Pethő, Bertalan

Schwarzkogler, Rudolf

Hungarian

Pethő Bertalan

Schwarzkogler Rudolf

University of Szeged

Pethő Bertalan i az alkalomból bemutató reprezentatív kötet (Eva Badura-Truka, Hubert Klocker: RuBolf'Scbívarzkogrler. Ritter Verlag, Klagenfurt, 1992) felelevenítette a V negyedszázaddal ezelőtti vitákat. 41 A hazai vitához is kapcsolódva Schwarzkogler akcióinak újkeletű művészetiségét tárgyi mivoltában kerestem egy korábban megjelent írásban (Liget, 1995. Január; ebben a számban látható néhány fotó az alább említett 6. akcióból is). A „burok" művészetiségében - ahogyan ez az esztétika-utáni minőség nevezhető - az akciót végző egyén és tényleges vagy elképzelt nézői/résztvevői egyaránt tárgyilagos össze-függésben (az akciónak mint interakciónak az objektivitásában) szerepelnek „világ"-béliként. Kérdés ugyanakkor - és ez a mostani írás témája - , hogy keletke-zik-e újféle művészeti minőség az akciózó Alany illetve a résztvevők oldalán. A „halálos szépség kifejezés" ebben ¿^összefüggésben merül fel ismét. Alanyi közelítésben, mert előzménye a szépség újkori átértelmezése (pl. Kant-nál) az Alanyban lejátszódó kognitív és érzelmi folyamatok szerint, és ezekkel kapcsola-tosan az ideák (melyeknek egyike különben éppen a szépség volt) jelentős mérvű szubjektivizálásának menetében. Ezt a tendenciát ellenpontozza ugyan a metafi-zikai szépség keresése (pl. Hegel „legrégibb rendszerprogramjában?5 vagy Schopen-hauernél), de nem múlja felül. A XX. században azután úgy apad el az érdeklődés a szépség iránt a korral lépést tartó művészetekben, hogy a megújításra irányuló törekvések az Alany alapjaiban történő megrendülésével - ami persze végső soron metafizikai esemény - járnak együtt: „a szépség görcsben rángatózó (conculsif) lesz vagy semmilyen" (André Breton) vagy „aszépség negaív" (Paul Valéry). Mellőzve most a „természeti szép" - különben nagyon fontos - bonyodalmait, megállapít-hatjuk, hogy az akciók „halálos szépség"-e túlnyomórészt a Létében megrendült Alany felől értelmeződik, mert a „Halál ragyogása" a szinonimája. Tárgyi oldalról indulva is beszélhetünk halálos szépségről. Ilyen például egy A szépség utódlásáról szép, de gyilkos mérget tartogató, halált osztogató virág; ekkor szinte véletlenül társul egymáshoz a lényegében különnnemű szépség és halál. De ilyen lehet vala-mely életerős vagy közömbös dolog is, ha a halál mementójaként fogják fel, mint pl. Baudrillard a simulacrumokat. Ilyen lehet azután egy haldokló arca (orvosi szó-használatban a facies hippocratica), ha átszellemíti az elmúlás. És ilyen lehet a rothadásnak indült tetem is, nemcsak a költő szavai által (Baudelaire: Egy dög), hanem tulajdon mivoltában. Az utóbbi példák átvezetnek már az alanyi oldalra, de az akciók esetében nem a többé vagy kevésbé metaforikus jelentésről van szó. A hiposztazált Pusztulása ölti magára a hiposztazált Szépséget (a halálthozó füvet termő gyönyörűszép költői szív ennek a viszonynak á fordítottját előlegzi), vagy még inkább a Szépségnek van saját ellenpólusa a Halálban, és éppenséggel az utóbbi jelentkezik be. Első ráérzésre úgy tűnik, hogy a metafizikai szépséghez érkeztünk el, habár visszájáról, a halál pólusán. Transzcendens fedezete azonban ennek éppúgy nincs többé, mint az életes szépségnek. Ha pedig a Lét/ek/entúli Lét sejtelme dereng fel benne, akkor a halál csupán határ a feléje-, bele-zuhanásban, mely határon túlra vonatkozólag éppolyan üres szólam a szépség és a ragyogás, mint amilyen a célzás az örökkévalóságra. A hiposztazálás forrása csakis magában az Alanyban keresen-dő. Benne viszont gyökeres ontológiai változást jelez a szépség halálossá válása, a szépségnek halálként történő bejelentkezése az akciók (fotóinak) szemlélésekor. Önnön mivoltában halálossága ütközik ki ebben a művészeti minősítésben. Szubsz-tanciájának immár eredendő romlékonysága, melyre a mediálódás vonulatában is rábukkanunk. 