Orsós, László Jakab

Hungarian

Orsós László Jakab

University of Szeged

Orsós László Jakab „Kárhozat és megváltás kétfejű szörnyetege: Idó?' (Samuel Beckett) Paradicsom volt, és most pokol is alig. Jó volt, és nem lesz többet jó. Ami most nincs, az mind volt egykor: elveszett. Mozdulatok sűrűje és lendüle-tek energiája tűnt el, és hagyott maga után birtokából kiforgatott jelent. Tehát: akkor és most. ; , E két végpont jelöli ki a gondolatok határait. Nincs jövő idő, mely felváltaná a jelent, mert ez a jelen soha nem válik múlttá. Az elvesztés utáni lét nem lesz emlékké. Mert az emlék távolság. Nem a dolog többé, csupán annak víziója. Kép és hangulat. Hiányzik belőle a hűs és a vér: emlékezni biztonságos. A magára maradtnak nincsenek emlékei. Múltja veszélyes szörnyetegként a jelen képében leselkedik rá. Nincs, mert el-múlt - ez az emlék természet. Mert nincs, van örökké itt - ez az elvesz-tésé. A múlt történik meg a jelen minden idejében. Nincs grammatika, ami jelölni tudná e jelenséget. Nem eredménye, nem emlékekben megje-lenő látomása, hanem maga a múlt vagy jelen. Vagyis nem múlt el -gondolhatjuk/Ám mégis másik idő ez már, vagy legalábbis másik alak-változata az időnek. Az idő teste. Események, azok egymástól való távol-sága, mozdulatok célhoz érése, szándékok megvalósulása vagy meghiúsu-lása adja alakjának körvonalait. Testére ritkán ismerünk rá, mint ahogy nehezen ismerjük fel, vagy sokszor egyáltalán nem is vesszük észre a kö-rülöttünk levő szálak rendszerét. Kontúrokat látunk gyakran, ám hogy azok mit kerítenek körbe, már ritkábban tudjuk. Látásunk nem szokott a tömbökhöz. Az idő, amint megváltoztatja testét, fel is mutatja azt a szen-vedőnek. A gazdagság, a kitöltöttség, az Aranykor volt az alakja, aztán szegénységgé, ürességgé változtatja formáját. Önmagát a hiány képében hagyja itt. Meg is változik, abban a tulajdonságában, mégis állandó és változatlan marad, hogy egyszer végképp megszűnik dimenziók mérésére szolgálni. Kitelik, Senki nem tudja ezt olyan jól, mint a magára maradt szerelmes. Ott ül, egyedül az idejével. Korán van neki mindig, mert nem is kezdődik el soha semmi. Aránytalan a számára kiszabott idő. Kicsiny, szűk múlt, amilyen csak Aranykor lehet, és végtelen kiterjedésű rossz, olyan rossz, amilyen csak a jelen lehet. És a rossz e végtelenségében is szűkös boldogság játszik vele. Szerelmek képébe öltözködik. Annak álcá-jába, ami egyszer már valóságos volt, és aminek elvesztése miatt élete veszteglés csupán. Ez is az idő alakja. Az, ami a jelen-nem-levés formáját választotta, most új jelenségek mögé bújik nem lenni. Szavakat hallat, ér-zelmeket és testet is mutat, vágyakat elégít ki. De szertefoszlik. Még in-kább itt-nem-levőnek mutatja, ami egyszer volt. A hiány többet nem tá-vozik el. Az elvesztés új világot teremt, amelyben nincs jelenség a hiány gondolata nélkül, sőt nincs jelenség, ami nem a hiány lenne maga. A hi-ány gondolata a hiányt építi. Az elvesztés metafizikussá lesz, olyan teljes-ségé, melyben a boldogság is jelen van. A rágondolással, jelen-nem-lé-tének meg-megújuló tudásával ott van abban a világban az elvesztett másik is. Nincs megfelelő grammatikája ennek az állapotnak - retorikája van. A személyiség határai ösztönösen védelem alatt állnak. Belülre ke-rülni a határokon - ha nem jön engedély bentről - csaknem lehetetlen. Az erőszakkal, fondorlattal mégis betolakodóra a hazugság vár, ami még a határoknál is megbízhatóbb védelmet nyújt. Irodalom a személyiség ve-szélyeztetettsége nélkül nem létezik. Az írás folyamatos egyensúly a be-lülre engedés és a kizárás között. Elszántság kérdése, hogy végülis hol húzódik egy műben ez a határ. A vallomás önmagában döntés: eleve kö-zelebbi helyet jelöl ki a személyiséghez. A szerelemről és a csalódásról szóló vallomás pedig akkorára tágítja a bent terűiét, ahol már csak a véd-telenség kinyilvánítása jelenti az egyetlen védekezési eszközt. Ha sikerül megtalálni a helyes ritmust, és a sérülékeny felületek után még sérüléke-nyebbeket képes a vallomástevő felmutatni, teljes lesz a némaság körü-lötte. Bátorsága nyilvánvaló. Oravecz könyve túl van a kritikai megítélhe-tőség határán. Elhatározása minősíti. A vallomás és kíméletlen betartá-sa. A beszéd a gonosz távoltartása. Nem remény, csupán fogadalom. „Igény és adomány." (Esterházy Péter) Legalább ez. A szövegek egészek, ám a szerelmi regények töredékei. Részeket olvasunk, és az egészre kö-vetkeztetünk. Kép van előttünk, banális részletekkel. Sokszor azonban az egyszerű és érthető dolgok képében mutatkozik az egyszerű és érthetet-len. A leírás önmagában szentencia értékű. Minden történetet a leírtsága értelmez. Attól, hogy a vallomás tárgyává válik, része lesz a tételen a jó-91 zan értelmezéssel demonstrált szomorúságnak. A mondatok, melyek mintha csak a ritmus által ütemeződnének ki, véletlenszerűséget, de ugyanakkor szigorú meghatározottságot is mutatnak. A ritmus a mondat igazságát dönti el. A jó mondat megfelel gondolata ütemének. Amint időtartamra méri magát, saját valódiságát is ellenőrzi. Tárgy és író legin-timebb viszonya a megtalált mondat. 92 

„Kárhozat és megváltás kétfejű szörnyetege: Idó?'

http://acta.bibl.u-szeged.hu/8244/1/harmadkor_010_090-092.pdf

„Kárhozat és megváltás kétfejű szörnyetege: Idó?'

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

University of Szeged