Erdei L., Tamás

Hungarian

Erdei L. Tamás

University of Szeged

Arról, hogy hogyan beszélünk arról, hogy hogyan beszélünk... * Avagy egy hermeneutikai Möbius-szalag gonoszkodásai Kedves Barátaim! Most, hogy leállítom a légcsavart, és a heterotextualitás ócska pemz-lijével frissen festett gépemet leteszem a többi gépmadár mellé a móri kifutópályára, engedjétek meg, hogy a „favágó igen-nemek" és a ravaszul felépített álságos teorémák scyllái és kharübdiszei kö-zött szlalomozva rögtön egy másik utazásra invitáljalak benneteket! Nos, köszönöm, hogy elfogadjátok feltételeimet és belementek a játékba. Tehát le a szemüveggel, a bőrsisakkal és a fehér sállal: vágyunk tárgya a meztelen igazság. Bizonyára észrevettétek már, hogy alig szállt ki egyelőre bizonytalan kontúrjaival a titokzatosság ködébe burkolózó gépéből, letépve a maszkot, a beszélő sátáni kacajjal má-ris az erőszak játékába fogott. Hallgatósága tehetetlen. Csuklói már az ágy végéhez kötve. Várja az.elkerülhetetlent. S a szónok nem csekély perverz örömmel hallgatói testéhez nyúl, megerőszakolja figyelmüket. Amint maszkul in pózában tetszelegve ténykedik, sza-vai sugárnyalábként megtörve és megpattanva hallgatósága tudatá-nak foncsorozott tükrén, szembe fordulnak kimondójukkal. Ebben a pillanatban a korpuszok összegabalyodnak, a rétor hermeneuti-kus kézként transzmutálódva a lágyék körül matat. Nem idegen test többé. A hangzavar elcsitul, egyetlen hang hallatszik. Az ujjak meg-feszülnek, majd elernyednek. A behatolás megtörtént. • Elhangzott 1995 július 23-án Mórott a Papírborítás c. irodalmi laptáborban. 154 PjOMPEJI A középpont*alanitás történetei A csillagászok Kopernikusz könyve a De revolutionibus orbium coelestium, mely-nek hatása.később alapjaiban rendíti meg az arisztotelészi-ptolema-ioszi világképet, több évtizedes halogatás után 1543-ban jelenik meg. Fölösleges volt az óvatosság, a tudományos világ észre sem veszi a művet, a papok mással vannak elfoglalva, a tudósok nem fi-gyelnek oda. Pedig mondatai alig egy fél évszázaddal később pápai konzíliumokon és egyházi bírósági tárgyalásokon hangzanak el, eretnekség vádjával. Az egyik legfontosabb ezek közül így hangzik: „A Föld középpontja nem középpontja a Világmindenségnek. Min-den körmozgás a Nap körül történik." A XVI. század tudományos világának békés terméketlenségé-ben azonban még visszhangtalanul hangzanak el ezek a szavak. A bomba a következő század elején robban. A gyújtózsinór Galileo Galilei. 1609-ben saját készítésű távcsövén megfigyeli a Jupiter holdjait. Olvasta Kopernikuszt és rájön, hogy a bolygók a Naptól kapják fényüket, és hogy az Univerzumot strukturáló középpont valóban nem a Fölei. Ugyanebben az évben megjelenik Joannes Kepler prágai csillagász Astronomia Nova seu Physica Coelestis című könyve. Kepler három alaptétele fölerősíti a Kopernikusz-bomba robbanásának dörejét. A detonáció egy világot söpör el. A bolygók Nap körüli ellipszis-pályán való mozgása, keringési se-bességük és idejük, meg Naptól való távolságuk viszonyának meg-állapítása egy új Univerzum alapkőletételének aktusa. Kepler is ol-vasta Kopernikuszt. A harmadik terrorista, Giordano Bruno ezt írja Két párbeszéd című könyvében: „Mert a Világegyetemben nincs közép és nincs