás egységében emberré s polgárrá nevelés". Miként Balassa sze­retné, Zsolnai számára az ember „kontex­tusba ágyazott egyedi textus, kommunika­tív szabad individuum, felelős része a ter­mészetnek". „Újragondolni: újrakezdeni. Talán nincsenek már előre adott ösvények sem, csupán mi magunk maradtunk ösvé­nyek" - fejezte be meditatív laudációját Balassa. Mi mást mondhatnak magukról Zsolnai és munkatársai? Legfeljebb annyit tennének hozzá, hogy ők nem valami ezo­terikus csoport, hanem az ország nyilvá­nossága előtt a közjóért tevékenykedő tár­saság. A közelmúltban nem túl divatos „közjó" visszatérő kulcsfogalma a Beveze­tésnek. A közjó azonban, ahogyan ezt Aquinói Szent Tamás erénytanából megta­nulhattuk, nem művelhető a sarkalatos erények legfontosabbika, az okosság nél­kül. Nos, úgy vélem, e két könyv az okos-A minap éppen egy filozófus­lektor követelte tőlem nyomatékosan, hogy az „ ontológia" mögül távolítsam el a zárójelbe tett „metafizikát" (amit, ugyebár, az indokolt, hogy számos filozófiai rendszerben ezek egymással felcserélhető fogalmak). Nem elég a „ metapedagógia ", Zsolnai még a „ metafizika " szót is nyelvére veszi, sőt még könyve címlapjára is felkerül, a négyféle létrend egyikeként. ság erényét testesíti meg. Az okosság nem magas IQ-t jelent, mint ezt a pedagógusok nagy része - ha nem többsége — véli, mi­ként a jóság sem a valóság erőszakos meg-jobbítása. Az okosság primátusa a nagy fi­lozófusnál azt jelenti, hogy a jó cseleke­dethez nem elegendő sem a jó szándék, sem a jó vélemény, hanem az szükséges, hogy tetteink megfeleljenek az adott hely­zetnek. A jó tehát mindenekelőtt okos, ami pedig okos, az megfelel a valóságnak. Ezt vallja Zsolnai is, ezért dolgozik lázas buz-galommal következő könyvén, a pedagó­giai valóságtanon. Aki elolvassa Zsol­nai műveit , talán könnyebben megérti, hogy az okos megis­merés feltételei kö­zött szereplő memó­ria nem csak pontos, hanem léthű emléke­zet is. Megérti, hogy docilitas nélkül nincs okosság, ugyanis a docilitas nem csupán tanulékonyság, ha­nem a „hagyom, hogy tanítsanak" at­titűdje is, amely egy­aránt tartalmazza az igazi megismerési vágyat és az alázatot. Ez süt ki ezekből a művekből. „Könyved kitűnő, csak egy baja van, hogy értem" - mondta Tóth Géza egyik kollégájának, finoman utalva arra, hogy művéből hiányolta a katartikus élményt okozó felfedezést. Természetesen fontos erénye egy nagy műnek a kristálytiszta­ság is. Zsolnai műve is kristálytiszta -és ebben komoly szerepe van Heffner Anna remek ábrázolásainak - , csakhogy vannak nagyon bonyolult szerkezetű kristályok is. Mint Zsolnai e két műve. Már a „fennállástan", a „peratológia", a „totika", a „kredontológia", az „ekiszti-ka", az „onomasztika" kifejezések is ér­zékeltetik, hogy a szerző nem elcsépelt közhelyekből építkezik. Az olvasó, bi­zony, rendre meg kell álljon, s eltűnőd-jön azon, miről is van szó. Időnként megszédül, és a „minden mindennel összefügg" dzsungelében érzi magát. Aztán keresni kezdi, s meg is találhatja a számára káosszá váló kozmosz nomo-szát és logoszát. Vagyis tanul. És végül a kitanult olvasó a Bevezetés tartalomjegyzékében A pedagógiai ováci­ók című fejezetre bukkan. Erre a diszciplí­nára nem emlékszik, de sebaj, azonnal megkeresheti az enciklopédiában. Csak­hogy az ovációt ott sem