Juhász, Erzsébet

Tatarka, Dominik

Juhász Erzsébet

University of Szeged

A MÚLT ÉS JELEN FELTÁRÁSÁNAK FONTOSSÁGA Dominik Tatarka Agónia címen közzétett válogatott műveinek gyűjtemé-nyé csak azt az olvasót szólíthatja meg igazán, aki valóban fogékony a másságok iránt. Ha Közép-Európa valamely szegletéből értelmezzük e másságot, akkor az mindenekelőtt az e térségben élő nemzetek sajátos kultúráját, irodalmát, művé-szetét és történelmét jelenti. Olyan másság ez, amely itt van a közvetlen tőszom-szédságunkban, számos esetben még országhatárok sem választanak el tőle. Mégis sokkal jellemzőbb, hogy a másság csak akkor vonzza tekintetünket, ha va-lahol messzebb, elsősorban Nyugaton fedezzük fel, a közvetlen közelünkben lévő-re vagy érdektelenül vagy lekicsinylően legyintünk. E másságok lebecsülése Nyu-gat felől nézve még sokkal jobban kifejezésre jut. Közép-Európa valamennyi nem-zetének kultúráját, művészetét, irodalmát egy kalap alá véve a legjobb esetben is csak akkor számíthat Nyugatról némi érdeklődésre, ha egzotikumot lát benne, mindenekelőtt ha politikai botrányt. Erről az egész közép-európai térség nemzeti irodalmait a lekicsinylésben és lebecsülésben egyenrangúsító szemléletről találó szarkazmussal írja Danilo Ki§ a következőket: "Ami pedig az irodalmat illeti, ne-künk, európaiaknak van belőle bőven, méghozzá nem is a rosszabbik fajtából való, ők meg, a hogyishívjákok, szrrb-hrrek, tessenek szépen, úgymond delikát témáról írni, tessenek gúnyt űzni a politikusaikból és rendszerükből, írjanak le egy jó kis politikai botrányt, vonzó, egzotikus keretbe foglalva... és íme, a kiváló olvasmány. Mi európaiak viszont, mi, a civilizáltak, mi majd tiszta szívvel és lélekkel leírjuk a naplementék szépségét, meg ecseteljük gyerekkorunk-ifjúságunk egzotikumát (mint Saint John Perse), majd mi írunk szerelmes meg mindenféle verseket... ők meg, hát ők, barátom, szórakozzanak csak saját politoegzotikommunista prob-lémáikkal." Ugyancsak találó szóképzéssel sűríti azt az elkoptatott nyugati mí-toszt, miszerint nekünk, "jugoszlovákoknak és a többi magyarnak le kell monda-nunk az irodalomról, a nagyvilágot csakis politikai-egzotikus-komműni témákkal szórakoztathatjuk, hogy mi mindig és mindenütt homo politicusok lehetünk; hogy a kötészet és a forma, a játék és más csacskaságok, a metafizikai hóbortok (ki vagyok? honnan jöttem? hová tartok?), a szerelmi szárnyalások úgymond, nem nekünk valók, hogy a naplementékhez nem lehet semmi közünk, mert ezek csak az irodalomért és költészetért rajongó túristáknak járnak ki, akiknek kizárólagos joguk az elragadtatott, tiszta szemlélődés." Dominik Tatarka írói rangját is akkor mérhetjük fel relevánsán, ha szem előtt tartjuk az európai kultúrkör egészét. Ha a kultúrkört olyan kontextusként fogjuk fel, amelyben mi, közép-európaiak "leg-alább is az antropológiai tényállás szerint, az európai népek családjához tartozunk, zsidó-keresztény, bizánci és török hagyományainkat tekintve pedig jogunk van a kulturális közösségbe kapcsolódni, ugyanolyan jogunk, mint másoknak, ha nem több." (Danilo KiS: Kételyek kora, Pozsony, 1994.) Kanyarodjunk azonban most már vissza a közép-európai másságok kérdés-köréhez. Az itt, egymás (tő)szomszédságában élő nemzetek kultúráját, művésze-tét, irodalmát, történelmét, a