Grassi, Ernesto

Pongrácz, Tibor

Hungarian

Grassi Ernesto

Pongrácz Tibor

University of Szeged

A metafora mint az eredeti nyelv alapeleme* 1. A probléma Racionálisan gondolkodni és beszélni azt jelenti, hogy megalapoz-zuk a kijelentéseinket, vagyis megadjuk azok „alapjait". Oktatás köz-ben a tanár is ezt teszi: ezáltal a tanítás a tanár tudásának a diákra-való-átvitellé válik. Ez esetben gyakorlatilag monológról s nem dia-lógusról van szó. A nyugati gondolkodás már kezdeteitől fogva megkülönbözteti a vélekedést (doxa) a tudástól (epistémé); noha az előző is igaz lehet, mégis azáltal tér el az utóbbitól, hogy a véleke-dés nem rendelkezik az alapok megadásának biztosítékával. Platón a Menónbzn ennek érzékeltetésére a következő metafo-rát alkalmazza: a vélekedés a szolgához hasonlatos. A szolgának — ha nincs „leláncolva" — mindig lehetőségében áll megszökni. Az említett láncok az alapok1. A tudás mint racionális processzus min-den bizonytalanságot kizár. A megalapozás egyfajta szabályzó funkciót vállal magára: csak egy megalapozott kijelentést lehet ér-vényesként elismerni. Ezért nevezték a görögök a princípiumokat, melyeken a tudás alapul, arkbamak (arkhein azt jelenti: uralkodni, parancsolni; az uralkodókat arkhontesnek hívták). A szóban forgó arkhainak mindenkor és mindenhol érvényes-nek kell lenniük, és azt a nyelvet, mely az ilyesfajta gondolkodást kifejezi, logikusnak, racionálisnak nevezzük. Ebből fakad az, hogy minden képszerű, retorikus, poétikus, metaforikus nyelv kizáratik * In : E. Grassi: Die unerhörte Metapher. Hrsg. Emilio Hidalgo-Serna. Antón Hain, 1992. pp. 17-28. 1 Platón, Menőn 97d-98a. 178 POMPEJI a teoretikus, tudományos gondolkodásból, valamint az, hogy e te-rületen semmilyen jogosultsággal sem bír. Ne feledjük azt sem, hogy az analitikus filozófia és a logikai pozitivizmus radikálisan ta-gadja, hogy tudományos gondolkodás alapján metafizika jöhet létre. A racionális eljárásmód érvényessége azon princípiumok és axiómák határain belül rögzített, melyek a tudományt mint alapot szavatolják. Ám ezek a princípiumok és axiómák önmagukban semmilyen tudományos érvénnyel sem rendelkeznek, miután ép-pen princípium voltuknál fogva nem tűrnek semmiféle bizonyítást sem: amennyiben azzal akarják őket bizonyítani, hogy egy eviden-ciára vagy eredeti intuícióra vezetik vissza, akkor éppen a megala-pozatlan önkény előtt tárják ki az ajtót. Ennek jegyében minden olyan „humanizálás", mely a tisztán fonnális gondolkodás meghala-dására tesz kísérletet, az élet, az ember problémáival hozakodván elő, kitoloncoltatik, minden költői vagy patetikus nyelvi elemével egyetemben. A racionális, tudományos nyelvnek szükségképp el kell tekintenie minden emberi szenvedélytől: a matematikai az esz-ménye; minden emberihez való viszonya azt a veszélyt rejti magá-ban, hogy a szubjektivizmusba, az önkénybe torkollik. 2. A delphi E Milyen álláspontot foglal el az antikvitás a princípiumok levezethe-tetlenségével és ezzel együtt azok „archaikus" jellegével kapcsola-tosan? A probléma terminusai megmagyarázásának kedvéért Plu-tarkhosz A delphiE című írásához nyúlunk vissza. A dialógus Apol-lón istennek szánt „szent ajándék"-ról szól2. A delphi érmék egyik oldala Hadrianus császár (117-138) arcképét, a másik a delphi nagy Apollón-templomot ábrázolja. Felül két nagy, centrális oszlop kö-zül egy nagy E betű emelkedik ki. A dialógus témájának megértésé-hez a következőket kell szem előtt tartanunk: az antik írásmód sze-rint — mely még az V században is érvényben volt — az epszilon (e) betű az ei (ha) kötőszót vagy az ei (te vagy) igei formát jelenti. Mielőtt Plutarkhosz ezt az „E" szimbólum