kerület, ellenben ha akarod, mindenben van közép, és viszont, minden pontot valamely más középhez vagy középponthoz viszo-nyítva egy kerület részének tekinthetünk." Tehát míg Kopernikusz nyomán Galilei és Kepler csupán új centrumot helyeznek a régi he-lyébe, Bruno szubverzív gesztusa magát az elméleti konstrukciót dekonstruálja. Középponttalanít. A bomba fölrobbant. Az akadémikus világ fél évszázados ké-séssel végre fölfogta, hogy mi forog kockán. Galileit meghurcolják, Arról, hogy hogyan beszélünk airól, 155 Kopernikusz indexre, Bruno máglyára kerül. A világ nem akarja másként olvasni önmagát. A filozófusok Polányi Mihály XX. századi tudományfilozófus szerint minden tu-dás előfeltétele a hit. Filozófiájának alapja egy ágostoni tétel: „Non crediteritis, non intelligitis" — hit nélkül nincs tudás. A tudományel-méletben Polányi természetesen nem elsősorban vallásos, hanem racionális értelemben használja a hit fogalmát. Eszerint a megisme-rés csak úgy lehetséges, hogy saját előzetes tudásunkat összekap-csoljuk a (még) rejtett valósággal, a hit révén. Az ebben az értelem-ben vett tudomány legfontosabb premisszája egy állandóan újabb interpretációkat lehetővé tevő, általános előfeltevéseket és nem rögzített konklúziókat védő speciális autoritás. Polányi a Platón Menónjában felvetett paradoxont — miszerint képtelenség egy probléma megoldására törekedni, mivel vagy tisz-tában vagyunk azzal, hogy mit keresünk, és akkor nincs probléma, vagy nem tudjuk, mit keresünk, de akkor nem is keresünk semmit sem, s így azt sem remélhetjük, hogy bármit is találunk, — az egyéni intuícióval véli feloldhatni. Vagyis ha nem tudjuk, mit keresünk, csak egy intuitív fölisme-rés menthet meg bennünket. Az intuíció azomban nem csupán egy megvilágosodás jellegű pillanatnyi intenció; sőt minden világértel-mezés a dolgok átfogó rendjének intuitív fölfogásán nyugszik. A föntiek értelmében tehát Bruno, Galilei és Kepler nem jutottak volna el sorsdöntő természettudományos felfedezéseikig, ha nem hittek volna Kopernikusz intuitív Univerzum-értelmezésében. Ez ragyogó példája annak, amikor a máskéntlátás nem csupán újabb elméleti konstrukciók fölállítását teszi lehetővé, de magát az empirikus megismerést is döntően befolyásolja. Az episztémé és a praxisz bárhogyan is igyekszik nem vetheti le fejéről a teória szükségszerűen pozícionáló szemüvegét. Erre Polányi azt mondja, hogy az univerzális intencióval tett ki-jelentés nem következteti, hanem posztulálja az igazságot. A köve-tők tehát a mester elméleti konstrukciója, posztulált igazsága alapján olyan eredményekre jutottak, amivel valószínűleg ő maga sem értett volna egyet. De ha a Szellem egyszer kiszabadul a palackból... 156 PjOMPEJI A XX. századi hermeneutikai szellem palackját Martin Heideg-ger nyitotta ki. A palackon a „megértés" cíirrke volt olvasható. Ko-pernikusz-Heidegger így ír erről a Lét és Időben: „Az értelmezés eg-zisztenciálisan a megértésen alapul, és nem az utóbbi származik az előbbiből. Az értelmezés nem a megértettek tudomásulvétele, ha-nem a megértésben kivetített lehetőségek kidolgozása." Ez az alapja a teoretizált gadameri hermeneutikának, melyben a hermeneutikai kör, az előzetes megértés-struktúra, a horizont-összeolvadás, stb. fogalmainak