42 Gondolat - je l 495 A romlékony állagú Alanyban viszont - aki a maga világában és azon túl sem talál(hat) többé fogó-zót, melyet megragadva múlandó életének értelmét kéreshetné - nincs olyan érzelem (mint pl. a tetszés Kantnál), amelyik belső harmóni-ában előlegezné vagy pótolná a külsőt, sem olyan cél nélkül is ide-ális érvényű célszerűség, amelyik átitatná és fogékonnyá tenné a tetszést, sem olyan reflektáló ítélő-erő, amelyikben megeredne a cél-szerűség fogalma és így megalapoz-ná az esztétikai ítéletet és az ízlést, sem esztétikái, erkölcsi vagy másféle idea, amelyik táplálná az ítélőerőt. Eme hiányosságok miatt pedig nem nevezhető „szépének a halálos szépség, vagy éppenséggel a halál, mert megszűritek a szépnek-minő-sítés alanyi feltételei, a metafizikai szép minősége pedig (amit alanyi forrásokból esetleg pótolhatna) elillant a transzcendencia hitelvesztésével és a halál pólusára csapódással. A ^halálos szépség" kifejezésben a „nukleáris fenséges"-hez és a posztmodern szuicídum „fenséges"-éhez hasonló szóhasználatot ismerünk fel: önmaga teljes megsemmisülését - aminek nem lehet tanúja, de még előjeleit sem értékelheti, hanem csupán tudhat róla - előlegezi magának az ember és költi meg a hagyományos esztétika terminusaival. Lehetne persze érvelni az ilyen szóhasználat mellett a nyelvi jelölők tetszőleges megválasztásának figyelembe vételével. Csak-hogy a „szépség" (és a „fenséges") foglalt már a hosszú ontológiai korszak művésze-tének minősítésére, amely korszak letűnt, s így a minősítő szavainak további hasz-nálata nyelvzavart eredményez és önismereti zavart indukál. A „halálos szépség" (és a „nukleáris szépség") kifejezéssel jelölt minőség a kivitelez(het)etlen művek és az érzékkel hózzáférheteden „esztétikum" tudattartományába tartozik, és nyelvi jelölő ennek megfelelően keresendő hozzá. A halál ragyogásának tulajdonított halálos szépség megjelölés egyszersmind a szépség halálának a beismerése. A művészetiség menekítése a Lét(ek)entúli Létet elgondoló gondolkodásban. Vagyis a saját pusztulásával és hiábavalóságával szá-mot vető fogalmi gondolkodás ön-esztétizálása, amikor az elgondoltak érzéki fel-fogása és érzékítése (aisthesis) lehetetlen; a megtestesülés nélküli testiesség para-doxona. A képzelet vakablakába képzelt művészetiség. A halál ragyogásában álló halálos szépség érzékelésének - ami lehetelen- az elgondolása a-Lét(ek)entúli Lét sejtelmével mételyezett lélekben merül fel. Az akciók és dokumentumaiknak mű-vészetisége viszont ennél valami közelebbi, akár van ilyen sejtelem, akár nincs. 1 . CYBERSZKÓP , 5J Az akciók folyamata és fogadtatása egyaránt meghasonlott. Ambivalenciájuk. nem csupán viszonyulási mód azonban, hanem magában a testiségben fészkel. Az ember ingadozhat egy döntés vagy egy dolog elfogadása vagy elutasítása között, kétségben maradhat végső soron a lenni vagy nem lenni hamleti dilemmájában, és akár úgy találhatja, hogy kétség - kettőség, kétértelműség, kétértékűség - mar-cangolja, sőt, hogy kétségben vergődik. Valamilyen támpont vagy feljebbviteli fórum (diskurzív tisztázatban a Cogito álláspontja) van azonban, még az utolsóként említett esetben is, amelyről helyzetét felmérheti és valamelyest distanciát tárthat. Az