jelentéséről szóló di-alógust megírta, már felállítottak különböző hipotéziseket e rej-télyre vonatkozóan, s ezeket a szerző ismerteti is. Az első értelme-zés, melyet Plutarkhosz testvére, Lampriáz vezet elő, kimondja, 2 Plutarchus, Plutarcbi Chaeronensis De E Delphico. A metafora mint az eredeti nyelv alapeleme 179 hogy az E betű egyszerűen az ábécé ötödik betűjét ábrázolja, és mint ilyen az ötös szám grafikus jele. Ez a szám, a templom előteré-ben megjelenvén, arra utal, hogy Görögország igaz bölcsei eredeti-leg öten voltak (Khilón, Thálész, Szolón, Biasz, Pittakosz): tehát egy történeti jellegű utalásról van szó. Második értelmezés: az E a görög ábécé második magánhang-zójaként — Plutarkhosz szövege szerint — a második bolygót, a napot szimbolizálja, mely lényege szerint Apollónak, Delphi urá-nak felel meg a maga fénylő bölcsességével. Ez egy asztronómiai magyarázat. A harmadik értelmezés: Az E betű az antik írásmódban azért je-lenik meg, hogy az ei partikulát a ha jelentésében — az „adná az ég" fordulat értelmében — kifejezze. Ténylegesen ez volt Delphiben az istenhez való könyörgés nyitóformulája („ó, bárha az isten..."). Ez az értelmezés tehát szakrális. A negyedik interpretáció az, mely bennünket érdekel. Theón, e nézet képviselője, azt állítja, hogy az E az ei (ha) feltételes kötőszó helyén áll, mely minden racionális ítélet előfeltétele: „ha" megkoc-káztatunk egy feltevést, abból meghatározott következtetést kell le-vonnunk. Ezáltal a partikula egy figyelmeztetés jellegét ölti magára: aki Delphibe zarándokol, hogy a racionális istenét —Apollónt — di-csőítse, egyben a filozofálás racionális módja mellett kötelezi el ma-gát. Plutarkhosz a következőt írja: „Mivel a filozófia mégiscsak az igazságra irányul, az igazság fénye bizonyíték, a bizonyíték eredete azonban a mondat összekapcsolása, s így érthető módon azt a szót, mely eme összekötést létrehozza, a bölcs férfiak annak az istennek tulajdonítják, aki az igazságot legjobban szereti. Az isten látnók, és a jóslás művészete az a művészet, mely a jelenből és múltból a jö-vőre irányul.3" Majd még tovább pontosítja: „Ezért — mégha kétsé-ges is — nem mulaszthatom el kijelenteni, hogy az igazság tripusza éppen az az ész, mely először következtetésekhez jut a premisszák alapján, majd hozzáveszi a dolog létét és így lát neki a bizonyítás végrehajtásához"4 Ez a szöveg nemcsak a filozófiai gondolkodás legradikálisabb racionalizálását és mítosztalanítását tartalmazza, hanem a jövendö-lését is, mely eredetileg az isteni szférát illette meg. A filozofálás itt 3 Uo. 387A-B. 4 Uo. 387c. 180 POMPEJI kizárólag a logikai következtetés, továbbá a bizonyítás és előre-lá-tás racionális képességének gyakorlásából áll: az előrelátás egy tisz-tán racionális processzus eredménye. Plutarkhosz értekezése azonban különleges figyelemre tart igényt, mivel fejtegetése kezdettől fogva — racionális karaktere el-lenére — a szent, az isteni birodalmán belül bontakozik ki. Az isten segítséget nyújt a hozzá könyörgőnek a kérdés feltevésében. De milyen módon? Plutarkhosz válasza így hangzik: „Mivel a filozofálás kezdete a keresés, a keresés kezdete pedig az elámulás és a kérde-zés, így érthető módon az istennel kapcsolatos dolgok többsége rej-télybe burkolózik és a „miért" kérdésére választ követel"5. 