kidolgozásával Kepler-Gadamer, mestere intuitív fölismerésére támaszkodva, kidolgozza a megértés elméleti tételeit. S ezáltal a hermeneutikai gondolkodás a nietzsche-i „csak értel-mezések és nem tények értelmezői vagyunk" jegyében végrehaj-totta az ismeretelméletben a középpontcserét. Az objektum az addig megkérdőjelezhetetlen alaptételként funkcionáló „világ" vagy a va-lóság, vagy a „tényszerű igazság" kutatása helyébe az értelmező szubjektum önmagát-értelmezése került. A tényszerűségről tehát kiderült, hogy csalóka tündér, s a fakticitás ábrándja délibábként ra-gyog az interpretáció horizontján. Az irodalomelméletben ez az episztemológiai paradigma-váltás új iskolák kialakulását tette lehe-tővé. A strukturalizmus és a filológiai kutatás szolgalelkűen gőgös geocentruma, a szerzői intenció helyébe a hermeneutika önelégült alázattal ragyogó Szubjektum-napja került. S amikor a megértés szi-lárdnak és rendíthetetlennek tűnő alapján táncoló konzervatív ga-dameri hermeneutika valóban a rendszerré merevedés előszobájá-nak küszöbén topogott, megjelent egy nietzschei karakterű radiká-lis gondolkodó, aki rombadönteni látszik a megértés-elmélet legszi-lárdabbnak hitt bástyáját. Jacques Derrida dekonstruktív filozófiája, akárcsak a gadameri, Heidegger hermeneutikai gondolkodásából nőtt ki. Ám míg Kepler-Gadamer maga is „lemaradt" az önmaga leg-főbb kritikusaként a megértés fogalmán túllépő Kopernikusz-Heidegger mögött, egy konzervatív, rendszeralkotó hermeneutikát kidolgozva, addig Bruno-Derrida a mester destruktív erejét aknázta ki és egy radikális, szubverzív elmélettel végrehajtotta a hermeneu-tika nietzschei dekonstrukcióját. Derrida nem kevesebbet állít a fi-lozófiai gondolkodás terén, mint négyszáz éwel korábban a termé-szettudományban Giordano Bruno: „A középpontot nem lehet egy jelenlevő formában elgondolni, a középpontnak nincs természetes helye, a középpont nem fix hely, hanem funkció, egyfajta nem-Arról, hogy hogyan beszélünk arról, hely, ahol a jel-helyettesítések végtelen játéka folyik. ( . . .) Le kell mondani a tudományos vagy filozófiai diszkurzusról, az episztémé-ről, mely feltétlen követelménye éppen az, hogy a forrásig, a cent-rumig, az alapokig, az alapelvig stb. menjen vissza."1 Ebben az értelemben tehát le kell mondani egy végső jelölt kutatásáról is, amivel Derrida a legérzékenyebb pontján torpe-dózza a hermeneutika megértés-fogalmát, hiszen az nem másra, mint éppen egyfajta végső értelemre/jelentésre mint centrumra alapoz. Nincs tehát középpont, episztémé, végső jelölt, csak potenciá-lis és ideiglenes középpont-funkciók, eszköztárak vannak, csak a jelölés végtelen láncolata. Érthető, hogy ez a fajta gondolkodás nem tarthat meg mást ténykedése játékteréül, mint a nyelvet a maga szubverzív erejében, dekonstruktív mozgásában. És innen nézve az is belátható, hogy a „valóságot" csupán nyelvi konstrukciónak tekinti, hiszen nem adatott más a számára, csak a „puszta" nyelv. Ha elfogadom tehát a „minden nyelv" maxi-mát, akkor ez azt jelenti, hogy nem „objektív tényként", hanem szö-vegként olvasom a világ minden jelenségét, egy őszi naplementét, kedvesem csókját Vagy egy Csontváry-képet éppen úgy, mint egy irodalmi szöveget, saját tudatom rezdüléseit, vagy