A szakértői bizonyítás fokozódó jelentőségét a természet- és egyéb tudományos
ismeretek, módszerek bővülése és fejlődése, valamint az emberi/társadalmi viszonyok
növekvő komplexitása alapozzák meg. Az érvényesnek elismert metódusok
önmagukban is bizalmat ébresztenek a jogalkalmazóban, amelyet a jogalkotó különböző
jogforrásokon keresztül, garanciális elemek bevezetésével tovább erősíthet. Az így
generált bizalomnak számos következménye volt az elmúlt évszázadban, pl. az
ugyanazon szakkérdésre egyidejűleg kirendelt szakértők számának csökkenése, az
állandó szakértők általánossá válása, a bírói jelenlét nélkül folytatott sui generis
vizsgálat, mint eljárási cselekmény gyakorlata. Azonban a szakértői bizonyítás
professzionalizálódása ellenére biztosítani kell a szakvélemény konkurens
ellenőrzésének elvi lehetőségét, éppen a megbízhatóság fenntartása végett. Az ellentétes
szakvélemények ugyanakkor kétséget ébreszthetnek nem csupán az egyik, hanem akár
mindkét szakvéleménnyel kapcsolatban, amelyek eloszlatását a jogalkalmazó – végső
soron a bíró – első körben a már kirendelt szakértők útján kell, hogy elérje. Kérdés,
miként, milyen szempontok alapján kísérelheti ezt meg? Milyen esetekben és okokból
marad eredménytelen a szakértők párhuzamos meghallgatása, és ennek milyen
következményei vannak? A gyakorlatra is kitekintő értekezésemben a szakértői
bizonyítás érvényesülésének esszenciális kérdésével, az ellentétes szakvélemények bírói
(felül)mérlegelésének lehetőségével és terjedelmével foglalkozom