akciók esetében ez a távolságtartás hiányzik az ambivalenciából. Önmagában meghasonlott az Alany, mielőtt erre eszmélhetne, illetve mielőtt a kétértékűség ket-tőssége egyáltalán szétágazódna. Tulajdon átélésé áramlik ellentétesen, érzelmileg van együtt benne az ambivalens örvénylés. A meztelen testű és excrementumokkal, genitálisan stb. végzett akciókban nyersebben adódik ez az állapot. Ösztönös vágyó-dás és utálkozás változó arányú, mindennaposán előforduló vegy,üléke alapozza meg. Ennyiben ugyanabba a vonulatba tartoznak ezek az akciók, mint a hétköznapi hálószoba-, WC-, bordély-, stb. események. Kiemelkednek áronban az említett vegyülékből azáltal, hogy az ember kiteszi magát az ilyen eseményeknek az esemé-nyek előidézett cselekvése folytán (vagy résztvevőjeként illetve nézőjeként). Az előidézés/előidézettség önmagában nem létesít reflexiós viszonyt.az eseménnyel, a belebocsátkozás, illetve á belemerülés mégis más, mint a köznapi előfordulások v során. Vágyódás és utálkozás a vonzás és taszítás erőterében gerjed föl, pang telí-> tődve, polarizálódhat valamelyik iránybari és sülhet ki. Ennyiben egyeznek az ilyen. akciók a pornóval. Tőleazután a kielégülést felülmúló és a sóvárgást (kielégülés-hiányt) feltöltő elbűvöltség illetve az ökrendezést, elmenekülést, csömört stb. túl-szárnyaló irtózat ambivalenciájában különböznek. • -Ez a páros minőség merőben más, mint a bármennyire felduzzadt vágyódás és utálkozás. Akkor is tarthat, amikor a vágy kielégül, vagy az utálat tárgya eltűnik. A szépség utódlásáról Éppenséggel tényleges esemény nélkül is felidézőhet: a bűvölet vagy az irtózat hangulataként is hatalmába kerítheti az embert. Az akció során viszont a testies erdetűkbe való visszatérés villanyozza fel ezeket, hogy kielégülésen, sóváran mara-dáson vagy csömörön túl táplálhasák vissza az Alanyba áramukat, egyszerre hor-dozva a testiesség bizonylatát és ismételve, folytoriosítva múlandóságát. Coitus, fellatio, koprophagia megtörténhet a peep show-ban, és ez kielégíti vagy felajzza vagy undorítja azt, aki csinálja illetve a voyeurt. Amikor azonban Günter Brus vesz a szájába idegen faeces-t akcióként (hogy ezt a csaknem mindenkit elborzasztó szél-ső esetet vegyük példának), akkor kétszeres keresettség (az előidézés előidézése) által másodlagossá válik az ökrendezés vagy a ritka kielégülés a tartós irtózat illetve az esedeges elbűvöltség mögött. Az esemény gyújtópontjába a testies lény testiessége került. Az Alany sorsa testiességének.felszítása és kihunyása közötti feszültség függ-vénye; eredendő romlékonyságá ütközik ki benne. Az irtózatosban, de ugyanúgy az elbűvölőben is, átfolyik egymásba az Alany és a tárgy minősége. Nem csak az emlí-tetthez hasonló akciókban, melyekben alany és tárgy amúgyis a lehető legnagyobb mértékig egybeesik^hanem például Schwarzkogler kötszeres-műszeres kasztrációs akcióiban és a bandázsba burkolt aktor-médium-szatellitákkal manipulálásakor is. Alany és tárgy homeopátiásán közösül az eseményben. Különösen akkor tűnik ez kij ha összehasonlítjuk az undorítóval és a szörnyűvel. Az előbbi szinte teljesen az / ( 44 Gondolat- je l '95 Alanytól függ (van, aki sokmindentől, van, aki semmitol sem undorodik), az utóbbi viszont főleg a tárgytól (a szörnyet általában szörnyűnek érzik). Az irtózatos és a bűvöletes együttese, kölcsönössége utálkozásból és vágyódásból kiemelkedő, kielégülésen, sóvárgáson és csömörön túlmenő homeopátiás testiesség -ben művészeti minőség. Régótá hozzákapcsolják mindkét jelzőt a „szépéhez -„irtózatos szép"-ről beszélt például már Mikes