lelheti. Először az ovumra gondol. Pedagógiai oológia, mint a pedagógiai ornitológia egyik ága? Vagy a tojást metaforikusán értelmezve: talán pe­dagógiai eredettan? Esetleg pedagógiai célokságtan? Vagy inkább: pedagógiai ün­nepléstan? Netán pedagógiai örömtan? Ne találgassunk tovább, nézzük meg, mi is ol­vasható a 19. oldalon! A „pedagógiai ová­ciók" helyett egy meglehetősen kijózanító címet találunk: A pedagógiai objektiváci-ók. Utána azonban - hála Istennek - ilyen mondatokat: „A pedagógia világa nem ter­mészeti, hanem társadalmi, az értékválasz­táson alapuló, részben megszervezett, konstruált világ, amelyben a természeti, a társadalmi, a személyközi, Én-Te jellegű kapcsolatok, meghatározottságok és ele­mek mellett fizikai, eszmei és axiológiai tényezők is szerepet játszanak. Ráadásul az „én-te" nagy kezdőbetűkkel, hogy még Martin Buber is eszünkbe juthasson. A kü­lönböző értelmező szótárok szerint az „ováció" viharos, zajos ünneplés, éljenzés, örömrivalgás, lelkes ünneplés, hangos he­lyeslés, örömujjongás. Úgy vélem, ilyes­mire is számíthat Zsolnai tanár úr. A latin-magyar szótár szerint egyébként az ováció „kisebb diadalmenet". Nekem - s talán Zsolnai Józsefnek is - ez a változat tetszik legjobban, mert ez arra a meredek ösvényre emlékeztet, amelyen régóta ha­lad. Amelyen jeleket hagy. Hogy mi is fel­jebb emelkedhessünk. Bevezetés a pedagógiai gondolkodásba. N e m ­zeti Tankönyvkiadó , Bp . 1996, 142. old., A pe­dagógia új rendszere címszavakban. N e m z e t i Tankönyvkiadó , B p . 1996, 390. old. Kamarás István Kiegészítés a Galois-szociogramhoz Az Iskolakultúra 1996/11. számában, Galois-szociogram címen megjelent cikk 1. számú ábrájáról két vonal hiányzik. A rajzot kijavítva sikerült a hagyományos és a Galois-szociogram között ekvivalenciát kimutatni. Az Iskolakultúra 1996. évi 11. szá­mának 88-101. lapján megjelent cikkhez kiegészítést teszünk. Nagy Éva, a Janus Pannonius Tudo­mányegyetem hallgatója észrevette, hogy a cikk 1. számú ábráján két vonal hiány­zik. Ennek következtében a tradicionális szöciogram - helyesen - egy kissé módo­sul. Ezt látjuk az 1. ábrán. E módosítás következtében az idézett cikk 10. ábrája is változik. De ezúttal eljá­rást dolgoztunk ki arra nézve, hogy ho­gyan választhatók ki a teljes tradicionális szociogramról az egyes részletek, hurkok, vagy alcsoportok. És végeredményben a rajzolási hiba javítása folytán egyfajta ek­vivalenciát sikerült kimutatnunk a hagyo­mányos és a Galois-szociogram között, ami eddig nem mutatkozott. Kérjük tehát, az Olvasó, aki visszala­pozhat a hivatkozott cikkre, a 101. lap szö­vege helyett, az itt következőket vegye te­kintetbe. A 9. ábrán összesen 12 pont van. Ezek közül 6 darab, maximális pont, abban az értelemben, hogy a halmaz, amelyet jelent, nem része egy, az ábrán látható más hal­mazt jelentő pontnak sem. A rajz szerint e 

Rendszerváltás a pedagógiában. Széljegyzetek a két új Zsolnai-mű margóira

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

Banco de la República - actividad cultural

Banco de la República - actividad cultural

Banco de la República - actividad cultural

Banco de la República - actividad cultural

Banco de la República - actividad cultural

Repository of the Academy's Library

Banco de la República - actividad cultural