Latzkovits, Miklós

Hungarian

Latzkovits Miklós

University of Szeged

A három trón dicsérete* Kékesi Zsoltnak Egyszer az istenek városában trónján ült Indra. Tróntermében jelen volt a nyolcvannyolcezer szent bölcs, mind a háromszázharminc-millió isten, a nyolc világőr, a negyvenkilenc viharszellem és a ti-zenkét Áditja, jelen volt a Hold, Nárada, Tumburu meg a tündérlá-nyok, valamint a szellemzenészek teljes csapata. Vikramáról tana-kodtak. És bizony, hosszú időbe telt, mire mindenki elmondta a vé-leményét, míg megvitatták az elhangzott összes javaslatot, kétszer is mérlegre téve mindent, de hát az istenek türelme végtelen. Végül Indra mondta ki a döntő szót: — A teljes földkerekségen nincs, és nem is lesz Vikrama király-hoz fogható dicsőséges, másokat segítő, vitéz uralkodó. Az ítéletet mindnyájan csendben, illő tisztelettel fogadták, ittak egy pohár szómát — a leendő nagy király egészségére koccintottak valamennyien —, aztán hazamentek. Akkor Indra parancsára elin-dult az Őstehén. A ragyogó, magas égből le a halandók világába, szélsebesen suhant a szikrázó égen át, óriás hegyeken, kanyargó folyókon és hatalmas erdőségeken vágott át szempillantás alatt, s repült egyenesen Uddzsajiní városába. Hátán az első ajándék, az első trón. Volt nagy csodálkozás a városban — azt mindenki elhi-heti —, az emberek nyomban összeszaladtak, leborultak az Őste-hén előtt, úgy imádták őt. Vikramáditja tizenhat éves volt abban az időben. Az esemé-nyek persze megrázták őt is, felkavarták mélyen, egészen belül, az elkövetkező napokban még a szokottnál is nagyobb odaadással vé-gezte az áhitat szertartásait, de aztán szép lassan visszaállt a régi * Elhangzott a Pompeji hagyományos Bálint-napi felolvasóestjén 1996 február 14-én, a szegedi Impala-Házban. 198 POMPEJI rend. A reggeli ájtatatosságok, séta a kertben tanítóival, a követsé-gek, a meghódolt uralkodók fiainak fogadása, vége-hossza nincs tanácskozások, melyeken végig illedelmesen kellett viselkednie, bármennyire is unta az egészet. Gondolatai minduntalan elkalan-doztak. A nyitott ablakon át, ki a várost övező ligetekbe, ahol néha ő is részt vehetett a vadászatokon, ismeretlen, messzi földeket meg-járt emberekkel beszélhetett, lóbálhatta a lábát, vagy éppen koc-kázhatott, igen, ezt szerette a legjobban. Mert Vikrama szenvedé-lyes kockajátékos volt, ez az igazság. Eltelt három hónap, vagy ta-lán valamivel több is. A miniszterek az ezeroszlopos csarnokban ál-lították fel Indra ajándékát, majd papokat hívattak, elvégeztettek velük minden előírt szertartást, hogy a legközelebbi szerencsés na-pon, szerencsés csillagálláskor, a bráhmanák áldó igéitől kísérve el-foglalhassa új trónját az uralkodó. Aznap a séta alatt tanítói különö-sen nagy odaadással magyarázták neki a bölcsesség titkait, ő pedig igyekezett, tényleg komolyan igyekezett, de szavaik értelmét még-sem sikerült felfognia. Valami oszlopról szónokoltak, hogy „egy oszlop esetében az nem valós ismeret, hogy 'ez egy oszlop, egy ember, vagy más', hogy itt az 'ember vagy más' hamis ismeret. 'Ez csakis oszlop': ez a valós ismeret", de Vikrama, igaz, komoly arccal — ebben nagy gyakorlata volt —, már egészen másra gondolt. A pompás felvonulásra, az éljenző tömegre meg egy fiatal nőre is, akire maga sem tudta, honnan emlékezett. Minden az előírások szerint zajlott. A papok varázsigéket éne-kelve meghintették a királyt szent fürdőhelyekről merített vízzel, amelybe varázserejű füveket szórtak, idős asszonyok elvégezték a por lemosásának szertartását, bráhmanák megáldották, dalnokok magasztalták, ő pedig kitüntetésekkel ajándékozta meg a négy ren-det. Ott állt hát egyedül, háttal a sokaságnak, a pompás emelvény előtt, melyre harminckét lépcső vezetett. A lépcsőfokok mindkét ol-dalán egy-egy szobor, az alsó világ, a sötétség démonainak torzképű szobrai. Vikramáditja szíve nagyot dobbant. Csak ő látta. Igen, annyi ember közül egyedül ő, egyedül ő látta, hogy élnek, mozognak a szobrok, várják, figyelik, és gonosz, torz pofájukon — az istenek akarták így — felfedezte a szépet. Valamit, ami nem idegen, inkább ismerős, otthonos, és akkor elindult, kezében jakfark legyezővel, feje fölött fehér napernyővel a sötétség lépcsőin felfelé, a sötétség lépcsőin lefelé, valósággal égette a tűz. Mert az éjszaka fény és tűz, tanítói sokat meséltek neki erről. Ezer évig tartott minden lépés. Ezer A három trón dicsérete 199 hosszú, irgalmatlanul nehéz, szenvedésteli évig, és ő bebarangolta az éjszaka szurdokait, vakon és süketen, látón és tanulva, tanulva harminckétezer éven át. Aztán megfordult, arccal a sokaság felé. A látvány cseppet sem volt kedvérevaló. Nagyon közelről, szinte be-lülről