Erdei L., Tamás

Hungarian

Erdei L. Tamás

University of Szeged

IJwMÚ 33 Erdei L, T a m á s o n d o l a t o k a hume- i oksag fö f ogas ro A v a g y h o g y a n l e s z a z e m p i r i z m u s b ó s z u b j e k t i v i z m u s ? Dávid Hume XVIII. századi angolszász filozófus legnagyobb érdeme talán, hogy ad absurdumig vitte és ezáltal új alapokra helyezte az újkori, Locke filozófiájában gyökerező empirikus gon-dolkodást. Talán ő az az empirikus, aki a legnagyobb hatást gyakorolt kortárs és későbbi racionalista gondolkodókra, így Kantra és Hegelre, egyesek szerint azzaf, hogy alapvetően fél-reértették gondolatait, főképpen azt a tételét, miszerint nem létezik racionális hit, semmilyen hit nem alapulhat ráción. A Hume-ra jellemző pszichoiogizmus és szkepticizmus egészen sajátos terméke, de talán szükségszerű végpontja és zsákutcája az empirikus filozófiának. Az egyik legizgalmasabb, és egyben legfontosabb kérdés Hume-nál az okság probémája. Vizsgáljuk meg közelebbről ezt a gondolatmenetet. H. hét filozófiai relációt különböztet meg: hasonlóság, azonosság, tér-idő viszony, mennyiség, minőség, ellentét, okság. Ezeket két csoportba sorolja: az első azon kategóriák csoportja, melyek csak az ideákon(ami az angolszász empirizmus számára Locke-tól Hume-ig annyit tesz: 'észlelet'} alapulnak, a másik, melyek megváltozhatnak az ideák változásai nélkül. Az elsőbe tartozik a hasonlóság, az ellentét, a minőség és a mennyiség, a másodikba az azonosság, a tér-idő és az okság. Az utóbbi csoportból az első két kategória nem alapozza meg a gondolkodást: "Sohasem szabad gondolkodásnak tekintenünk azokat a meg-figyeléseket, amelyeket az azonosságot és a tér-időbeli viszo-nyokat illetően tehetünk."(l) Csak az okság az, amely túlmutat a tapasztalatiság keretein, így a gondolkodást megalapozó és meghatározó lehet. Az okság fogalma tehát az emberi eime működésétől elválaszthatatlan, ám fölmerül a kérdés, hogy honnan származik. A tárgy, a tárgyi világ, tehát az 'objektivitás* is csak az okság által határozódik meg, hiszen az emberi elmétől függetlenül létezőnek gondolt tárgy önazonosságának, tárgyi mivoltában való állandóságának tudata is az okságon alapszik, mivel föl kell tételeznünk, hogy a világ akkor is változatlanul létezik és jelen van, amikor éppen nem észleljük. Ez a föltételezés azonban már túlmegy érzékeinken, vagyis elmebeli, tehát a tárgyi világ "objek-tivitását* is az emberi elme teremti. A tárgyak önálló és folyama-tos létezésébe vetett hitünk különbözik a jövőre vonatkozó valószínűségi állításoktól, melyeknek egy alcsoportját alkotják az oksági következtetések. Láttuk tehát, hogy az okság, központi jelentőségű, hiszen túlvezet érzékeinken, éppen ezért szükséges megvizsgálni ideájá-nak eredetét. Hogyan tehetem ezt£ H. szerint ahogyan a gondol-kodást az ideák tanulmányozása teszi világossá, úgy az ideákat a benyomások vizsgálata. Ebbéli foglalatoskodásában először is megállapítja, hogy az okság ideája nem a tárgyak immanens tulajdonsága. Pedig a ben-nünk vagy rajtunk kívül létező tárgyak mindegyikének vagy oknak vagy pedig okozatnak kell lenniük. Eljut addig a radikális fölismerésig, állást foglalva ezzel az évezredes univerzália-vitában, hogy tkp. nincs is olyan univerzális, közös tulajdonság, amely egyaránt megilletne minden létezőt, amiket így közös névvel lehetne illetnünk. Ezt a megállapítását rendkívül