Laczó Ferenc: A német múltfeldolgozás. Beszélgetések történészekkel a huszadik század kulcskérdéseiről. Kijárat Kiadó, Budapest, 2016

Konok, Péter

Repository of the Academy's Library

KONOK PÉTERSéták a német múltfeldolgozás műhelyeiben      *Vergangenheitsbewältigung – nem tartozik a legegyszerűbb német szavak közé, mégis világszerte sokan megtanultuk. A német „múltfeldolgozás” sokszor hivatkozott, sokszor csodált példává vált nem csupán a történészek, de a történelem iránt érdeklődők, és általában a média számára is. 2007 óta külön lexikonja is van.1 Hivatkozási alap, origó – olyan etikai norma, amelyet minden saját múltjával szembenézni akaró (vagy szem-benézni kénytelen) társadalom követendő példaként tűzhet maga elé – márpedig melyik az a társadalom, amelynek szek-rényeiben ne rejtőznének a múltból ott maradt politikai csont-vázak? Különösen itt, Kelet-Európában, ahol a posztszovjet Vergangenheitsbewältigung dívik – a maga sajátos módján ha-talmi alapon meghatározva a diskurzus tereit és irányait, egy-ben pedig relativizálva, a diszkurzív margóra szorítva a sztá-linizmust és posztsztálinizmust megelőző korszakra irányuló múltfeldolgozást. De említhetnénk más példákat is: Dél-Afrikát például (amellyel az interjúalanyok közül Jürgen Zimmer fog-lalkozik részletesebben), vagy éppen Latin-Amerikát, ahol a diktatúrák bukása utáni múltfeldolgozás több országban is komoly társadalmi szerepet kapott az új nemzeti identitások * LACZÓ Ferenc: A német múltfeldolgozás. Beszélgetések történészekkel a huszadik század kulcskérdéseiről. Kijárat Kiadó, Budapest, 2016.1 Torben FISCHER–Matthias N. LORENZ (Hrsg.): Lexikon der »Ver gan gen-heitsbewältigung« in Deutschland. Debatten- und Diskursgeschichte des Nationalsozialismus nach 1945. Transcript Verlag, Bielefeld, 2007.233Múltunk 2017/3 | kikovácsolásában (és egyben komoly társadalmi feszültségek forrása is mind a mai napig).  Kétségtelen: a német társadalom (és nem utolsósorban a né-metországi történettudomány) igen messzire jutott a múlt (egy igen rettenetes múlt) feltárásában, ami – emlékezzünk George Santayana közhellyé idézett megjegyzésére, miszerint „akik el-felejtik a múltat, arra ítéltetnek, hogy megismételjék azt” – egy új Németország előfeltételének látszott. A múltfeldolgozás szé-les körű társadalmi projektté vált, kiterjedt intézményrendszert kapott, és olyan mértékben szervesült a német közgondolko-dásban, hogy – egészen a legutóbbi időkig – lényegében megkér-dőjelezhetetlen kategorikus imperatívuszokat fogalmazott meg. Ha az ember távolabbról, kicsit hunyorítva nézi, ezt az össz-képet kapja, és mivel ez az összkép nagyjából megfelel az el-várásainknak, amit egy példával szemben támasztunk, hajla-mosak vagyunk nem változtatni a fókuszon. „A német közel-múlt tudományos és társadalmi feldolgozása világszerte komoly presztízsnek örvend. A német múltfeldolgozás egyesek szerint modellértékű” – olvasható a tárgyalt mű hátsó borítóján. Ám Laczó Ferenc kötetében élesebbre állította a képet, és közelebb lép, sőt magába a képbe lép be: a „múltfeldolgozás” alakítóival, formálóival készített nagyinterjúkat. Olyan német történészekkel, akiknek nem csupán szakterületük a náci Németország és a holokauszt, hanem legtöbbjük a múltfeldol-gozás valamely emblematikus intézményében dolgozik, azt ve-zeti: Norbert Frei a 20. Századi Történelem Jénai Központjának igazgatója, Frank Bajohr a Jelenkorkutató Intézet Holokauszt Tanulmányok Központjának igazgatója, Raphael Gross a Simon Dubnow Intézet igazgatója, Volkhard Knigge a Buchenwald és Mittelbau Dora Emlékhely Alapítványának igazgatója. Vagyis olyan szakemberekről, tudósokról van szó, akik a tudományos kutatások mellett (azokkal párhuzamosan, vagy éppen azokon túl, nézőpont kérdése) annak az átfogó narratív térnek is aktív alakítói, amely mindmáig a háború utáni német történeti iden-titás gerincét képezi. Laczó kérdéseivel ügyesen irányítja interjúalanyait, és így egyszerre kapunk rövid, de sokszor