Gidó, Attila

Repository of the Academy's Library

Az erdélyi zsidó identitások NagyromániábanAz első  világháború  után  Romániához  került  kelet-magyarországi  területeken  az  1910-esnépszámlálási adatok szerint 182 489, 1930-ban 192 833 izraelita vallású személy élt. A kétvilágháború között tehát, a terület lakosságának 3,4 százaléka volt zsidó, akiknek a túlnyomótöbbsége  (72–73%)  magyar  anyanyelvűnek  vallotta  magát  1910-ben  és  egy  erőteljesmagyarosodási folyamat utolsó fázisában leledzett az impériumváltás környékén.Az 1918-at követő korszak erdélyi zsidó életvilágát több, egymással szoros összefüggésbenálló problémakör vizsgálatával rekonstruálhatjuk.Amikor az erdélyi zsidóságnak mint közösségnek az átalakulását, vagy az egyének szintjénvégbemenő autóidentifikációs változásokat próbáljuk megérteni, akkor nem szorítkozhatunkcsupán diskurzuselemzésre. Olyan tényezőket is figyelembe kell venni, mint az intézményivilág diverzifikálódása, a zsidósággal szemben alkalmazott, a magyarországitól eltérő románjogi  gyakorlat,  az  antiszemitizmus  román,  magyar  és  német  megnyilvánulási  formái,  azsidóság  gazdasági  és  társadalmi  pozíciói,  valamint  az  erdélyi  zsidóság  ideológiaimegosztottsága.Az intézményesülés területén a legfontosabb változást az elsősorban zsidó nemzeti  alaponszerveződő  világi  struktúrák  megjelenése  hozta.  Ennek  eredményeként,  a  hitközségekinfrastruktúrájára építkező hagyományos vallási életvilág kitágult, és létrejöttek a politikai-,gazdasági érdekképviseletet, a zsidó oktatás- és kultúra fejlesztését, a szociális gondoskodást,a  szakképzést  és  a  testnevelést  szolgáló  szekuláris  intézmények.  Az  érdekképviseletiszervezetek közül  az 1918 novemberében Kolozsvár  székhellyel  létrehozott  Erdélyi  ZsidóNemzeti  Szövetség és  az 1930-tól  működő Zsidó Párt  volt  a  legfontosabb.  Lényegében aZsidó  Nemzeti  Szövetség  és  annak  vezető  személyiségei  indították  be  az  erdélyi  világiintézményesülési  folyamatot  és  a  legtöbb  1918  után  létrehozott  zsidó  szervezet  az  őkezdeményezésükre és felügyeletük alatt jött létre.A Nemzeti  Szövetség,  a  Zsidó  Párt,  a  zsidó  iskolák,  az  etnikai  alapon  szerveződő  ZsidóKishitel bankok, a zsidó nemzeti sajtónyilvánosságot biztosító Új Kelet (Kolozsvár), NeueZeit–Új Kor (Temesvár),  Népünk (Nagyvárad) és a sportklubok identitásképző szerepéheznem fér  kétség.  Működésük révén  egyre  több  erdélyi  izraelita  identitásában  tolódott  el  ahangsúly  a  magyar,  vagy  a  magyar-zsidó  önképről  az  etnikai  zsidó-tudatra.  Ez  azintézményesülés viszont nem a semmiből építkezett.  A 19. század utolsó éveiben és a 20.1század első tizedében tevékenykedő cionista csoportosulások jelentették az előzményeket. Az1917-es  Balfour-deklaráció,  amely  elismerte  a  zsidó  nemzeti  otthon  megteremtésénekjogosságát Palesztina területén, az Osztrák–Magyar Monarchia népeinek önrendelkezési jogáthirdető  1918-as  wilsoni  pontok  és  a  kelet-magyarországi  területek  román  hadsereg  általimegszállása egy olyan nemzetközi és belpolitikai helyzetet teremtettek, amelyek a korábbi,elszigetelt  zsidó  nemzeti  mozgalmat  gyors  kibontakozáshoz  segítették.  