Kelemen - , a bécsi akcionizmus mi-nősítésekor azonban a széptől elkülönülten, sőt a Szép utód-minőségeként látszik találónak. Nem annyira a szavak eredeti, s némiképp még a széplelkűségre emlékez-tető alakjában, hanem ahogyan a köznyelvben és az argóban használátos, szekula-rizáltán, traríszcendens és mágikus vonatkozás nélkül, például az „irtó klassz" meg-jelölésben és az ezzel rokon obszcén kifejezésekben. A nyelvi jelölő ingadozhat, a rá vonatkozó megállapodásnál fontosabb azonban a vele körülírható minőség. Ennek határozott meglétében alanyi beágyazottsága erősíti meg, amit a tapogatózva lelt és provizórikus nyelvi jelölő felől indulva követ-hetünk. Amit egyelőre irtó klassznak nevezünk, az nem tetszésben vagy nem-tet-szésben, vagy e kettő váltakozásában fogan meg, hanem az egymást kölcsönösen élesztő kény és kéj együttésében. Olyan nyers bécsi akciókban, mint amilyen például a meztelenül produkált hányás, defekálás vagy onánia, a test csatornáit övező izmok munkája és a test bennékének kiáramlása áltál keltett érzelmek folynak össze a tevékenység-átéléssel és a kiadott, kilövellt bennék keltette hatással. Kény és kéj egymást ingerli és rövidzárlatban sül ki/el, Deleuze és Guattari szavával, katachré-zisével élve, a nedves szikra eseményében. Az ön-affekciónak ez a zsigeri, elemi folyamata es terméke minősülhet aztán ügyessége/esedensége és ereje/gyengesége, de főként adagja (az egyáltalán-valami-adódik valósága ez) szerint irtó klassznak (illetve e kifejezés obszcén szóval jelölhető ellentétének), ha kiemelkedik a vágyódás /utálkozás vegyülékéből. Schwarzkogler akcióiban viszont különféle szerek ékelőd-nék kény és kéj közé, akadályozva kölcsönös ingerlésüket. Ilyenkor növekedhet mindkettő töltése és hevesebb lehet a késleltetett kisülés, vagy akár - mirit a 6. akcióban- kiiktatja kény és kéj egymást afficiálását a közéjük tolódó médium. Ebben az utóbbi, szélső esetben a médiumra háramlik mind a kéj szerepe a kénnyel szemben, mind a kény szerepe a kéjjel szemben. Közös negatív fókuszuk-ban a médium a testiesség pótléka, művi • esete. Az Átélésnek ebben a protézisében talál magára, mint megszegett ön-affek-cióban - mediális narcizmusról beszél-hetünk - , és alapozza meg az esemény adott esetben művészeti minősítését. Az akciók nyers és átmediált szélsőségeit tekintve érdemes emlékeztetni a „kény" és a „kéj" szó sajátos összefüggésére nyelvünkben. Mágikus vonzatú közös alapszóból (valószínűleg igenévszőból, CYBERSZKÓP , 5J melynek „élvez" és „élvezet, érzéki gyönyör" kettős jelentése volt) különültek el egy-, felől aktív-akarati, másfelől passzív-érzelmi túlsúlyú kifejezéssé. Az imént említett ön-affekció által ez a kettősség áll egybe a pucérságot feltárulkozással ütköztető meztelenség-eseményben (denutatio), őseredeti egységük utódaként a mediális nárcizmus (inkarnáció helyett az Átélés immediációja) esetében viszont kínosan szétfeszül a pótkielégülések illetve pódólagos sóvárgás során. Kény és kéj mozgalmasságát kémlelő tevékenységbe foglalja az akció. A testies-ség explorálásába, ami a bécsi akcionizmus tétje, a testiességbe-magát-beleadás és a testetlenédés (Selbstendeibung) végletei között. Ha az önaffekció nem emelkedett volna ki egyébként a közönségességből, akkor az explorálás sajátos társádalmi fel-tételei, keretei és hozadéka révén bizton kiemelkedhet. Nem külvilági felderítésre vállalkozik az aktor, hanem önmagát kutatja, de nem élményeinek és emlékeinek faggatásával, hanem testies mivoltát igyekszik felfedezni. Testiességében keresve alanyi kezdeményét, origót a