3. A csodálkozás Mégis miért játszik a csodálkozás — mint a kérdezés eredete — a fi-lozófiában oly fontos szerepet és miért rendelkezik szakrális jelen-tőséggel? Mind Platón, mind Arisztotelész a csodálkozást a filozófiával kapcsolja össze. Szókratész a Theaitétosdo&n azt állítja, hogy a filo-zofálás a csodálkozással veszi kezdetét:,, ... hiszen nincs is más for-rása a filozófiának, mint éppen ez; és úgy tetszik, nem valami rosszul rajzolta meg írisz (a szivárvány istennője) családfáját az, aki Thaumasz lányának nevezte őt."6 Arisztotelész megerősíti ezt, ami-kor visszanyúl az elcsodálkozás és a filozófia eredete közötti össze-függéshez és azt állítja, hogy az embereket a filozofálásra — kez-detben csakúgy mint most — a csodálkozás késztette.7 A grammatikus és lexikográfus Hesychios lexikonjában a kö-vetkező szinonimákat sorakoztatja a thauma szó mellé: explexis, megdöbbenés; xenisma, összezavarodás. A thaumazeinhez pedig a következőket: theasthai, nézni és manthanein, tanulni, érteni.8 Egy későbbi etimológia a thaumazeint a theasthaiból vezeti le.9 A thaumazo és a theaomai közötti etimológiai kapcsolat, melyet az 5 Uo. 385C. 6 Platón, Theaitétosz, 155d. 7 Aristotelész, Metaphysica, 982b 12 (ford. Ferge Gábor) Logosz, 1992. 8 Hesychii Aleksandrini, Lexikon hg. v. K. Latte, Ejnar Munksgaard, Hauni-ae 1966, II., 308. 9 H. Frisk, Griechisches etymologiscbes Wörterbuch, C. Winter, Heidelberg 1960,1., 656f. A metafora mint az eredeti nyelv alapeleme 181 antikvitás és a modern kor egyaránt elismer, arra az eredeti terü-letre utal, ahol a thaumazein jelentése keresendő: egyfelől a „látás" területére, másfelől a „közvetlenségére", ahogy azt a „csodálkozás" és a „pillanatnyi elálmélkodás" viszonya a thaumazein kifejezés hétköznapi használatában már megmutatja.10 A látás és a csodálkozás kapcsolata legnyilvánvalóbb módon írisz istennő genealógiájában mutatkozik meg, ami már a Theaité-tosz idézett helyén is a csodálkozásnak a filozófiában való megsze-mélyesítéseként bukkan fel. írisz annak a Thaumasznak a leánya, aki Gaiának, az égi és földi létezők anyjának gyermeke, s Gaia az, aki közvetett módon azzal a léttel kapcsolódik egybe, mely a maga eredetiségében újra csak csodálatos. Miként a szivárvány egybeköti egymással az eget és a földet, a magasságot és a mélységet, vala-mint a láthatók egészét, úgy uralkodik írisz az istenek és emberek közötti viszonyon; és ugyanő a szó elosztására hivatott szárnyas kö-vet is, nevének az eremből (beszélni, kimondani) származó etimo-lógiája szerint. És nem csak ez: Alkeusz szerint írisz az esőisten Zephirrel való nászából szülte Erószt, a szerelem istenét, aki min-den kérdést, minden vágyat lecsillapít.11 Az álmélkodás és a kérdezés megszületése közötti viszony ere-deti problémaként jelentkezik. Ami „megérint" bennünket, ami érdek-lődésünket megragadja, kérdezésünk tárgyává válik; mivel a bizony-talanság elviselhetetlen, a magyarázat szükségessége utat tör magá-nak. Egy olyan eredeti feszültségben találjuk magunkat, mely feléb-reszti érdeklődésünket. Ez az oka annak, hogy Hesychios a lexikonjá-ban a csodálkozást és álmélkodást a megrendüléssel kapcsolja össze. 4. A filozófiai pistis Problémánk a következő: kimutatható-e a görög gondolkodás tradí-cióján belül a metaforikus szó fontossága? Arisztotelész a következő-ket írja a Metafizikáiban: „mert az ezt követő későbbi kutatásra alkal-mas apória a korábbi apóriafelvetések megoldása, és nem tudja meg-oldani a csomót az, aki nem is ismeri; az elgondolás apóriája éppen ezt a dologban lévő csomót teszi nyilvánvalóvá: (...) mert a kutató 10 Homérosz, Iliász, XVIII., 467; Odüsszeia, III., 373; VII., 145; X., 326. 