Filó, Mihály

Repository of the Academy's Library

RECENZIÓ 117Á L L A M -  É S  J O G T U D O M Á N Y  •  L V I I I .  É V F O L Y A M  •  2 0 1 7  •  2 .  S Z Á M  •  1 1 4 – 1 3 5KOVÁCS GÁBOR: AZ EGÉSZSÉGÜGYI BEAVATKOZÁS  ÉS KUTATÁS RENDJE ELLENI BŰNCSELEKMÉNYEK, VALAMINT  AZ EGÉSZSÉGÜGYI ÖNRENDELKEZÉSI JOG MEGSÉRTÉSE  (GYŐR: UNIVERSITAS-GYŐR NONPROFIT KFT. 2015) 303.A természettudományok és az orvostudomány robbanásszerű, a laikusok számá-ra szinte beláthatatlan fejlődése újra és újra olyan szituációkba sodorja az egyént, amelyekben a helyes választáshoz már nem támaszkodhat a tradicionális, gyakran elavultnak tűnő elvekre. Alfred North Whitehead, a múlt század legnagyobb hatá-sú természetfilozófiai gondolkodója már a két világháború között így fogalmazott: „Szellemi zűrzavar uralkodik. Az emberiség környezetének megnövekedett formál-hatóságát, amely a tudományos technológia fejlődésének köszönhető, olyan gon-dolkodásmóddal közelíti meg, amely a merev környezetből eredt, és csakis abban érvényes.”1 Kovács Gábor könyve ebben a bizonytalan állapotban kíván rendet teremteni. White head gondolata ugyanis talán soha nem volt még annyira élő, mint a 21. szá-zad elején. Az ember létfeltételeit alapjaiban megváltoztató ipari forradalmak sora után az élettudományok revolúciója magát az emberi lényt formálja át. Éppen ezért 1 Alfred North Whitehead: „Science and the Modern World. Chapter Six. The Nineteenth Century” in Filmer Stuart Cuckow Northtrop – Mason Welch Gross (szerk.): Alfred North Whitehead. An Anthology (Cambridge: Cambridge University Press 1953) 466; Gordon Rattray Taylor: Biológiai pokolgép (Budapest: Medicina 1973) 15. RECENZIÓ118Á L L A M -  É S  J O G T U D O M Á N Y  •  L V I I I .  É V F O L Y A M  •  2 0 1 7  •  2 .  S Z Á M  •  1 1 4 – 1 3 5elengedhetetlen a folyamatos táguló cselekvési horizont etikai és jogi vizsgála-ta, ami az egyre inkább előtérbe kerülő betegjogok erőterében különösen aktuális problémaként jelentkezik az orvosok mindennapjaiban.Nem véletlen, hogy a medicina művelőit a kezdetek óta foglalkoztatják hivatá-suk normatív keretei. A gyógyítás félistenét apja, Apollón metszi ki – „sectio in mortua” – haldokló anyja testéből. A halálból születő Aszklépiosz attribútuma, a botra tekeredő kígyó – amit napjainkban is szívesen választanak szimbólumként a gyógyító hivatás-rendek – mint mitologéma az alvilághoz, a teremtéshez és tudáshoz kapcsolódik. Őrzi a feltámadás titkát, varázsszerével képes feléleszteni a halottakat. Az aszk-léposzi hagyomány, a papi és az orvosi szerep azonosságának gyökereit azonban Egyiptomban kell keresnünk, az olyan, gyógyításaikról híres templomokban, mint a memphisi Serapeum. Tévednénk azonban, ha azt állítanánk, hogy a szimbolikus vagy kulturális gyógyítás gyakorlata kizárólag a vallásos-metafizikai világszemlé-letben érvényesülhet. A mai nyugati társadalomban ezt a fajta medicinát képviseli a „világi beszélgetésterápia”, a pszichoanalízis vagy a „counselling psychology”. Az egészségügyi antropológia vizsgálatának tárgya, hogy a posztindusztriális kor emberében milyen töretlen az igény arra, hogy orvosa megteremtse számára az „élményvalóság modelljét”. Csak ebben a világban – amely hidat alkot a személyes élmény, a szociális kapcsolatok és a kulturális jelentések között – történhet meg a gyógyulás csodája.2 Míg Aszklépiosz, a kígyós hérosz, az egyiptomi Imhotep hel-lénizált alakja a „templomi medicina”, a vallási-mágikus gyógyítás jelképévé vált, az orvosi mesterség természettudományos-racionális felfogását Hippokratész – szintén mondák ködébe vesző személye – testesíti meg. A neki tulajdonított szö-vegtöredék, a „hippokratészi eskü” a mai napig az orvosi hivatásetika egyik hagyományos forrása. Jól észlelhető azonban, hogy a gyógyítás és a biomedicina eredményeinek felhasználhatóságát vizsgáló erkölcsi vitát a mai napig körülöleli az elkülönülő hivatásrend, a beavatottság mítosza.A szerző eszmefuttatása ezért egyfajta racionalizálási kísérletnek tekinthető, hiszen a bioetika problémáit a természettudomány és a felvilágosodás tanaira épü-lő büntetőjogi dogmatika nézőpontjából kívánja feldolgozni, elemzésének fő tár-gyát a hatályos Büntető Törvénykönyv XVI. fejezetében szabályozott, az egész-ségügyi beavatkozás és kutatás rendje elleni bűncselekményekben jelöli meg. Noha mindenekelőtt az orvos büntetőjogi felelősségét kívánja vizsgálni, munkamódsze-rére kettőség jellemző: egyaránt megismerhetjük orvosi és jogászi szemléletét is. Módszertani alapozásánál (10. o.) találóan hivatkozik Földvári korábbi megjegy-zésére, aki a büntető tudományok és az orvoslás közötti kapcsolatot éppen a szer-ző szűkebb szakterületében, az igazságügyi orvostanban találja meg. Kovács nem törekszik (15. o.) a hazai joganyag teljes körű bemutatására, azonban nyilvánva-ló, hogy a büntetőjogi normákat sorvezetőként használja a téma tárgyalása során.  2 Arthur Kleinman: Rethinking Psychiatry. From Cultural Category to Personal Experience (New York: The Free Press 1991), idézi Cecil G. Helman: Kultúra, egészség és betegség (Budapest: Melánia 1998) 259.RECENZIÓ 119Á L L A M -  É S  J O G T U D O M Á N Y  •  L V I I I .  É V F O L Y A M  •  2 0 1 7  •  2 .  S Z Á M  •  1 1 4 – 1 3 5Alappal veti fel azonban a dilemmát, hogy miképpen férkőzhet a jog egyáltalán a gyógyítás zárt ajtói mögé, lehetséges-e ilyen törékeny intimitást a jogrend bárdo-latlan eszközeivel szabályozni. Még inkább kérdéses, hogy a büntetőjog, amely a normarendszerekben a jogállami ultima ratio szerepét tölti be, hogyan ragadhatja meg a gyógyító tevékenységet. Kovács részletesen bemutatja az orvoslás legújabb vívmányainak morális problémáit és a hazai jogirodalomban egyedülálló módon jelentős teret szentel a biomedicina (humángenetika, transzplantáció, az orvostu-dományi kutatás) büntetőjogi vetületeinek. Eredményei szervesen illeszkednek a fiatal győri büntetőjogi iskola kutatási célkitűzéseihez.A recenzens fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy nem bioetikai írást ajánl az olvasó figyelmébe. Kovács disszertációja hamisítatlan büntetőjog-dogmatikai érte-kezés, a tényálláselemzés metodikájával tárja fel a modern biomedicina körébe eső életviszonyokat. Ebben a tekintetben méltán tekinthetjük Dezső László 1979-ben megjelent könyve folytatásának, amely szintén a témakör monografikus igényű fel-dolgozására vállalkozott.3 Noha Dezső munkája még magán viselte a szocialis-ta jogszemlélet jegyeit, büntetőjog-tudományunk már a 19. századtól vizsgálta az orvosi tevékenység büntetőjogi relevanciáját – kritikaként róható fel a szerzőnek, hogy nem jeleníti meg kellő hangsúllyal jogirodalmunk gazdag történeti hagyomá-nyait. Hazánkban már az 1876:XIV. törvénycikk, a közegészségügyi törvény 47. §-a rendelkezett az orvosi felelősségről: „A gyakorlatra jogosított orvos a gyógy-mód alkalmazásában nem korlátoltathatik, működésére nézve azonban az állam ellenőrködése alatt áll, és az általa elkövetett műhibákért felelős.” A korabeli sza-bályozás tehát a gyógymódválasztás teljes szabadságát biztosította a gyógyítók-nak, a betegjogokról, a sértett beleegyezéséről természetesen még nem lehetett szó. Vámbéry szavaival: az „orvosi beavatkozás mint