Mindehhezhozzájárultak Magyarország és az utódállamok vezetőinek a nyilatkozatai, valamint a háborútlezáró nemzetközi dokumentumok. Búza Barna földművelésügyi miniszter 1918. november 6-án  országos  nagygyűlésen  éltette  a  zsidó  nemzetet,  Jászi  Oszkár  nemzetiségi  ügyekkelmegbízott  tárca  nélküli  miniszter  pedig,  amikor  megalakult  a  Zsidó  Nemzeti  Szövetségmáramarosi  csoportja,  táviratban  ismerte  el  a  zsidó  nemzeti  szervezkedés  jogosságát.  ARománia által 1919-ben megkötött Kisebbségi Szerződés külön pontban (7. cikkely) rögzítetteaz ország területén élő zsidó lakosság állampolgári jogait, amely a későbbiekben a zsidóságkülön nemzetiségi  mivolta  mellett  érvelők (cionisták,  román állami szervek)  egyik fontoshivatkozási alapja lett.  Habár a tényleges romániai kodifikációja csak később és az is fajiszempontból  történt  meg,  mégpedig  az  1940-es  Zsidó  Statútum révén,  1919-től  kezdve azsidó nemzetiség fogalma jogi  kategóriaként  működött,  jelentősen befolyásolva például  az1920-as és 1927-es népösszeírások, valamint az 1930-as népszámlálás erdélyi eredményeit.Jogi szempontból az erdélyi zsidóság számára visszalépést jelentettek a határmódosulások. AzOsztrák–Magyar Monarchiában élvezett polgári és felekezeti egyenjogúságot egy bizonytalanés  kiszámíthatatlan  román állami  törvénykezés  váltotta  fel.  Az 1923-as  román  alkotmányugyan  garantálta  a  korábban  idegen státuszúnak  tekintett  zsidóság  egyenjogúságát,  akövetkező évben viszont már tömegesen fosztották meg őket állampolgárságuktól. A románállami szabályozások kitértek többek között a hitközségek szervezetére és az oktatás nyelvéreis.  A  monarchiabeli  állapotokhoz  képest  a  zsidó  iskolák  oktatási  nyelvének  magyarrólrománra  történő  megváltoztatása  és  a  tananyag  átalakulása  (pl.  az  1920-as  évek  elsőharmadától a zsidó iskolák tanrendjéből eltűnik a magyar-, viszont megjelenik a román és ahéber nyelv- és irodalom) új integrációs csatornákat nyitott meg, de egyben át is alakította afiatal generációk magyarsághoz fűződő viszonyát.Az egyre erősödő román, magyar és német antiszemitizmus hatására az 1930-as évek másodikfelétől egyfajta közösségi összezárkózás figyelhető meg az erdélyi zsidóságon belül, amely aZsidó Nemzeti Szövetség növekvő tábora mellett a mindennapi életben is tetten érhető. Így2például, a zsidó vegyes házasságok aránya 1939-re jelentősen lecsökkent. Kolozsvár esetétvéve  példának,  mindez  azt  jelentette,  hogy  amíg  1934-ben  a  zsidó  személyeknek  10,5százaléka választott  keresztény partnert  magának, addig 1939-ben már csak 5,9.  Az egyesetnikumokhoz  fűződő  viszony  minőségére  utalnak  a  mélyebb  adatok,  amelyek  szerint  acsökkenő vegyesházassági tendenciák a magyar párválasztást érintették a legkevésbé. Ezzelszemben 1939-re nullára csökkent a német partnerekkel kötött frigyek száma.Az  erdélyi  zsidóság  tehát,  korántsem  volt  egységes  és  nem  is  működött  önállótársadalomként. A magyar identitású, vagy magyar–zsidó kettős kötődésű zsidóság képezte azegyik legnagyobb csoportot. Ők a kisebbségi magyar intézményi struktúrákba tagozódtak beés a magyar társadalom részét képezték, annak alrendszereibe épültek be. Magyar politikai,kulturális és gazdasági érdekeket képviseltek, a kapcsolathálójuk pedig elsősorban magyar ésmagyar-zsidó közegre terjedt ki. A másik, egyre duzzadó csoportot a cionista mozgalom híveialkották,  akik  a  második  világháború  előestéjére  nagyjából  ¼-ét  tették  ki  az  erdélyizsidóságnak.  