bennük rejlő öntörvényűséget és másságot meggyő-87 ző érvénnyel csak úgy ismerhetjük el, ha megismerjük. Erre ad esélyt ez a Domi-nik Tatarka életművéből vett válogatás is. A szomszédos másságok puszta elis-merése ugyanis könnyen válhat puszta verbalizmussá. Ha végigolvassuk e Tatarka-kötetet, pontosan kirajzolódik legáltalánosabb rendezőelvként az a mozzanat, hogy a verbális uniformizmusok ellenében íródtak művei. Annak a verbális uniformizmusnak az ellenében, amelyben Václav Bé-lohradsky jelöli meg a közös európai hagyományt. (Václav Bélohradsky: A kapita-lizmus és a polgári erény. Pozsony, 1 994) ő hivatkozik rá, hogy Kundéra mondta valahol: a közép-európai kis országok nem csinálják, hanem elszenvedik a törté-nelmet. Kétségtelenül hiteles és egyetemes érvényű közép-európai tapasztalat nyer e Kundera-kitételben megfogalmazást. Ám árnyaltabbá lesz e tapasztalat, ha arra is felhívjuk a figyelmet, hogy Tatarka Reverendás köztársasága utolsó fejeze-tének címe: A háború alakítja a sorsokat. S nemcsak e cím, hanem a regény egé-sze is a fenti Kundera-mondatot árnyalja tovább — visszamenőleg is. Minthogy Tatarka (már az 1948-ban megjelent) Reverendás köztársaság című regényében egyfelől a (szlovák) nacionalizmusnak mint verbális uniformizmusnak a kibontako-zását, majd tomboló diadalát követhetjük nyomon, másfelől viszont egy másik verbális uniformizmus (a kommunizmus) megszületésének lehetünk tanúi, mely ekkor az előzővel való szembeszegülés egyedül elfogadható lehetőségének látszik. Hogy egy évtizeddel később ez utóbbi is lelepleződjék. Az Antonin J. Liemmel folytatott beszélgetésben vall e korszak hamis kollektivizmusáról Tatarka, elmond-va a Bólogatás démona című nevezetes művére utalva: "Talán ez volt nálunk az első politikai szatíra azokról az emberekről, akik önnön gyávaságukat úgy próbál-ják leplezni, hogy mindennel és mindenkivel egyetértenek, azokról, akik lemonda-nak arról, hogy a saját fejükkel gondolkodjanak, és ehelyett valamiféle nem létező kollektív aggyal próbálnak gondolkodni..." S az már a közép-európai sors egyete-mes érvényű tragikumára villant rá, mai távlatból olvasva e műveket, hogy egyik verbális uniformizmusból a kiút — úgy látszik, elkerülhetetlenül — a másikba gyű-rűzött bele, majd napjainkban esetenként újra az előzőbe, ördögi körforgássá szű-kítve-alacsonyítva az ember mozgásterét és pályáját. A fent idézett fejezetcím je-lentéskörét árnyalja tovább az a szlovák történelemben pontosan szituált, s ugyanakkor az egzisztencializmushoz is kötődő életérzés, amely a Reverendás köztársaság alábbi párbeszédében fogalmazódik meg: "Mintha manapság az embernek folyton lesben kéne állnia. Gyakran az az érzésem, hogy valaki megnyom egy gombot, és egyszeriben minden a visszájára fordul. — Úgy vagyunk, mintha a pokol tornácán állnánk — mondta TomaS elgon-dolkodva. — Mintha az egész világ valamiféle csapda volna — toldotta meg a nagy-bátyja." Tatarka az írás értelmét az emlékezésben látja. "Amit az ember homályos életérzései alapján képes megfogalmazni, azt élete végéig megőrzi az emlékezeté-ben." És "minden kortárs alkotás feltár valamit a jelenből és a múltból is." E vallomás értékű mondatok mélyen hitelesek az ő esetében. írói ars poeticájaként is