jogos cél jogszerű eszköze büntetlen”, sőt, a határesetek eldöntését bátran az orvosi hivatási ethoszra bíz-za.4 Finkey szerint – a korabeli paternalisztikus szemléletnek megfelelően – nem a beteg beleegyezésének, hanem az orvos jogosítványainak van elsőbbsége, így az orvosi beavatkozást nem a sértett beleegyezésénél, hanem a „a hivatali kötelesség, vagy az állam által elismert hivatás, foglalkozás szabályszerű és kötelességszerű teljesítése”5 körében vizsgálja. Angyal sem tartotta elsődleges kelléknek a sértetti akaratot, az orvosi tevékenységet eleve jogszerűnek, „érdekmentő cselekménynek” posztulálva: „Ugyanolyan tevékenységet fejt ki az orvos, mint aminőt a jogrend.” A beteg kifejezett tiltakozása ellenére végzett beavatkozást azonban már általános jelleggel jogellenesnek minősíti, s noha a beleegyezést nem látja szükségesnek az orvosi cselekmény jogosságához, de a „kieszközlését kívánatosnak” tartja.6 A magyar büntetőjog aranykorának képviselői természetesen még nem szá-molhattak a 20. század második felének élettudományi eredményeivel. A szerző legfontosabb felismerése éppen abban rejlik, hogy az orvostudomány vívmányai  3 Dezső László: Az orvos büntetőjogi felelőssége (Budapest: BM Kiadó 1979).4 Vámbéry Rusztem: Büntetőjog. I. kötet (Budapest: Grill 1913) 233.5 Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve (Budapest: Grill 1902) 205.6 Angyal Pál: A magyar büntetőjog tankönyve (Budapest: Atheaneum 1909) 43.RECENZIÓ120Á L L A M -  É S  J O G T U D O M Á N Y  •  L V I I I .  É V F O L Y A M  •  2 0 1 7  •  2 .  S Z Á M  •  1 1 4 – 1 3 5szükségszerűen befolyásolják a büntetőjogi gondolkodást is. Gondolatmenetében bemutatja, hogy a „hard science” fejlődése a dogmatikát más diszciplínák – első-sorban az alkalmazott etika – közvetítésével formálja át. Feltérképezi a nemzetkö-zi jogi környezetből fakadó kriminalizációs kötelezettségeket, az olvasó áttekintést nyer a biomedicina tárgykörét szabályozó legfontosabb nemzetközi dokumentu-mokról. Az egyes tényállások elemzése során utal a külföldi szabályozási model-lekre, azonban par excellence jog-összehasonlításra nem vállalkozik. A recenzens ehelyütt jegyzi meg, hogy hazai jogunk történeti fejlődéséből fakadóan több helyet kellett volna biztosítani a német jogcsaládba tartozó nemzeti megoldásoknak is.Kovács bemutatja a magyar bioetikai kodifikáció történetét és sajátos technikai megoldását, a kerettényállások rendszerét. E körben helyesen hívja fel a figyelmet az új tényállások védett jogi tárgyának sajátosságaira, a kriminalizáció tényleges indokaira. Kritikai megjegyzéseiben utal arra is, hogy az emberi génállomány meg-változtatása, illetve az arra irányuló kutatás, valamint az egymással genetikailag egyező egyedek reproduktív vagy terápiás célú mesterséges előállítása tilalmazá-sának megalapozottsága tekintetében a nemzetközi jogirodalomban messzemenő konszenzust találhatunk, azonban a hazánkban kodifikált tényállások rendsze-re „csak részben korrelál az egyes beavatkozások természettudományban ismert fogalmaival”. Ennek megfelelően „az egyes orvosbiológiai technikák valós tartalmi áttekintése, azok rendszerezése és definiálása segítséget nyújthat a jogalkotónak, hogy a jelenleg fennálló kollíziókat megszüntesse” (281. o.).Különösen értékes része a dolgozatnak, ahol a szerző a kriminalizálás elleni érv-ként felveti, hogy bizonyos területeken, mindenekelőtt az orvostudományi kuta-tás társadalmi ellenőrzése terén, a büntetőjogi normarendszer helyett a közigaz-gatási szankciók eszköztára hatékonyabb jogtárgyvédelmet biztosíthatna. Ennek fényében a közigazgatási