Ők  egy  alrendszereket  (közigazgatásban  való  részvétel,  önálló  oktatási–tudományos  intézményháló,  politikai-,  vallási-,  kulturális  és  gazdasági  intézmények)  isműködtetni képes zsidó kisebbségi társadalom létrehozásán dolgoztak. De még többen voltakazok,  akik  ugyan  nem kapcsolódtak  be  a  zsidó  nemzeti  mozgalomba,  de  a  zsidó  etnikaiönmeghatározás felé mozdultak el és magyarságukat már csak kulturális kötődésként éltékmeg. Ez a réteg már vegyesen használta a zsidó etnikai alapon létrejött intézményeket és amagyar  intézményi  és  érdekképviseleti  struktúrákat,  kultúrafogyasztásban  ésnyelvhasználatban viszont még mindig szorosan kötődött a kisebbségi magyar társadalomhozés annak kulturális termékeihez. Az előbbi kettőnél kisebb csoportokat alkottak a román- és aromániai  zsidó  integrációt  szorgalmazók,  a  baloldali,  nemzetfeletti  mozgalmakhozcsatlakozók,  valamint  a  főként  Máramaros  és  Beszterce  vidékén  élő,  magyarságba  nemasszimilálódott  haszidok. Az utóbbiak többsége nem tartotta járhatónak sem a cionizmust,sem  az  asszimilációt,  úgy  gondolva,  hogy  mind  a  kettő  a  vallásosságot  és  a  zsidóhagyományokat veszélyezteti. A magyar identitású zsidóság egyik legmarkánsabb képviselőjeKecskeméti Lipót nagyváradi neológ főrabbi volt. Cikkeiben és prédikációiban is támadta azsidó nemzeti eszméket, és mindvégig azt hangoztatta, hogy a zsidóság a diaszpórában csakmint vallási közösség képes fennmaradni.Az egyik legmeghatározóbb alternatíva a cionizmus, a magyar zsidóból zsidó zsidóvá válásútja volt, amely végső célként az őshazába történő kivándorlást jelölte meg. Ez az út3kezdetben nagyon sok ellenzőre talált zsidó körökben, az első időszakban a neológ és azortodox rabbik jelentős része is szembefordult vele, azzal érvelve, hogy hosszú távon acionista mozgalom a hitközségek gyengüléséhez, taglétszámuk csökkenéséhez vezet. Nagyvisszhangot váltott tehát ki, Glasner Mózes kolozsvári ortodox főrabbi bejelentése azelöljáróságnak 1919. július 15-én, hogy feleségével együtt Palesztinába szándékozikkitelepedni. Ezt a lépést 1923-ban meg is tette. A Zsidó Nemzeti Szövetség számára Glasneralijája kitűnő demonstrációnak bizonyult. A Szövetség Kis Intézőbizottsága által szervezettbúcsúztatásakor a kolozsvári Redout nagytermébe többszáz fős tömeg gyűlt össze május 3-ánés három nappal később is sokan kísérték el a pályaudvarra a távozó rabbit.A cionisták, a zsidóságot nemzetként meghatározók elhatárolták magukat a magyarságtól ésaz asszimilációs út járhatatlanságát próbálták bizonyítani. Természetesen ez nem aztjelentette, hogy megtagadták a magyar kultúrát, és nem vették tudomásul azokat a kapcsokatamelyek a magyarsághoz fűzték őket. Eisler Mátyás  kolozsvári  neológ  rabbi például ígyvélekedett a zsidóság magyarsághoz fűződő viszonyáról: „Ami a magyarság és a zsidóságegymásra vonatkozását illeti, számosan vagyunk, akik nagy szimpátiát érzünk a magyarsággalszemben, mellyel együtt nemzetet alkottunk, és közös munkával fejlett állami életetépítettünk. Jelentékeny részünk van a magyar közműveltségben és annak miként és milyenirányban való fejlődése nem közömbös számunkra. [...]”A magyarságba nem asszimilálódott egyes ortodox, illetve haszid rétegek számára nemokozott nagyobb mértékű identitásválságot az impériumváltás. Az okot abban lehet keresni,hogy nekik biztos támpontot nyújtott a vallás, a vallási hagyományok. Ezek pedighatalomváltozástól függetlenül is ugyanolyan rendszer alapján működtek. Identitásukat vallásielvek és nem nemzeti kritériumok határozták meg.A haszid típusú különállóság