felfoghatjuk. Tatarka ugyanis lemérhetően következetes a verbális uniformisok-88 kai való szembeszegülésben. S ez a következetesség nemcsak írói tartásában ér-hető tetten, hanem, ami az olvasó számára még ennél is lényegesebb: az irodalom eszközeivel tudja hitelesíteni szembeszegülésének formáit. Mindenekelőtt azáltal, hogy az épp érvényben lévő verbális uniformizmus megjelenítését illetően (lásd a reverendás köztársaság diadalát) éppúgy a kívülálló pozíciójából — távolságtar-tással — szemlélteti, mint ahogy a készülődő másiknak is csak rokonszenvezője, de nem felesküdt híve. Minden rossz ízű elkötelezettségtől távol tudja tartani magát. Mélyen hiteles főhősének csalódása, melyet a szlovák nemzeti állam esz-mei elkötelezettjévé váló amerikás nagybátyja iránt érez: "Azt hittem, szent vagy, furcsa szlovák szent. (...) Benned láttam minden szlovák Menkinát. És elhittem, hogy a Menkinák valóban meg tudnak élni a semmiből, az érzéseikből. Azt mond-tad egyszer, hogy Amerikában az emberek dollárból élnek, és hogy itt, otthon a szülőföldünkön Isten kegyelméből. Te így éltél. Tiszta szívből házmester tudtál lenni a saját házadban. Amikor az utcán láttalak ballagnni, elhittem, hogy a Menkinák kicsiny nemzete nem akarja, hogy köze legyen, és nincs is semmi köze ahhoz a disznósághoz, amivel tele van a világ. Bíztam benne, hogy a legnagyobb dögkeselyűket kivéve, ez a kicsiny nemzet megőrzi ártatlanságát. Hogy valahogy átvészeli ezt a háborút, szeplőtlenül." -Hogy miért olyan fontos — s olykor a lehetetlenséggel határos — e tér-ségben egy-egy nemzet történelmének, hiteles múltjának megismertetésére vállal-kozni, arra épp a fenti értelemben vett verbális uniformizmusok szolgáltattak ma-gyarázatot. Minden hamis kollektivizmus ugyanis, tudjuk jól, (rög)eszmerendsze-rek személytelen alkatrészévé alacsonyítja az egyes embert, feiszámolva-eltüntet-ve személyes élményeit, gondolatait és tapasztalatait. Dominik Tatarka művei a szembeszegülés irodalmilag egyedül lehetséges módját választva a történelem alá szorult egyes ember szenvedéseiről, megpróbáltatásairól, azt őt ért gyalázatok és megaláztatások tapasztalatait fogalmazza meg elevenen, érzékletesen, hitelesen. Gondoljunk csak az Agónia Katarinkájára, akinek legmélyebb, legszemélyesebb fájdalmát megjelenítve az ártatlanság történelmileg pontosan szituált tragikuma és abszurd hiábavalósága és hatástalansága fogalmazódik meg. Vagy akár a Bűz című novella tébolyultan gyilkoló katonatisztjére. De ugyanúgy az Emberek a vá-laszfal mögött Gustáv Casnochájának dermesztő magányára, aki saját megszen-vedett tapasztalataként azt panaszolja fel, hogy az épp érvényben lévő verbális uniformizmus az egyes ember felszámolására tör, illetőleg személyiséggé szerve-ződését köti gúzsba: " — Nézd, Jozkóm, te katonatiszt vagy, akivel neked dolgod van, és akiről te beszélsz, az egy bizonyos konkrét ember, akinek ezt meg ezt a parancsot kell végrehajtania. Te hiszel ebben. Konkrét ember... egy bizonyos... — Gustáv hangja észrevehetően ellágyult. — Ha az ember bizonyos benne, konkrét... Igen, számomra ismeretlen az ember, csalóka látomás — ahogy mondtad. Tudod, nem úgy beszélek az emberről, mint anatómiai, biológiai tanulmányok tárgyáról, társadalmi funkciók ellátójáról, hanem mint aki után