világban, amikor másutt nem talál eredendőséget. A szociális körülmények ebbe az elmélyülésbe avatkoznak bele óhatadanul Társadal-mi médiumként, az eszközlés nélküli nyers akciók esetében is. Miattuk nem emel-kedhetnek - vagy regrediálhatnak - a nyers akciók az egykori beavatási szertartá-sok és vallási rítusok rangjára, Schwarzkogler akciói pedig technikai szerelésük miatt sem. Isten, szentség és morál nélkül történnek a tabu-sértések, mert minde-gyik hiányzik már a társadalomból, amely megszegi az ellene kelő cselekvéseket, és az Alany testiességében sem található, belőle sem facsarható ki, noha testét éppen ebben a^reményben explorálja az aktor. Amire végül is ráakad: az az önreferencia. Visszacsatolódik önmagához. Zsigeri ömlenyeiben és húsának sebzésében feneklik meg, ha tulajdon valójának mélyére ereszkedik, és legmélyről fakasztott színtiszta átéléseiben is inkább találja átmediálódott mását, mint hajszolt eredendőségét. Ami az explorálást illeti, ez a tevékenység akarva-akaratlanul a civilizációhoz való csadakozás, vagy tőle elszakadás funkcióihoz, a csatlósság kontrolljához van rendelve. Ha az akció kósza, köteden, bolyongó (actio vága), akkor sem szabad, mint azt az action gratuit-től vagy korábban a pulchritudo vaga-tól elvárták, hanem a marginalitás játékterébe van szorítva, deviáns pályákra van kényszeítve. A mediális burok akkor szorul a legerősebben az Alanyra, amikor leginkább akar szabadulni belőle és tőle. Schwarzkogler 6. akciójában mint holtpont áll előttünk ez a végkifejlet. Művészetisége abban áll, hogy a civilizátum szövedéke és az Alany ellen-akciójában egyazon cselekvéösorba fonódik össze, és az összeállt burok előre-tolakodása mindkét irányban a lepel kiteregetésére, lerántására indít, noha a lelep-lezés sem lehet másfélé, mint médiáit; á lepel (velum) javára való reveláció, ami felől értelmeződik ezután a csupasz testnek és tevékenységeinek a revelációja, a testiesség „luxusa", túlcsapása, bujasága, kicsapongása. Ha összehasonlítjuk emez újféle művészet (ideiglenesen irtó klassznak nevezett) minőségének Alanyba ágyazódását a szépség alanyi genezisével - kény és kéj kölcsönhatásából eredését az ízlésítélettel; az önreferens explorálást az esztétikai íté-lettel; a csadós kontrollt a reflektáló ítélőerővel (hogy Kant terminusainál marad-junk) - , akkor kitűnik, hogy ez az újabb művészet nem marad el megalapozottságá-ban a hagyományosak mögött. Értelme viszont gyökereseri másféle. Hosszú megelő-ző korszakok művészeteinek legnemesebb törekvése az volt, hogy művei az „érzé-kelhető isten"-ként (theosz aiszthétosz; Platón, Tim. 92 c7) felfogott kozmoszban 46 Gondolat- je l 4 95 ü. méltóan legyenek „esztétikusak", vagyis ideák érzékítései. Ilyen becsvágya korunk művészetének nem lehet. A maga létesítményei körében önmagát kereső ember és világa az ügye. Az akciók ennek a részesei: a próba-tételei által megpróbáltatott ember (anthróposz pepeiramenosz) próbái, azaz egy csapásra kísérletei, megméret-tetései és védjegyei. Az érzékelhető isten utódaként a sokpróbás, működésében adó-dó ember (anthróposz peiratosz) - a művészet tétje. Személyes hozadéka és közös-ségi jelentősége ezen múlik. Szinte beláthatatlan terjedelmű téma, pedig a Lét(ek)-entúli Lét mellőzheteden sejtése a határain túlra utal. Rudolf Schwarzkogler, 6. akció, 1966. :: 5 í íffis iií; C Y B E R S Z K Ó P , 5J 

A szépség utódlásáról

http://acta.bibl.u-szeged.hu/11529/1/gondolatjel_1995_5_041-047.pdf

A szépség utódlásáról

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

University of Szeged