igen informatív pályaké-232–238Szemle234peket, némi intézménytörténetet, történetfilozófiát, betekintést kutatási eredményekbe, vitákat és azok recepcióit – a kirajzo-lódó kép pedig természetesen sokkal összetettebb, mint amire prekoncepciózusan számítottunk. A történészek szocializációja, egyáltalán az a kérdés, hogy a különböző generációkhoz tartozó, eltérő családi és kulturális hátterű egyetemistákat mi fordította annak idején a történettu-domány, és azon belül kiemelten a Harmadik Birodalom kuta-tása felé, igen érdekes képet ad a háború utáni német történe-ti tudat fő narratíváinak korszakolásáról. Eddig is tudhattuk, nem volt ez olyan egységes, egyértelmű folyamat, mint ami-lyennek retrospektíve hajlamos tekinteni magát, és mai, kissé monolit önreprezentációja néha delejes hatással van a külső szemlélőre is, ám a kötet olvasása közben mélyebben belelá-tunk ennek rétegeibe.  Az interjúkból kibontakozó képek rávilágítanak ennek a fo-lyamatnak az etapjaira, és azok nem feltétlenül egy lineáris, pusztán kronológiai fejlődés eredményei. Sőt. Fontos szem-pont, hogy ha „német múltfeldolgozásról” beszélünk, akkor ne csupán az NSZK ebbéli fejlődésére gondoljunk (bár kétség-telen, hogy a német újraegyesítés valójában az NDK megszű-nését, NSZK-sodását jelentette, és nem valamiféle konvergen-ciát a két államalakulat között), hanem az NDK örökségére is – különösen annak fényében, hogy ezáltal a posztszovjet Vergangenheitsbewältigung is bekerül a diskurzusba, sajátos viszonyítási alappá válik. „Száz interjú után kifakadtunk, és a legfontosabb hivatalos NDK-s kapcsolatunknak megmondtuk, hogy megvezetve érezzük magunkat: mintha valamit titokban tartanának előttünk, amiről nyilvánosan állandóan megemlékez-nek, a társadalomban kámforrá válik! Látni akartunk egy igazi antifasisztát! Erre bemutattak nekünk egy hivatalosat” (43. o.) – emlékezik az oral historyt kutató Lutz Niethammer egy 1987-es NDK-beli kutatóútjára, ahol – állami engedéllyel – munkások-kal készítettek a náci korszakra vonatkozó életútinterjúkat. Az NDK centralizált emlékezetében az antifasizmus állami mono-pólium volt, és ez a monopólium – a „jó oldal” kétes narratívája – mintegy automatikusan terjedt ki az állam polgáraira is. Konok Péter ― Séták a német múltfeldolgozás műhelyeiben 235Nem kevésbé érdekes a generációs etapok kérdése, ami egy-részt összefügg a történészek szocializációjával, másrészt – és ez nem kevésbé fontos, ha nem fontosabb – Németország (prak-tikusan az NSZK) háború utáni gazdasági és politikai fejlődé-sével. Ez határozta meg a kutatások irányát csakúgy, mint a módszertant, sőt a mögöttes történetfilozófiát – hogy mit tekin-tettek a történészek kutatandó (vagy éppen absztrakt módon meghatározandó és megítélendő) problémának, és kutatásaik (illetve értékeléseik) milyen helyet kaptak a társadalmi tudat-ban. Mindez közhelynek látszik, mégis kifejezetten érdekes, hiszen olyan folyamatba látunk bele, amely a magyarorszá-gi történettudomány számára jórészt az elvégzendő feladatok listáján van. Dióhéjban: az adenaueri „nácitlanítás” röpke (és meglehetősen korlátozott hatékonyságú) évei után az 1950-es éveket alapvetően az áldozati narratíva uralta. A hideghábo-rúban Németország új szerepet kapott a nyugati szövetségi rendszerben, és a hidegháború magával hozta a „hideg am-nesztiát”, ahogy Jörg Friedrich 1984-es könyvében2 nevezte – az igazi „nagyvadak” kivételével a náci múlt, a kooperáció és a kollaboráció különféle fokozatai a német újjáépítésben vállalt új szereppel megválthatóvá váltak. Az ehhez kapcsolódó áldozati szerep (tulajdonképpen szinte mindenki a nácizmus áldozata volt) ehhez tökéletesen illeszkedett – az igazolóbizottságok előtt a német polgárok körkörösen bizonyították egymásról, hogy tu-lajdonképpen nem voltak nácik. Az áldozati szerep és a konst-ruktív megbocsátás együttesen hozta létre a „hallgatás” falait, amelyek társadalmi szinten külsődlegessé, puszta gesztusokká tették a német állam emlékezetmunkáját (ami elsődlegesen nem a német társadalom sajátos amnéziáját akarta feloldani, ha-nem a nemzetközi közösségnek küldött jelzések sorozata volt). Ez a trend csupán az 1960-as évek végén tört meg, és lé-nyegében a „’68-as generáció”, vagyis a háború után született első nemzedék színre lépésével fordult át a szülőknek, nagy-szülőknek, tanároknak, professzoroknak feltett kérdésbe: „hol voltatok akkor?”, bár az új vizsgálatok már az 1960-as évek ele-2 Jörg FRIEDRICH: Die kalte Amnestie. NS-Täter in der Bundesrepublik. Fischer Taschenbuch Verlag, Frankfurt am Main, 1984.Szemle236jén megindultak. (Peter Weiss híres, óriási botrányokat kavaró darabja, A vizsgálat [Die Ermittlung] az 1963 és 1965 között fo-lyó frankfurti Auschwitzprozess anyagaira és rémes élményére épül.) Ekkor indult meg igazán a levéltári anyagok kutatása (ebben nagy szerepe volt a kötetben sokszor említett Martin Broszatnak, aki 1926-ban született, és 1944-ben, egyetemista-ként belépett az NSDAP-be – éppen ez az élménye vitte rá, hogy egész életében azt kutassa, hogy – ahogy Ian Kershaw írja – „miként süllyedtek a németek ebbe a barbárságba”). A levéltári anyagok, a bűnösök, majd az intézmények szerepének vizsgá-lata új vizsgálatokat és új szintéziseket eredményezett. Mikor 1970-ben Willy Brandt kancellár térdet hajtott a varsói gettó-lázadás mártírjainak emlékműve előtt, az már az új múltfel-dolgozási etap (és az új emlékezetpolitika) nyitánya volt, amely tulajdonképpen mindmáig tart. Ennek lényege a korábbi „el-hallgatással” ellentétben a „szembenézés”: a nagy port felvert, nemzetközivé szélesedő 1986–1989-es Historikerstreit3 óta ezt az ívet akár töretlennek is nevezhetnénk. Sokáig igen eredmé-nyesnek is tűnt, bár limitjeit – a kollektív emlékezet és annak 3 A Historikerstreit (történészvita) 1986 nyarán robbant ki, mikor a Frankfurter Allgemeine Zeitung közölte Ernst Nolte Die Vergangenheit, die nicht vergehen will (Múlt, amely nem akar elmúlni) című írását. Nolte ebben azt a té-zist képviselte, hogy a náci terror (és így a holokauszt) tulajdonképpen „csak” a sztálini terrorra adott válasz, afféle önvédelem volt. Nolte szerint „végre pontot kell tenni” az addigi morális diskurzus végére, és szakítani a holokauszt egye-diségének dogmájával. Nolte – és a hozzá csatlakozó „konzervatív” történészek (így Andreas Hillgruber, Klaus Hildebrand, vagy éppen Kohl kancellár tanács-adója, Michael Stürmer) azt vallották, hogy új alapokon kell (újra)építeni a német identitást, és „ki kell lépni Hitler árnyékából”, leszámolni a bűnösség narratívájával. Noltéval szemben Jürgen Habermas írta az első cikket, majd a – sokszor személyes vagdalkozásig is fajuló – vitába sokan becsatlakoztak, így a filozófus Micha Brumlik, vagy a történész Hans Mommsen. Habermas elutasította, hogy Nolte egy síkra hozza a sztálini terrort és a náci genocídi-umot, és úgy látta, hogy a „konzervatívok” által elképzelt új német identitás Németország 1945 utáni „nyugati”, alkotmányos fordulatának a megtagadása lenne. A „konzervatívok” leginkább a FAZ, ellenfeleik pedig a hamburgi Die Zeit lapjain fejtették ki véleményüket. A vita egészen 1989-ig elhúzódott (majd nemzetközi szinten is kiújult 1997-ben, mikor Stéphane Courtois szerkesz-tésében megjelent az igen ellentmondásos A kommunizmus fekete könyve, és 2000-ben Németországban, mikor Nolte életművéért megkapta a CDU-hoz kö-tődő Konrad Andenauer-díjat.)Konok Péter ― Séták a német múltfeldolgozás műhelyeiben 237egyéni feldolgozása közötti szakadékot például, amiről Aleida Assmann ír 2006-os tanulmányában4 – jól mutatja a 2002-ben megjelent Opa war kein Nazi (Nagypapa nem volt náci) című interjúkötet.5 Ebből kiderül: az ezredforduló fiataljai – 1968-as szüleikkel ellentétben – immár nem egy elhallgatott múltra kér-deznek rá saját személyes családi történeteikben, hanem egy kanonizált múltképről fosztják le saját családi vonatkozásai-kat; vagyis elfogadják az elutasítás kánonját, és az így kelet-kező kognitív