Bártfai, Imre

Bártfai Imre

University of Szeged

 231 IGAZSÁGOSSÁG ÉS TRAGÉDIA A POLGÁRI TÁRSADALOMBAN  BÁRTFAI IMRE I. udjuk, hogy Hegel a polgári társadalomnak, illetve a marxisták disz-kuszszióban pejoratív jelentéssel megterhelten kapitalizmusnak nevezett társadalmi-gazdasági formációt tartja az egyedüli talajnak, ahol a kiteljesedett szabadság megjelenhet. Ez tehát a legigazságosabb társadalmi rendszer, ha úgy véljük, legalább jogilag és méltóságban egyenlő esélyekkel kell az embereknek indulnia a társadalmi életben.  A polgári társadalom kifejezés kiemeli, hogy egyenlő jogokkal rendelkező, politikai nyilvánosságra épülő társadalmi rendszerről van szó, a későbbi „kapitalizmus” kifejezés viszont azt emeli ki, hogy mindennek alapja a tőke felhalmozására, és ezzel az emberi munka elidegenítésére irányuló gazdasági szerkezet. Azt is mondhatnánk két különböző dologról van szó. Hogy nem így van, annak az a bizonyítéka, hogy polgári társadalom tőkés termelés nélkül soha sehol nem jött létre.  Amikor polgári társadalomról beszélünk, egy dolgot nem hagyhatunk figyelmen kívül. A kapitalizmus világgazdasági rendszer, de a polgári társa-dalom a maga kifejlett formájában ehhez nem feltétlenül társul. Bevezethetik a parlamentet egy elmaradt távol-keleti országban is, ahol kalasnyikovokkal jelennek meg a tisztelt házban, hogy eldöntsék a fehér vagy fekete turbáno-sok kapnak-e többséget. A polgári társadalom minden pozitív tartalma elveszne, ha olyan országokra alkalmaznánk, ahol persze kapitalizmus van, de az állampolgári jogok inkább látszatot, mint valóságot jelentenek. Amikor tehát azt a kérdést teszem fel igazságos-e a polgári társadalom, a kérdés először arra fog irányulni, amit a klasszikus filozófia annak nevezett, a fejlett nyugati berendezkedést, mely először Angliában jelent meg. Nyitva hagyjuk a kérdést, hogy mi az igazi viszony a kapitalizmus és polgári társadalom között. Bár a filozófia politikai elvekhez is vezethet, de szeretném, ha vizsgálódásomat úgy közelítenék meg, hogy egyszerű filozófiai önelemzést látnának benne.  T  232 II. Azzal a közhellyel kezdeném, hogy Hegel számára az ember fogalma csak a polgári társadalomban nyerheti el jogát, csak itt kerül a szabadság kopulája az ember fogalmához. Míg a görögök szép szabadsága mögött rabszolgaság rejtőzik és ez a poliszok egymás elleni ádáz küzdelmében felemészti magát, addig a kereszténységgel kezdődő hajnalhasadás romboló elvként tör az antik világba. Az igazságosság tragédiaként jelenik meg itt, egymást kioltó ellen-tétes erők küzdelmeként. Azt, hogy mi a görög világ problémája, azt provokatív módon nem Hegel elemzéseivel, hanem egy nagyon jellemző Herbert Marcuse-idézettel szeret-ném megvilágítani. Marcuse szerint Platón Theaitétoszában tanúja lehetünk annak, hogy a filozófus a rabszolgát is rávezeti annak belátására, hogy vannak olyan igazságok, amiket nem érint meg az idő pusztító hatalma.1 A rabszolga nem láthatná be az igazságot, ha lelkében nem volnának meg az ideák őslenyomatai. Az ideák pedig köztudomásúlag a Jó ideája felé vezet-nek, mely az igazságosság alapja is. Csakhogy a rabszolgának nem áll módjá-ban igazságosnak lenni, hiszen másvalaki tulajdona. Ugyanakkor ontológiai jellemzője, hogy lélekkel bír, s ez önmagában tagadja rabszolga létét. S ki vezeti rá a geometriai összefüggésre? A rabszolgatartó.  