jog megoldásai a biomedicina körében „a dekriminalizá-ció lehetséges jövőbeni alternatíváit kínálhatják” (279. o.).Külön fejezetben (244. o.) olvashatunk az egészségügyi önrendelkezési jog meg-sértésének büntetőjogi megítéléséről. Az 1978. évi IV. tv. a deliktumot még a sze-mély elleni bűncselekmények körében rendelte büntetni, az új Btk. a védett jogi tárgy természete miatt már áthelyezi az emberi méltóság és egyes alapvető jogok elleni bűncselekmények körébe. Az egészségügyi önrendelkezést védő önálló jogi tárgy a magyar jogrendszerben jelenleg csak a Btk. 218. §-ában meghatározott körben, kivételes és ritka humánreprodukciós és biomedicinális eljárások esetében elismert. A beleegyezéssel nem legitimált egyéb orvosi beavatkozás ezért a nulla crimen sine lege elv alapján nem büntethető. Ehhez létre kell hoznunk egy jogi tárgyat, ami nem más, mint az önrendelkezési jog rész-aspektusa, az egészségügyi önrendelkezési jog. Részünkről ezért helyeseljük a szerző és Németh felvetését, akik de lege feren-da javasolják, hogy a tényállás minden orvosi beavatkozásra való kiterjesztésével a büntetőjog vonja szorosabb védelmébe az egészségügyi önrendelkezést. Véleményüket azzal az érvvel indokolják, hogy a korábbi Alkotmány 70/A. §-a alapján az egészségügyi önrendelkezési jogukban korlátozott sértettek között a Btk. indokolatlan különbséget tesz, annak ellenére, hogy mindenki méltósága és önren-delkezési joga egyenlő, és a különbségtételnek nincsen igazolható oka. Nem osztjuk RECENZIÓ 121Á L L A M -  É S  J O G T U D O M Á N Y  •  L V I I I .  É V F O L Y A M  •  2 0 1 7  •  2 .  S Z Á M  •  1 1 4 – 1 3 5viszont a győri iskola nézetét abban a kérdésben, hogy a korábbi 173/H. §-ban fog-lalt deliktumot testi sértési cselekményként kezelik7 és kriminalizációs indokként azt hozzák fel, hogy az új tényállásnak valamennyi egészségügyi beavatkozásra ki kell terjedni, amely materiális sérelemként a testi épség vagy az egészség sérelmé-vel jár. A recenzens álláspontja szerint a korábbi 173/H. §, illetve a hatályos 218. § ugyanis sem jelenleg, sem a kodifikációra javasolt formájában nem a szubsztanci-át – tehát a testet – védi, hanem kizárólag a test feletti rendelkezési szabadságot.Összefoglalóan: Kovács Gábor könyvének legnagyobb erénye, hogy a bioetika büntetőjogi kérdéseinek vizsgálatával a különböző tudományterületek több dimenzi-ós diskurzusát teremti meg és a hazai jogirodalomban elsőként vállalkozik a biome-dicina alkalmazását szabályozó tényállások átfogó elemzésére. Értekezését ajánljuk minden olvasónak, aki érdeklődik az orvostudomány, a büntetőjog, az alkalmazott etika és az igazságügyi orvostan dinamikusan fejlődő határterületei iránt.Filó Mihály*7 Németh Imre: „Az egészségügyi önrendelkezési jog megsértésének büntetőjogi vonatkozásai” in Karsai Krisztina (szerk.): Keresztmetszet. Tanulmányok fiatal büntetőjogászok tollából (Szeged: Pólay Elemér Alapítvány 2005) 163. * PhD, egyetemi adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, 1053 Budapest, Egyetem tér 1–3. E-mail: filo@ajk.elte.hu. 

Kovács Gábor: Az egészségügyi beavatkozás és kutatás rendje elleni bűncselekmények, valamint az egészségügyi önrendelkezési jog megsértése

ELTE Digital Institutional Repository (EDIT)

https://edit.elte.hu/xmlui/bitstream/10831/77703/1/2017_02_recenzio_2_u.pdf

Kovács Gábor: Az egészségügyi beavatkozás és kutatás rendje elleni bűncselekmények, valamint az egészségügyi önrendelkezési jog megsértése

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

Repository of the Academy's Library

ELTE Digital Institutional Repository (EDIT)