disszonanciát kreatív módon felépített személyes terükre (családi előtörténetükre) igazítják. Laczó interjúalanyai alapvetően erről az időszakról, az 1980-as évektől máig terjedő időszakról beszélnek. Arról, hogy ho-gyan terjedt ki a kezdeti, a konkrét bűnösök feltárását szolgáló levéltári kutatás a náci rendszer megértésének, feldolgozásának igényévé. A kutatást akadályozó tabukról, a holokauszt egyedi-ségéről és összevethetőségéről. A szemlélet változásáról, ahogy az etikai-ideológiai általánosításoktól a történészek eljutottak a konkrét, a náci Németországot különféle kontextusokba helyező kutatásokig. „[…] absztrakt rendszerviták – melyek résztvevői a gazdaság vagy a politika elsőbbségét még az általánosságok szintjén próbálták bizonygatni – szerencsére nincsenek már di-vatban. A kutatások hallatlanul konkretizálódtak” – fogalmazta meg az „árjásítást” kutató Franz Bajohr a kötet egyik kulcs-mondatát (130–131. o.). A kontextusok természetesen sokrétűek, időben és tér-ben is kiterjedtek: a kutatók új generációja számára a náci Németország és a holokauszt nem egyediségében, hanem be-ágyazottságában fontos – tágabb időkeretben, nemzetközi ösz-szefüggéseiben, analógiáiban – igen érdekes, az 1930-as évek-nek államkapitalizmus-vitáit felidéző közelítés Kiran Klaus Patelé, aki a roosevelti New Deal és a náci gazdaság- és ál-lamszervezet párhuzamait kutatja –, vagy éppen klónjaiban és 4 Aleida ASSMANN: Memory, Individual and Collective. In: Robert E. GOODIN–Charles TILLY (eds.): The Oxford Handbook of Contextual Political Analysis. Oxford University Press, Oxford, 2006. 210–224.5 Harald WELZER–Karoline TSCHUGGNALL–Sabine MOLLER: „Opa war kein Nazi”. Nationalsozialismus und Holocaust im Familiengedächtnis (Die Zeit des Nationalsozialismus). Fischer Taschenbuch Verlag, Frankfurt am Main, 2002. Szemle238nácizmus-exportjában. Az emlékezetkánon történelmen kívüli-ségével szemben – pontosabban annak kiegészítőjeként – a ná-cizmus történeti tárgyként válik tudományosan kutathatóvá, az absztrakt (etikai, ideológiai, politikai stb.) rendszerviták (lát-tunk ilyeneket mostanában Magyarországon is, sok hozadékuk nem volt) mellett hogyan „konkretizálódnak” a kutatások, hogy azután e konkrét eredmények alapján akár a rendszerviták is egy magasabb, alaposabban okadatolt szinten folytatódhassa-nak. A könyv hosszú, a recenzió rövid. A 11 interjúalany – álljon itt a nevük: Frank Bajohr, Michael Brenner, Norbert Frei, Christian Gerlach, Raphael Gross, Volkhard Knigge, Lutz Niethammer, Kiran Klaus Patel, Dieter Pohl, Dan Stone és Jürgen Zimmerer – rengeteg dolgot elmond életútjáról, a történeti kutatások és a Vergangenheitsbewältigung és az emlékezetpolitika intézmé-nyeiről, alakulásáról, viszonyáról. A kérdezőt és a válaszadókat egyaránt dicséri, hogy kifejezetten olvasmányos, néha sodró lendületű szöveget kapunk – a kutatás, a történelem iránti lel-kesedés átsüt a sorokon. A módszertani sokszínűség, az egy-mással is vitatkozó narratívák. A kép, amit a Vergangenheitsbewältigungról távolról és kí-vülről alkottunk („a német–magyar kapcsolatok e téren jelen-leg meglepően lazák, holott a politikai radikalizmus és a fizikai erőszak, a közép-európai zsidóság és a holokauszt története közös témák” – olvasható a kötet hátoldalán), igen impresszív volt. Közelebbről nézve még izgalmasabbá vált. Van mit behoz-ni Magyarországon is, ahol a múltfeldolgozás jobbára még ma is (sőt, egyre inkább) politikai, hatalmi játszma. Végezetül áll-jon itt a szerző szándéknyilatkozata, mást én sem igen tudnék kívánni: „A kötetet abban a reményben ajánlom a magyar ol-vasóközönség figyelmébe, hogy beszélgetései nemcsak a német múltfeldolgozás mélyebb megértéséhez és reálisabb értékelésé-hez járulnak hozzá, de talán a hazai dilemmák átgondolásához is segítséget nyújtanak majd.” Konok Péter

Séták a német múltfeldolgozás műhelyeiben (könyvismertető)

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

Repository of the Academy's Library