Platón igazsága tehát bármily örök és általános mégis a rabszolgaság sivár valóságához kötött. A szubjektivitás elve, az, hogy a szellemnek önmagát kell meghatároznia, Szókrátésszel, majd a kereszténységgel jelenik meg. Az úgy-nevezett germán világ hivatott Hegel elemzése szerint elhozni a beteljesült szabadságot. De a középkori kereszténységben még szemben áll elmélet és gyakorlat. A szellemi állam, az egyház viaskodik a világi állammal. Kettőjük harcát a reformáció megjelenése oldja meg. A reformáció megszünteti az egyházon belüli hierarchiát és beolvasztja az államba az egyházat. A polgár lelkiismerete, világi kötelességei és céljai nem állnak már ellentétben egymással. Így elmondható, hogy „objektívvá lett az igazi kibékítés mely az államot bontakoztatja ki az ész képévé és valóságává”2 Hegelről tudjuk, hogy mindig az államról beszél, mint a történelmi fejlődés céljáról. Úgy tűnik a polgári társadalom másodlagos az államhoz képest, holott az állam hegeli eszméje olyan fejlődést feltételez, amelyet fel-foghatunk egyedül a polgári társadalom kialakulásaként. Hegel államának                                            1 Herbert Marcuse: Az egydimenziós ember. ford. Józsa Péter, Kossuth, Bp. 1990. 151. (Továbbiakban: Egydimenziós ember) 2 G. W. F. Hegel: A jogfilozófia alapvonalai. ford. Szemere Samu, Akadémiai Kiadó, Bp. 1971. 363. (A továbbiakban: Jogfilozófia)  233 nyilvánvalóan a polgári társadalom talaján kell felépülnie, és az államot a liberalizmus például szükségállamként fogja fel, valami építményként, mely csak megkoronáz egy olyan szinte tökéletes társadalmi rendszert, amelynek alig van szüksége rá. De miért nem elég Hegelnek maga a polgári társadalom, melyben minden ember már egyúttal polgár is, azaz szabad?  III. Lássuk, Hegel hogyan írja le a polgári társadalom lényegét. Ez a társadalom különös egyénekből, individuumokból áll, akiknek léte vonatkozás a másikra. Bár az egyén önmaga célja és „minden egyéb neki semmi3” de azért az egyén valóságos létében nagyon is függ a többi egyéntől. A polgári társada-lom a szükségletek rendszere, melyben az egyének munkájukkal elégítik ki szükségleteiket, s ezáltal mások szükségleteit. Az egyén, mint a természeti szükségszerűség és önkény keveréke a polgári társadalom egyik elve. Az egyénekből álló társadalom a természetből jövő szükségletek, és az önkény, egyéni esetlegességek kielégítésekor tulajdonkép-pen általános vonatkozásba lép más egyénekkel. Ez alapvetően két dolgot jelent: az egyik az, hogy az egyén nem marad meg elszigetelt létében, hanem gazdasági alapon társadalmi kapcsolatokra kényszerül, és hozzájárul a közjóhoz anélkül, hogy feladná egyéniségét. Hegel úgy fogalmaz, hogy ebben a rendszerben felszabadul mindaz az esetlegesség, amivel az egyén rendelkezik, a születés, a képességek esetleges-sége, és ezt a rendszert a „beléje világító ész kormányozza”.4 Ezt tulajdon-képpen Adam Smith optimizmusa. Hegel kiemeli, hogy a különösség az egyedüli mérték, amely a különösség javát előmozdítja, de csak az általánosság által. A polgári társadalom, mint a szükségletek rendszere egy ilyen általánosság, melyben az egyén elnyeri jogát, de ugyanakkor korlátozódik az általánosság által. Az egyénnek döntenie kell saját magáról, mint ahogy a reformáció döntésre kényszeríti a vallással való kapcsolatában, megalapozva ezzel szabadságát. De ugyanakkor az egyén ön-magában az általánosság fenntartó ereje nélkül igencsak ingatag lábakon áll. Hegel ugyanis nem áll meg a szükségletek rendszereként felfogott polgári társadalomnál. Mi jellemző ugyanis a polgári társadalomra? Az, hogy az egyén kiszakad természet összefüggéseiből, de ugyanakkor rászorul a többi egyénre. Ez a „mindenoldalú függőség rendszerét”5 vonja maga után egy olyan függőségét,                                            3 Jogfilozófia 207. 4 uo. 5 Jogfilozófia 208.  234 már a közvetlen életszükségletek tekintetében is, amelyet a történelem eleddig nem ismert. Tehát az egyén szabad és különös, de totálisan függ a többi egyéntől. Mivel az egyénben benne van a természeti szükségszerűség, és az önkény az önmeghatározás mellett, ezért az egyén itt megint kapcsolatba lép a már meghaladott természetivel, sőt a korlátlan önkénnyel is.  