11 Alcaus, in: Theodorus Bergk, Poetae lyrici Graeci, Leipzig 1882, vol. III, to-vábbá: Hermannus Diehl, Anthologica lyrica, vol. IV, Poetae melici, Leipzig 1923-182 POMPEJI anélkül, hogy először az apóriákat megállapítaná, hasonló azokhoz, akik nem tudják, hogy hova kell menniük, ezenkívül az ilyen azt sem tudja, hogy vajon a keresettet találta-e meg, vagy sem12". Hogy e tézis horderejét megértsük, a metaforikus kifejezésnek a racionálissal szembeni elsőbbségét kell kihangsúlyoznunk. Először is — Arisztotelész állítása során egy metaforát használ: bármely apória csak akkor lesz megoldható, ha ismerjük a „cso-mót", más szóval arra a tapasztalatra utal, hogy egy problémát csak akkor tudunk megoldani, ha megéljük saját „hozzákötöttségünket" egy olyan objektivitáshoz, amitől nem tudunk megszabadulni. Csak akkor vagyunk képesek saját tudatlanságunkat megismerni — és így az első lépést megtenni az apória legyőzése felé —, ha eme ob-jektivitással kapcsolatba kerülünk. Az eredeti objektivitása konkrét esetben egy olyan feladat fel-bukkanásakor tárul fel, amelyet teljesíteni kell, és amely mindenek-előtt a megélt csodálkozásban mutatkozik meg. Az eredeti közvet-lenül e kifejezés tulajdonképpeni értelmében jelenik meg, azaz nem bizonyítható, mert hogy utaló jellege van: ennek következ-ménye a kérdezés szükséglete, hogy a fenomének jelentését lelep-lezze, és ezzel egy eredeti „látást", tbeasthaA idézzen fel. Ehhez tar-tozik még az is, hogy a csodálkozás patetikus jellegű, és az ezzel együttjáró megrendülés ama szükség elszenvedésének — pat-/?osának — bizonyul, hogy magyarázatot kell találnunk. Mivel a csodálkozás a levezethetetlen birodalmán belül kelet-kezik, a thaumazein az összezavarodás és megrendülés tapasztala-tában fejeződik ki. Ezért mutatkozik meg az eredeti a pillanatnyi „itt" és „most"-ban, vagyis a történeti terepén, amelyben a csodálko-zást a tudás hiányaként éljük meg. Ebben az értelemben kell — az-zal a rációnálisztikus értelmezéssel szemben, melyet Plutarkhosz kínál — a titokzatos delphi E jelentését érteni. De hogyan tudjuk — épp Arisztotelésszel, a racionális gondol-kodás elsőbbségének tradicionális képviselőjével ellentétben — a tudás princípiumáról szóló értelmezésünket bizonyítani? Ebben az összefüggésben vissza kell nyúlnunk az arisztotelészi arkbé struk-túrájához. A Metafizika egyik alapvető helyén Arisztotelész azt mondja, hogy „műveletlenség (...) nem tudni, hogy mikre kell bi-zonyítást keresni, és mikre nem13". A Második Analitikában kitart 12 Aristotelész, Metaphysica, 995a 27-37; 13 U.o. 1006a 5. A metafora mint az eredeti nyelv alapeleme 183 álláspontja mellett és egy olyan kifejezést használ, ami döntő a nyu-gati gondolkodás számára: a hitet, a pistist. A következőt állítja: „Mi-vel az első princípiumok által tudunk és hiszünk, ennélfogva azo-kat magasabb fokon tudjuk és hisszük, mivel a későbbieket is csak rajtuk keresztül tudjuk.14" Ebben a döntő jelentőségű passzusban bukkan fel a pistis termi-nus: csak a keresztény hagyomány kölcsönöz majd e fogalomnak vallásos jelentést. Arisztotelésznél ehelyett a pistis a princípiumok, az arkhai, struktúrájának analíziséhez kapcsolódik. „Aki azonban a bizonyíték nyújtotta tudásra akar szert tenni, annak nem csak ma-gasabb fokon kell ismernie a princípiumokat és erősebb hitet belé-jük vetnie, mint abba, ami bizonyítandó,C..)15. Mit jelent ebben az esetben a pistiS Nyilvánvaló, hogy nem a tudásról való lemondást — tehát a dogmatikus értelemben vett hitet —, vagy a vélekedésre idoxa) való redukálást. Akkor azonban hogyan jellemezhető az ere-deti tudás struktúrája, mely megismerésünk alapjául szolgál? E kérdés megválaszolásához az arisztotelészi logika alapelvei-hez kell visszanyúlnunk és megnéznünk, hogyan értelmezi azt. Az ellentmondás alaptételét Arisztotelész a gondolkodás és a beszéd el-vének tekinti. Ez a következőképp hangzik: „Lehetetlen, hogy ugya-naz fennálljon és ne álljon fenn ugyanazon egyszerre és ugyanazon