vágyakozunk, akinek a rokon-szenvére és szeretetére szomjazunk tikkadtan, azon szorongva, miként népesíthetnénk be vele lelkünk szeretettől, sóvárgástól folyvást növekvő 89 terét. (...) Miért kell, hogy egyik ember a másik számára csapda, fájó nyugtalanság legyen? Azért, mert az ember iszonyatosan sóvárog az ember után." Jozo Rataj számára, akihez Gustáv Casnocha a fenti idézetben szól, a konkrét ember, egyáltalán az ember, az egyén tipikusan racionalizált lény, abban az értelemben, ahogy Bélohradsky veti fel e fogalmat: "Korunk jellegzetessége, hogy cselekvéseink annál ésszerűtlenebbek, minél racionálisabbak. (...) Hihetünk még egyáltalán annak az eszmének, hogy a politikai hatalom legitim alapját sza-bad és ésszerű emberek egymásai kötött szerződése képezi?" Mindennek fényé-ben Casnocha emberképe és -felfogása valóban nem lehet több, mint csalóka lá-tomás, ködkép a kedély láthatárán. Mindezeken túl fontos még kitérnünk Tatarka kultúra-felfogására. Az írás értelmét, mint idéztem már, Tatarka a múlt és a jelen feltárásában látja. Majd azt is hozzáfűzi, hogy "az emlékezés s a megfogalmazás mellett azonban itt van még az intellektuális tudatosítás kérdése." E tudatosításra szerinte egyedül a kultúra ad esélyt. Nem véletlen, hogy Malraux nyomán rádöbben: "a szobrászat isteneket teremt, olyan műveket alkot, amelyek tudatunk, érzéseink kifejezői... A tágabb értelemben vett kultúra is olyan művek összessége, amelyek megérdemlik, hogy a nemzetek tiszteljék, istenítsék őket, és meghajoljanak előttük." Majd az iroda-lomra vonatkozóan állapítja meg a kővetkezőket: "Ha az irodalom a kifejezőeszkö-zökkel való manipulációvá alacsonyodik, alkotás helyett olyan produkció születik, amely nem fejezi ki sorsunkat, helyünket a világban, tehát azokat az értékeket, amelyek alapértékek és azok is maradnak." A Reverendás köztársaságban olvashatjuk az alábbi párbeszédet: " — Azt hiszem, manapság igen sok ember veszíti el a jövőjét, mindegyik külön-külön, személy szerint. — És végképp? Hát a többi jövő? — Azt kérdi, Edita, hogy végképp-e? A folyvást hátráló rák előtt ott van az egész jövője. Mi valahogy visszamenőleg érvényesítjük a szabadságun-kat, de csak holnap, holnapután. A szabadságot választva nézünk ma-gunk elé. A mi jövőnk, akár a kocsi rúdja, egy kicsit előbbremutat. A mi szekerünknek nincs fogata, a kocsirúd állása mutatja az utat. A mi szeke-rünk rúdja a helyzetünkből ered, ha rólunk, a mi nemzedékünkről van sző. — Ez lehangoló. . — Csak nekünk, Edita. Amputáltuk a hamis hitvallásunkat. Abbéli meg-győződésünk, hogy bölcs fogat húz bennünket, szinte minden erőfeszítés nélkül, úgyszólván magától foszlott szerte, az átélt események foszlatták szét. Az elénk meredő kocsirúd vége mellől minden egészen másnak látszik. A szekér halad. Azok az emberek, akik nem ismerték a mi polgári illúzióinkat, nem fogják megsi-ratni őket. Szabadnak érzem magam, mert tudom, kit kell gyűlölnöm, kit kell sze-retnem, mert tisztán látok. Szabad vagyok, főként azért, mert megértettem, annál már semmi rosszabb nem érhet, mint ami ártatlanságom ellenére ért." A fenti idézet jól érzékelteti, hogy Tatarka mindvégig a polgári értékek, a polgári tudat elkötelezettje. Valamennyi műve, önmagán túlmutató jelentésében, ezeknek az