kiváló példája volt Joel Teitelbaum, aki 1934-ben kerültNagykárolyról a szatmári ortodox hitközség rabbiszékébe. Teitelbaum elítélte a cionizmusminden válfaját, így a vallásos alapon működő Mizrachi  szervezetet is. 1933-ban, mégnagykárolyi rabbiként isszúrt, azaz vallási tilalmat adott ki a helybeli Mizrachi csoport ellen.A Grünwald Jehuda alapította és Teitelbaum által 1934-ben átvett jesivában, mint ahogy mégnagyon sok hasonló erdélyi haszid befolyás alatt álló oktatási intézményben (Dés, Margitta,Nagykároly, Máramarossziget, Szaplonca) világi tárgyakat a növendékek egyáltalán, vagycsak alig tanulhattak. A világi műveltség megszerzését a haszid rabbik többsége azasszimilációtól, majd a két világháború között a cionizmustól való félelmében nem4engedélyezte. Véleményük szerint mind a cionizmus, mind az asszimiláció a vallásosságot, azsidó hagyományokat veszélyeztették.Alternatívaként kínálkozott továbbá az új hatalomhoz történő alkalmazkodás, a románság felévaló közeledés. Ez viszont kerülőútnak számított még a zsidóság szemében is, az illetőközösségek árulásnak minősítették az olyan próbálkozásokat, amelyek túllépték az állammalszemben gyakorolt lojalitás és a romániai integrációhoz szükséges kompetenciák (nyelvi,kulturális, gazdasági) minimumát. A nyelvi és kulturális különbségek következtében a RománZsidók Szövetségébe való belépés sem vált elfogadottá. Ezt igazolja Klein Miksa ügyvédesete, aki az RZSSZ erdélyi fiókjának megalakítását követően marginalizálódott a ZsidóNemzeti Szövetségen belül és csak az országrészek cionista szervezeteinek támogatásávallétrejött Romániai Zsidó Pártban jutott újból fontosabb szerephez.A baloldali nemzetfeletti, nem cionista mozgalmakhoz csatlakozó zsidóság lényegébenkikerült a zsidó világból, közösségi életből. A Zsidó Nemzeti Szövetség alapítói és koraivezetői közé tartozó Kohn Hillel így jutott el a cionista baloldali mozgalomig, majd az 1924-től illegálisan működő Kommunista Pártig. A Pártba történő 1931-es belépése egyben a ZsidóNemzeti Szövetséggel és a cionista mozgalommal való végleges szakítást is magával vonta.A romániai viszonyok között az erdélyi zsidóság számára a nemzeti mozgalom, illetve a zsidónéphez való tartozás vállalása ígérkezett a legjárhatóbb – de nem konfliktusmentes – útnak. Aromán hatalom ugyanis nem gördített akadályokat a magyar anyanyelvű zsidóságnak amagyarságról való leválása elé, sőt egy 1924-es törvény megtiltotta számukra, hogy zsidó ésromán iskolákon kívül más tannyelvű intézményeket látogassanak. Természetesen acionizmus felé történő fordulás koránt sem volt mentes az egyéni belső és külső vívódásoktól,konfliktusoktól.A zsidó nemzeti mozgalom az impériumváltással kapott lehetőséget a kibontakozásra. Azsidók által is tragédiaként megélt események tehát, egyben lehetőséget/indokot adtak ezenirányzat időszerűségének hangoztatására. A cionizmus elkötelezettjei azt mondták, hogy az1918/1919-es eseményekkel párhuzamos atrocitások, antiszemita megnyilvánulások voltakmeghatározóak a nemzeti ébredésben. A hitleri hatalomátvételt követően az erdélyi cionistamozgalom asszimiláció-ellenes érvrendszerében a német zsidók példája is megjelent, akikhasonlóképpen olvadtak be a német társadalomba, mint a  magyar társaik  a  magyartársadalomba, az 1930-as években viszont páriákká váltak.5

Az erdélyi zsidó identitások Nagyromániában

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

Repository of the Academy's Library