magát ezt a kije-lentést, hogy „minden szöveg". Tehát retorika, tehát reflexió, tehát metabeszéd. Posztmodern kélgyó enfarkába harap, a Möbiusz-sza-lag végtelenné zárul. Az irodalmárok „Hogy mi a Duna, azt én mondom meg. Hogy ki az az én, azt is én mondom meg." Értelmezéseink tehát amennyire önkényesek, annyira egy-másra-utaltak, egymást követik és egymás/a maguk farkába harap-nak, végzetszerűen és apatikusan, mint John Barth lázadó ondó-sejtje Az elvarázsolt kastélyban, aki kétszázötvenmillió társa közül egyedül maradva rezignáltán veszi tudomásul, hogy szeretet és sze-relem és szándékoltság nélkül van jelen a világon, hogy úsznia kell „mindhalálig" és hogy rendeltetése nem más, mint hogy teremtő és 1 A struktúra, a jel és a játék a humántudományok diszkurzusában (Helikon 1994. 1-2.) 158 PjOMPEJI teremtett végtelen genealógiai láncolatában újra és újra reprodu-kálja az örök szituációt. Önkéntelenül is elméleti problémákba botlunk mindenhol. A kérdés csak az, akarjuk-e vállalni a teoretikus beszéd kockázatát, a primér métázás maszturbatív-voluntarista gegjeit. De az is lehet, hogy valóban unjuk már Escher önmagát rajzoló kezét, vagy Tandori „... itt ülök az írógépem előtt, és azt írom, hogy itt ülök az írógépem előtt, és azt írom hogy..." neoavantgárd poén-jait. És Farkas Zsolttal együtt kiáltunk fel: „A primér szöveg ne le-gyen reflexív, mert unalmas, mert destruktív." De a metabeszéd, melyet kizárni sajnos csak a prezentív farok odacsukásának veszélyével Jehetne, tehet-e mást, minthogy önnön sutaságára reflektál folyamatosan. Hiszen „a tűit, az übert, a métát nem az elképzelt transzcendencia mint célpont vezérli, hanem a transzcenzus kényszere mint késztetés, ösztön, düh."(E Zs.)2 A reflexív szöveg tehát kínjában kénytelen folyton azt hajto-gatni: „tudom, hogy hülyeségeket beszélek, de beszélni kell". ... és folytatja. És ez retorika. És ettől nem ment meg a hermeneutikus-dekonstruktív imperatívusz sem: „Légy nagyképernyős, invenció-zus és merész." Mert ettől kezdve nem lehet úgy olvasni, mint aze-lőtt. Tehát nincs megállás,folytatódnia kell az értelmezések értelme-zése láncolatának, hiszen egy szöveg rejtett, mert kimondhatatlan jelentését önmaga soha, mindig csak egy másik szöveg adhatja meg, mert nincs abszolút jelentés, nincs középpont, csak intencio-nált középpontok vannak. Nincs más hátra, mint beállni a sorba és értelmezni, értelmezni, értelmezni... Az aktus végetért, amennyiben a henneneutikus kéz megszakítja az izgatást, ám korántsem fejeződött be, hiszen kielégülésről szó sincs. Tehát itt ültök most, kedves hallgatóim/olvasóim, és hallgatjátok/ol-vassátok magatokat továbbra is, amint éppen hallgatjátok/olvassá-tok magatokat, amint éppen... Szeged Erdei L. Tamás Köszönet Babarczy Eszternek a szöveg tedinikai létrehozásában nyútott lelkes segítségéért. 2 F. Zs.: Mindentől ugyanannyira. 

Arról, hogy hogyan beszélünk arról, hogy hogyan beszélünk.. . : avagy egy hermeneutikai Möbius-szalag gonoszkodásai

http://acta.bibl.u-szeged.hu/9297/1/pompeji_1996_002_153-158.pdf

Arról, hogy hogyan beszélünk arról, hogy hogyan beszélünk.. . : avagy egy hermeneutikai Möbius-szalag gonoszkodásai

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

University of Szeged