fontosnak és modernnek tartom, mely egyenesági őse a XIX-XX. századi nyelv-filozófiáknak, és igen nagy figyelmet érdemel. De lássuk tovább H. gondolatmenetét. Ha az okozás ideáját nem a tárgyi világban kell keresnünk, hiszen az okság mindenben benne van, az objek-tivitás pedig nyelvi problémává és relatívvá válik, akkor az okság nem a tárgyakban van, hanem rajtuk kívül ill. "közöttük": az okság alapja valamely viszony, reláció. Milyen aspektusai vannak ennek a viszonynak^ A következők: 1. a tárgyak egymással való érintkezése 2. az ok és az okozat időbeli egymásutánisága 3. a tárgyak szükségszerű kapcsolata 4. ugyanaz az ok látszólag mindig ugyanazt az okozatot váltja ki Fölmerül a kérdés: mi indokolja a szükségszerűséget i Miért tekintjük szükségszerűnek az okságot a létezés ben i Milyen hit, miféle vélekedés alapján nyilvánítjuk szükségszerűnek, hogy éppi-lyen okok éppilyen okozatokat eredményeznek^ H. kimutatja, hogy az okság szükségszerű tételezése nem intuitív és nem is demonstratív jellegű. Akkor hát min alapuK Erre így válaszol: *A bizonyosság mindig ideák összehasonlításából és olyan relációk felismeréséből származik, melyeket nem lehet megvál-toztatni, amíg az ideák ugyanazok maradnak. "(2) 34 KdiUUf H. okságfogalma nem logikai, ahogyan az őt megelőző filozó-fiáké. Kimondja: tévedés az okságot logikailag szükségszerűnek tekinteni, mint ahogy az 'A implikálja B-t* logikai ok-okozati vis-zony szükségszerű. Az okot és a következményt csak tapasztalás útján ismerhetjük meg, nem logikai érveléssel, vagy reflexióval Ez a tapasztalás azonban nem pusztán a két, egymással oksági vi-szonyban álló A és B esemény tapasztalása, mivel A-ban önmagában nem találunk semmit, ami miatt létre kellene hoznia B-t. A következtetés alapja az állandó kapcsolat, mely a két esemény közt fenáll. Alapkérdés: 'Miért vonunk le olyan következtetéseket a tapasztalatainkból, amelyek túlmennek a tapasztalaton?* Válasz: A tárgyak állandó találkozása határozza meg ok-okoza-ti kapcsolatukat, amely mögött nincs bizonyítható szükségsze-rűség. A szükségszerűség benyomása csupán a megszokáson és a vé/ete</ésen(belief) alapul. Elméletét a vélekedés definíciójával támasztja alá: 'egy jelenbeli benyomásra utaló vagy azt aszociáló élénk idea*. A érzete kapcsolatban van B eszméjével, így azt kezd-jük hinni, hogy A kapcsolatban van B-veL Ez valójában alaptalan. A tárgyak között nincs igazolható kapcsolat, s ennek feltételezése nem is következik semmiféle elvből, csupán a megszokás aíapján következtetünk egyik megjelenéséből a másik tapasztalására, Ami szükségszerű kapcsolatnak tűnik számunkra a tárgyak között, az valójában a tárgyak ideái és benyomásai közötti kapcsolat: az elmét a szokás determinálja, s *ez a benyomás vagy determináció kínálja a szükségszerűség eszméjét*. A szükségszerűség tehát az elmében létezik, nem pedig a tárgyakban, ezért elhamarkodottság azt feltételezni, hogy érzékeljük az oksági viszonyt, amikor azt hisszük, hogy érzékeljük. H. szerint az ok valójában nem más mint változatlan egymásra következés. Éppen emiatt, mivel nem tudjuk, hogy van-e 'objektív*, az elmétől független valóság, de legalábbis rendkívül problémás a létezése, és létezésük alapján nem igazolhatók univerzális törvényszerűségei, nem lehetségesek tudományos előrejelzések sem. Csupán induktív valószínűségi állítások tehetők a ter-mészettudományokban. Kérdés: érdemes-e demonstratív igénnyel fellépni a természettudományokkal szemben? Az a föltételezés, hogy a jövő hasonlít a múltra, s ezáltal a nagyszámú tapasztalt eseménybő! következtethetünk a jövőre, semmiféle tudományos érven nem alapul, hanem csak *a megszokásból ered". A szükségszerűség ideájának relativizilása mint tétel két részből áll: egy a "valóságra* és egy az elme működésére vonatkozó részből. Az első azt mondja: hogyha úgy ítéljük meg, hogy A okozta B-t, amely esemény valóban meg is történt, akkor az azt jelenti, hogy gyakran megfigyelhettük összekapcsolódá-sukat, vagyis hogy A-t közvetlenül követte B, és megteremtettük a kapcsolatot a két esemény között. Azonban nincs jogunk azt mondani, hogy A-t B-nek kell követnie, vagyis hogy itt valami vál-tozhatatlan törvényszerűségről lenne szó, ami ugyanúgy lesz mindig a jövőben is, ahogy a múltban volt. Amikor valaki azt mondja errre, hogy maga a Természet rendje az, amely biztosítja az állandóságot, vagyis azt, hogy ugyanazok az események mint okok, mindig ugyanazokkal a következményekkel járjanak mint okozat, akkor H. válasza az, hogy a Természettel még nem ma-gyaráztunk meg semmiféle törvényszerűséget, mivel a Természet rendeje megváltozhat. Önmagában az a tény, hogy tegnap és teg-napelőtt és azelőtt stb. 'fölkelt* a Nap, egyáltalán nem jelent azt, hogy holnap is föl fog kelni. Abból, hogy egy esemény 999-szer lejátszódott, nem következik, hogy ezredszerre is le fog ját-szódni. A tétel másik része így szól: A és B gyakran megfigyelt összekapcsolódása okozza, hogy A benyomása B eszméjét hozza létre. Tehát itt valójában az elmén belül lejátszódó folyamatokról van szó, amiknek nincs relevanciájuk azon kívül, vagyis A és E gyakori összekapcsolódása nem ad okot, arra, hogy jövőbeni összekapcsolódásukra szükségszerűség alapján következtessünk, legföljebb e várakozásunkat magyarázza. Nos, a föntiek alapján a következő radikálisnak tűnő következtetésekre juthatunk: valójában semmi garancia nincs arra tapasztalataink alpján, hogy a világot valamely külső, de legalábbis független törvényszerűség, szabály, vagy követ-kezetesség működtetné. Sőt, egyáltalán semmi biztosítékot nem szerezhetek azt illetően, hogy értelmezésemnek bármilyen rele-vanciája vagy objektív alapja lenne elmém határain kívül. Csupán abban az értelemben, hogy mivel szükségszrű az interpretáció, de lehetetlen az objektív ismeretelméleti alapozás, számomra csak saját "valóságom" adott, tapasztalataim csak szá-momra bírnak jelentéssel, és csak egy világ adott a számomra: a saját belső világom, másról nem tudhatok semmi bizonyosat, legfeljebb vélekedésem lehet , vagy sejtésekkel rendelkezhetem. Az empirizmus tehát ebben az értelemben megfeneklett, és szél-sőséges szubjektivizmushoz, relativizmushoz vagy szkepticiz-mushoz vezet. H. ezzel előkészíti a terepet a modernitásban a rendszerfilozófiák számára oly "veszélyes * egzisztenciálböicselet-nek. J e g y z e t e k 1 Dávid Hume: Értekezés az emberi természetről (Gondolat, Bp. 1976.) 113.0. 3 I.m. 1 1 9 . 0 . 

Gondolatok a hume-i okságfölfogásról : avagy hogyan lesz az empirizmusból szubjektivizmus?

http://acta.bibl.u-szeged.hu/8430/1/kulonbseg_1996_007_033-034.pdf

Gondolatok a hume-i okságfölfogásról : avagy hogyan lesz az empirizmusból szubjektivizmus?

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

University of Szeged