látta alatvalóit, külön-külön mindegyiket, a gondolataikat, a vágyaikat, és haragot érzett, szomorúságot meg végtelen undort. A meghódolt uralkodók fiai közül hármat még aznap felakasztatott, továbbá száműzte egyik miniszterét, mert a hamisságot, amit ben-nük talált, képtelen volt elviselni. „Vikrama, a törvényhozó", attól kezdve így beszéltek róla az emberek, és ő valóban átíratta a törvé-nyek könyveit, igazságot, ítéletet osztott a trónon ülve, vagy a város utcáin, éjszakákon át álmatlanul hánykódott egy-egy nehezebb ügy megoldását kutatva, fáradhatatlanul. A reggeli séták alatt nagy igye-kezettel magyarázta tanítóinak a bölcsesség titkait, azok pedig leje-gyezték minden szavát. Nem figyelmeztették már, ha mondandóját nem a megfelelő taglejtések kíséretében adta elő, nem szóltak rá soha, ő pedig örökösen versben beszélt, méghozzá tizes mértékben, olyan hibáüanul, hogy öröm volt hallgatni. Amikor tanítói, illő tiszte-lettel, faggatni kezdték, így válaszolt: — Az egyik öt és a másik öt együttvéve tíz, és ez a kockajáték nyerő dobása. Ezért minden országban étel a tizes nyerés. A virádzs versmérték tehát ételt eszik, és az egész világmindenséget látja. Szavai mélyen elgondolkodtatták a bölcseket, mintha csak Indra szavai volnának, titkokkal és bölcsességgel viselősek. Amikor Vikramáditja betöltötte tizenhetedik évét, az Őstehén elhozta neki a második trónt. A miniszterek újra fontoskodni kezd-tek, bár talán kevésbé határozottan, mint egy évvel korábban. Elvé-gezték az előírt tizenhat szertartást, és a kijelölt napon Vikrama — kezében jakfark legyezővel, feje fölött fehér napernyővel — elin-dult a harminckét lépcsőn felfelé, háttal a tömegnek, egyedül. A szobrok éltek, csak ő látta, a felső világ isteneit. Várták és figyel-ték, a leendő nagy királyt, és Vikramáditja útja ismét harminckéte-zer évig tartott, harminckétezer boldog és örömteli évig, úszva a fény zuhatagában, vakon és süketen, látón és tanulva. Amikor ki-nyitotta a szemét, szinte észre sem vette alattvalói sokaságát. Min-den olyan távolinak, idegennek tetszett, igen, ott lenn, a messze-ségben valahol emberek álltak, őt figyelték, de ennek nem volt semmi de semmi jelentősége. Különös, földöntúli fenség ragyogta be alakját, melyet a palota festői hasztalan igyekezettel próbáltak 200 POMPEJI képeiken ábrázolni, ez még a legkiválóbbaknak sem sikerült. Két-ségtelen tény, hogy a „Törvényhozó" ettől kezdve feltűnően kevés időt szentelt korábbi szenvedélyének, egyre ritkábban járt el a bíró-sági tárgyalásokra, a viharos gyorsasággal felhalmozódott ügyek in-tézését pedig minisztereire bízta. Vikrama megváltozott. A reggeli séták alatt nem volt olyan bőbeszédű, mint korábban, néhány hét múlva már papír és írószerszámok nélkül követte őt a két bráh-mana, jobbára ők beszéltek, Vikramáditja néha oda se figyelt. Vala-hogy magára koncentrált. ízlelgette a testét, lótuszlábának könnyed lépteit, a kezét, az arcát a tükörben, de ugyanígy próbálgatta a tájat is. Messzi vidékekről hozatott ritka, értékes cserjékkel telepítette be a palota kertjeit, építtetett egy kis vízesést a régi szökőkút helyén, melyet később lebontatott. Zavarta éjszakánként a víz csobogása. Amikor betöltötte a tizennyolcadik évet, megkapta a harmadik trónt. A szobrok az emberek négy rendjét és négy életkorát ábrázol-ták, éltek és várták őt. De a lépcsőkön az út nem tartott harmincké-tezer évig. Vikramáditja a trónon ült, és a tömeget figyelte. Nem ér-tette a dolgot. Nem történt semmi különös, az ég világon semmi, egyszerűen csak embereket látott, alattvalóit, ahogy feszülten für-készik őt, és csodálkozott. Hosszú percek teltek el így, s ő egyre na-gyobb erőfeszítéssel igyekezett megérteni az istenek üzenetét, ha-lántékán kidagadtak az erek. És akkor megpillantotta Vikramát. Ott lenn, a tömegben, külön-külön mindenkiben, a jelentéktelen, os-toba hivatalnokocskában, nőkben és gyerekekben, a testőrség ka-tonáiban, akik valamennyien, igen, valamennyien mindig a jobbat és a szebbet akarják. A látvány igencsak tetszett neki. Jóleső meleg-ség járta át a tagjait, melyet a bölcsek boldogságnak, vagy örömnek neveznek, egész testét betöltötte ez az érzés. Vikrama megtanulta a leckét. Immár ő volt a nagy király, Visnu földi megtestesülése, a Kívánságot Teljesítő Csodafa emberi alakban, kinek pillantása messzire űzi a nyomorúságot és a szegénységet, kinek hírneve olyan feltartóztathatatlanul áradt végig a három világon, mint a Gangá vize. Szeged Latzkovits Miklós 

A három trón dicsérete

http://acta.bibl.u-szeged.hu/9279/1/pompeji_1996_001_197-200.pdf

A három trón dicsérete

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

University of Szeged