A másik jellemzője a polgári társadalomnak, hogy a munkára épül. A polgári szubjektum elsősorban dolgozó szubjektum, önmagát munkája révén valósítja meg. A létezés idegenségét és irracionalitását a szellemi és fizikai munka győzi le, ez vezet be a társadalomba és az öntudatot ez emeli arra a szintre, hogy megérthesse és elfogadhassa a szabadságot. A munka, mint Bildung, azaz művelődés, a polgár sajátos feladata és önértéke is. Csakhogy Hegel látta, hogy a gépesítés oda vezethet, hogy eltűnik az ember, és helyébe lép a gép.6 A munkához kötött osztály esetleges nyomoráról beszél. A munka tehát elidegenedhet, és önmegvalósítás helyett átmehet önelvesztésbe. A polgári társadalom „gazdagsága nem elég ahhoz sem, hogy eltűntesse a nyomort”.7 Vagy ellátják a munkanélkülieket, akik ezzel megszűnnek tény-leges polgárok lenni, és parazitákká válnak, vagy pedig munkát adnak nekik, és ezzel növelik a már amúgy is létező túltermelést, ami miatt munka-nélküliek vannak. Ugyanakkor a bőség is problémát okoz. A vallás, a társadalmi konvenciók ereje nem korlátozza többé a szabad egyént. Előfordulhat, hogy a beteljesülését a rossz végtelenben keresi. A javak végtelen felhalmozásában, a birtoklásban véli megtalálni saját célját. Az egyén legvégső valóságát így a társadalom által megtermelt, és végtelen sokféleséggé fokozott természeti szükségletekben leli meg. Hegel a szabadságot mindig szembeszegezte az önkénnyel, amely lényegi-leg az embert szétszaggató, identitását megszüntető ösztönök és hajlamok egymással is konfliktusban álló csapatából áll.  Így tehát a rossz végtelenség keresése, az önkény istenítése az egyén szá-mára önmagának pusztulásával egyenlő. „A polgári társadalom a kicsapon-gás, a nyomor s a mind kettőben közös fizikai és erkölcsi pusztulás színjátékát nyújtja”.8 Ezzel a kör bezárult, az abszolút szabadság visszatért a determinált természetbe. Hegel egyetlen megoldást lát arra, hogy a polgári társadalom, amely még csak a szabadság lehetősége valódi szabadsággá lehessen, és ez az állam, mint a polgári társadalom felett álló politikai közösség, és a rendek, amelyek szintén meghaladják a polgárok tisztán gazdasági érintkezési körét.                                             6 Jogfilozófia 219. 7 Jogfilozófia 254. 8 Jogfilozófia 209.  235 Tudjuk, hogy Marxnál nyitott fülekre talált mindaz, ami rosszat Hegel is meglát a polgári társadalomban. Marxnál a polgári társadalom az elidegene-dés és eldologiasodás társadalma, épp fejlettségénél fogva. A gazdasági viszonyok azok, amelyek elsődlegessé lépnek a társadalmi viszonyok közt, és benne a megtagadott természet egyfajta új természetet hoz létre. A huszadik században ezzel úgy tűnik, a történelem diadalútja új termé-szethez vezet. Horkheimer úgy írja le a kapitalizmust, mint amiben „egyik oldalon anyagi és szellemi tehetetlenség, a másik oldalon ázsiai dinasztiákra jellemző vagyonok halmozódnak fel”.9 A polgári egyén végül szembekerül azokkal az önálló életre kelt társadalmi struktúrákkal, amelyeket elszigeteltségében nem lát át, és amelyek a weberi bürokratizmust hozzák elő. Tökéletes szabadságában árvábbnak és erőtle-nebbnek érzi magát, mint valaha. Joachim Ritter úgy véli, ez az idegenség és ez a rémület talán a szabadság velejárója.10 Talán a polgári társadalom második természetté válása maga a szabadság birodalma. Mindenesetre Hegel hiányolná a legfontosabbat, a kibékülést, amely nélkül talán ez a szabadság megáll annál az abszolút rémületnél, amit Hegel a jakobinus terror kapcsán jellemez. Ezért van az, hogy korunkban Habermas nem nyugszik meg ennél a felfogásnál. IV. Tudjuk, hogy Hegel az antik polisz konfliktusainak lényegét Antigoné tragédiájával tárja fel. Antigoné megsemmisül, mert olyan erkölcsi erők küzdelmében vesz részt, amelyek kioltják egymást. Mindkettőnek megvan a legitimitása, de csak az ellentmondások adott, e társadalmon belül felold-hatatlan alapján. Ellentétüket