A jog számára a válás nem több mint egy – a polgári perrendtartásban szabályozott, a
házasság felbontására irányuló kérelemmel induló, a felek békítésének (a házasság
fenntartásának) a megkísérlését is magában foglaló eljárás végén hozott – jogi aktus.
Ha komolyan vesszük, hogy a jog társadalomtudomány, akkor a válás nyilvánvalóan
több mint jogi aktus. Abszolút számai megmutatják a társadalom viszonyát a
házassághoz, a válási folyamat negatív hatásai pedig – véleményem szerint – jelzik a
társadalom igényét olyan bontóperes szemlélet iránt, amely a házasságbomlást valóban
képes folyamatként látni és kezelni, amely abból indul ki, hogy a válás (annak részeként
a házasság felbontása mint jogi válás is) egyben lélektani krízis, amelyben a felek a
házasság felbontására irányuló szándék megfontolására való felhívás (formális békítés)
helyett egyediesített és professzionális segítséget igényelnének. A felek részére jogi
válásuk elején azért is nagy szükség lenne egyediesített és professzionális segítséget
nyújtani, hogy válási krízisük ne mélyülhessen el, és ne kezdjen el „önálló életet élni”.
Írásomban arra a kérdésre keresem a választ, hogy a jog alkotói és alkalmazói
formális békítés helyett mit tehetnének azért, hogy a felek házasságtörténetei ne
„Médeia-mintára”, hanem krízisük feldolgozását segítő módon és belőlük a változás
lehetőségét előhívva fejeződjenek be