szempont szerint...Ez tehát a legbiztosabb minden elv közül (..,)."16 Az arisztotelészi alaptétel értelme csak akkor lesz érthető, ha azon a módon nyúlunk vissza hozzá, ahogyan azt Arisztotelész el-gondolta. De nem kerülünk-e ily módon ellentmondásba? Az nyil-vánvaló, hogy a bizonyítás alapelvét nem lehet logikailag bizonyí-tani, mivel az maga a logika fundamentuma. Arisztotelész valójában nem logikai, hanem „elenchikus" bizonyítékot nyújt számunkra. Milyen ennek a struktúrája? A görög elegchein ige többek között pellengérre állítást jelent: akit ennek a kényszernek vetettek alá, az ki van téve a megcsúfolta-tásnak. Az „elenchikus" bizonyíték radikálisan különbözik a logikai-tól, mivel ahhoz, hogy önmagát legitimálja, nem racionális alapokra, hanem egy elkerülhetetlen kötelem megmutatására nyúl vissza. Való-ban, az, aki az ellentmondás alaptételét tagadja, de ugyanakkor ezzel valamit ki is akar mondani, az aláveti magát ennek a tételnek, vagyis 14 Aristotelész, Második Analitika, 72a 30. 15 U.o. 72a 35. 16 Aristotelész, Metaphysica, 1005b 15. 184 POMPEJI elismeri az uralmát17: az egzisztáló a szóhoz van kötve. Mégha a hall-gatásba is kellett visszahúzódnia, annak is csak erre vonatkozóan van jelentősége. Az ember a szó pellengéréhez van kikötözve. Prométheuszi sors? Aiszkhülosz a sziklához láncolt, a nappali gúnyolódásnak és az éji homálynak kitett Prométheusz panaszát a következő szavakkal fejezi ki: „Sem elhallgatni sem elmondani nem tudom / mily sors az enyém"18. A pistis tehát sem nem véleke-dés, sem nem racionális tudás és még kevésbé egy vallási kinyilat-kozáson alapuló dogmatikus hit: az ellentmondás tételének elen-chikus jellege arra kényszerít, hogy meghódoljunk egy útmutatás előtt; továbbá annak lehetetlenségének elismerésére, hogy elkerül-jünk valamilyen kijelentést. A pistist itt egy alapvető tapasztalat eredményeként kell érteni, egy olyan feladatként, mely egy meg-szólításban (An-spruch) és egy vissza-szólásban (Wider-spruch) nyilvánul meg. Egy ilyen tapasztalat birodalmában napról-napra — a különböző „itt" és „most" szerint — feltör a megfelelésre váró lét idő- és térbeli jelentésének szüksége. Az ember arra kényszerített, hogy az őt érő megszólításnak megfeleljen. A lét minden a létezőről szóló kijelentésben megjelenik, mivel a létezők mint olyanok mindig a lét particípiumai, vagyis annak ré-szesei. Minden létezőről azt mondjuk, hogy van — ez a megszólí-tásnak való eredeti megfelelés, mely a nyelvi kifejezésmódban tör elő. De milyen eredeti verbális formában? Nem a logikai, deduktív, hanem a mutató és metaforikus formában, ahol minden szó egy-szerre önmaga és nem önmaga, mivel az csak a lét szólítására adott válasz, itt és most. Tehát nem egy absztrakt, időtől és helytől függet-len szóról, hanem egy retorikus, történeti szóról van szó. Ezzel a következő lényegi következtetéshez jutunk: a racioná-lis, logikai nyelv többé nem számít eredeti kiindulópontnak ahhoz, hogy eljussunk a létezők jelentéséhez. A lét — feneketlen mélysé-génél fogva — racionálisan elérhetetlen, s ez megrendít és csodál-kozással tölt el bennünket. Ezáltal mutatkozik meg az a-histórikus absztrakt nyelv esendősége. Ernesto Grassi Budapest Fordította: Pongrácz Tibor 17 U.o. 1006a 20. 18 Aiszkhülosz, Leláncolt Prométheusz, V. 106. .7. # 1 \ £ wé *,# t ' j i •fc. i * -( f * - i , 1 J ( ? / > i Ví * V , < _ i . v . - ^ , * v ? t m , Szegi Amondó: Vonalak I. 

A metafora mint az eredeti nyelv alapeleme

http://acta.bibl.u-szeged.hu/9276/1/pompeji_1996_001_177-185.pdf

A metafora mint az eredeti nyelv alapeleme

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

University of Szeged