illúzióknak és értékeknek a felbomlásáról szól, amelyet mindenkor a 90 történelmi és társadalmi-politikai zajlások idéznek elő. Ám épp e körülmények tu-datosításával lehet szerinte hozzájárulni ahhoz, hogy ezek az értékek egyszer valamikor érvényt szerezhessenek maguknak. A kultúra az, ami Tatarka szerint elősegíti az államiság polgári tudatának kialakítását. "Talán azt a végkövetkezte-tést is levonhatnánk — mondja —, hogy nem a relatív életszínvonal, hanem a kul-túra alakítja ki egy ország tartós polgári kapcsolatait." (Beszélgetés Antonin J. Liemmel) Tatarka kultúra-felfogása pontosan azt a szemléletet tükrözi, amelyet Bundula István a következőképp összegez a 30-as évek magyar Közép-Európa-el-gondolásait vizsgálva, ám máig töretlen érvényességgel: "A fenyegetettségérzet tehát egyrészt kitermeli a Közép- és Kelet-Európa-gondolatokat, másrészt viszont a nemzet (nép) identitásának védelmében fokozza a kultúra szerepét. Ez teljesen logikus, hisz a kultúra nem más, mint az adott közösség identitásának koncentrá-lódása és tükröződése a szellemi értékekben. Ebben a folyamatban különösen fel-értékelődik a múlt, hiszen egy közösség múltja egyúttal a közösség emlékezete is, a történelmi folyamatosság kollektív tudata: élet- és gondolkodásmód." (In: Át-tünések. A századforduló irodalma Közép- és Kelet-Európában. Budapest, 1992.) Ebben a kontextusban az is világos lesz, hogy a történelmi és társadalmi-politikai körülményeket soha sem alakító, csak elszenvedő egyén valójában, Sartre "méghatározásával élve, ember-alatti lény, akiben megtalálhatók az ember-elvek, vagyis bizonyos csírái az emberré levésnek. "Nem vagyunk teljes emberek — mondja egy helyütt Sartre. Olyan lények vagyunk, akik küzdelem árán igyekszünk eljutni az emberi viszonyokhoz és az ember meghatározásához." Mint a hivat-kozásból is kiderül, nem pusztán közép-európai jeleségről van szó. A sajátos kö-zép-európai adottságokról és körülményekről már részletesen szóltunk. Tatarka a polgári viszonyok kialakulását tekinti olyan kontextusnak, amelyben az ember meghatározása lehetségessé válhat. S e polgári viszonyok kialakításában a kul-túrát tekinti mércének, irányadó minőségnek. Valamennyi műve azonban — épp azért, mert mélyen hiteles — csak a távolságokról, az akadályoztatottságok sajá-tos szlovák változatáról adhat számot. Ott, ahol a háborúk s történelem szabják meg és alakítják a ember sorsát, ahol a politikai hatalom legitimitása újra és újra legalitássá csontosodik, a Tatarka-féle múlt és jelen tudatosítása, eleven, hiteles személyiségek konkrét léthelyzeté-nek megjelenítése mindennél fontosabbnak bizonyul. Ez adja meg az egyetlen e-sélyt arra, hogy a történelem és a politika bűvös köreiben való körbeforgásból ki-szabadulva az ember felismerje az emberré levés csíráját, a benne rejlő lehetősé-get, mely által felülemelkedhet mindazokon a traumákon és hasadtságokon, me-lyek önnön történetét elmondhatatlanná s ezáltal feldolgozhatatlanná teszik. Újra meg újra, előre és visszamenőleg. 91 

A múlt és jelen feltárásának fontossága

http://acta.bibl.u-szeged.hu/45517/1/bolcseszfuzetek_1995_087-094.pdf

A múlt és jelen feltárásának fontossága : Dominik Tatarka Agóniájáról

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

University of Szeged