az oldja meg, hogy átmennek egy magasabb társadalmi formába. Vajon beszélhetünk e modern Antigonéről? Van-e a polgári társadalom-nak is szimbolikus hőse? Hiszen ellentmondások itt is vannak, sőt itt a legkifejlettebbek. Erre Herbert Marcuse adja meg a választ, felhozva egy Berchtold Brecht figurát, aki formálisan a harmincéves háború korában élt, de nagyon aktuális a nácizmus és a hidegháború korának realitásában is.11 Ha a polgári egyén egyszerre kell, hogy szembenézzen az elidegenedett társadalmi struktúrákkal és az azok által létrehozott igazságtalansággal és rémülettel, valamint saját                                            9 Max Horkheimer: Hagyományos és kritikai elmélet (In. Tény, érték, ideológia. szerk. Papp Zsolt, Gondolat, Bp. 1976. 43-117.) 10 Joachim Ritter: Szubjektivitás és ipari társadalom. (Szubjektivitás. ford. Papp Zoltán, Atlantisz, Bp. 2007. 57-81.) 11 Herbert Marcuse: Das Permanenz der Kunst. Hanser, München, 1976.  236 önkényével, mely a rossz végtelenbe vezeti, akkor itt, a polgári társadalom-ban is lehet tragédia.12  Kurázsi mama lánya a tragikus hős, aki megveri a dobot, tudván tudva, hogy a zsoldosok, bár a városba már nem jutnak be, de ő még áldozatul esik dühüknek. Marcuse azt sugallja, hogy ez a lány, aki a maga gyenge védtelen hősiességét szegezi szembe a társadalmi eldologiasító struktúrák által terem-tett eszközemberek, a zsoldosok instrumentális brutalitásával, nem más, mint a modern társadalom Antigonéja. Anyja a háború hasznából etette, de őt magát épp ez a személytelen háború öli meg. Az a fajta hős ő, akinél már a magányos emberi szegül szembe a racioná-lisnak álcázott irracionális Egésszel, a csupasz, az erőtlen, a hatalom és igaz-gatás valaha létezett legfejlettebb és leghatékonyabb gépezeteivel. Itt nem az istenek moralitása csap össze a polisz erkölcsiségével, hanem az egyén az elidegenedéssel, az érték azzal az értékhiánnyal, ami egyúttal lehetővé teszi saját létét is.  Lehet tehát, hogy az erkölcsi tragikum nem oldódik fel a polgári társa-dalomban sem, amely igazságosabb, mint az antik városállam. A nagy kérdés: vajon feloldódhat-e? A tragédia csak egy lehetőség. A polgári társadalomban a szabadság olyan foka jött létre, mely meghaladja – minden ellentmondása ellenére – a történelem összes eddigi formációját. Ez valóban az a társadalom, amelyben felszabadulnak a megkötöttségek, és elméletileg lehetővé vált az emberi képességek harmonikus kifejlesztése. Csakhogy a gazdaság dinamikája, melynek az alapján ez a társadalom áll, ingatag, és a polgári társadalom teljes fejlettségében nem terjedt el a világ egészében. Áldásai egyelőre csak egy nagyon kis területen léteznek. A tömeg-kultúra pedig, mely a magaskultúrát háttérba szorította, a szórakoztatás standardjait pedig folyton csökkentve új, bizarr „abszolútummá” lesz nem éppen Humboldt ideálját követi az emberi képességek és moralitás harmónikus kifejlesztéséről. A történelemben számos egymás melletti lehetőség létezik. Ezek beteljesü-léséről nem lehetséges biztos tudás, de maguk a lehetőségek számos esetben jól láthatóak. Így tehát talán a polgári társadalom szabadsága a jóléti társadalom való-sága lesz, de benne van a lehetőség arra, hogy a „barbárság második perió-dusa” maga legyen „a civilizáció fennmaradó birodalma.” 13                                            12 Mielőtt félreértésekbe esnénk, a szovjet társadalom sem lépett túl az államkapita-lizmuson, bár a homo sovieticus nem volt polgár, de mégsem volt fejlettebb szint, és Marcuse a Szovjet marxizmusban kellően bírálta azt is. 13 Egydimenziós ember 281. 

Igazságosság és tragédia a polgári társadalomban

http://acta.bibl.u-szeged.hu/49157/1/platonhoz_007_231-236.pdf

Igazságosság és tragédia a polgári társadalomban

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

University of Szeged