Tóth, Eszter Zsófia

Hungarian

Repository of the Academy's Library

 52 replikaTóth Eszter Zsófi a (történész, Politikatörténeti Intézet)Miben látja ön a szóbeli források jelentőségét? Válasz a Replika körkérdéséreRöviden és tömören: 1. Életútinterjú-készítés során olyan elbeszéléseket is megismerhetünk – például a ma-gánélettel kapcsolatos történetek tipikusan ilyenek –, amelyek levéltári forrásokba a levéltá-ri iratok sajátos gyűjtőköre miatt csak ritkán kerülnek be. (Például milyen magzatelhajtási módszereket alkalmaztak munkásnőknél az 1950-es években, hogyan ábrázolják szerelmi életüket, házasságukat.) Tehát ebből a szempontból az interjúzás tekinthető feltáró jellegű-nek.2. Ha nem egy alkalommal interjúzunk, akkor a múltra vonatkozó történetek több variá-cióját is megismerhetjük, vizsgálhatjuk az emlékezés mechanizmusainak sajátosságait, az el-beszélésmódokat befolyásoló tényezőket (pl. a média hatása az emlékezetre: a rendszerváltás után közvetlenül ’56-ról interjúzók más képet kaphattak, mint a későbbiekben).3. Olyan szereplőkkel, akikre vonatkozóan rendelkezésre áll írásos forrás – pl. 1956-os szerepvállalás miatt elítélték egy perben –, úgy  is készíthetünk életútinterjút, hogy a) az életútinterjúját önálló konstrukcióként értelmezzük, vagy b) összevetjük az írásos forrással az interjút, vagy c) szembesítjük a visszaemlékezőt az írásos forrással. Így történetírói elbe-szélésünkben érvényesíthetjük a többnézőpontúságot. Manapság például egy életútinterjú során az interjúkészítőnek arról kérdezni, miért lett valaki annak idején párttag, több mint szalonképtelen. Több visszaemlékező, akikkel interjúztam, elsőre letagadta, hogy párttag volt. Amikor elvittem hozzájuk az ezzel kapcsolatos levéltári források fénymásolatait, amit annak idején ők nem is láttak, érdekes volt, ahogyan az addig tabusított történetek felelevenedtek, és az interjúalanyok hatásukra újraértelmezték a múltjukat. Persze minden interjú során van-nak olyan kérdéskörök, amelyeket az interjúalanyok kikerülnek, tabusítanak. Kérdés, hogy fel lehet-e tárni a tabukat, érdemes-e egyáltalán belemenni az ilyen jellegű kérdésekbe. Ér-demes-e önjelölt Gregers Werleként olyan titkok nyomába szegődnünk, amelyek számunkra csak érdekes történetek, de az interjúalanynak talán a szembesítés fájdalmas, későbbi múlt-értelmezésére, önértékelésére is kihathatnak. Úgy tűnik, hogy vannak olyan kérdések, ame-lyeket az interjúalanyok „elhallgatnak”, azonban, ha többször visszatérünk hozzájuk, előbb-utóbb a bizalmukba fogadnak, és a válaszokat megosztják velünk. A másik típusú tabusítás az olyan történet, amelyről mindenki mond valamit, de nem tárja fel az interjúkészítő előtt az általa teljesnek vélt igazságot. Ennek oka lehet az, hogy a csoport tagjai ismerik ugyan a „teljes igazságot”, azonban azt nem akarják megosztani az interjúkészítő idegennel. De lehet az is az oka, hogy a visszaemlékezők sem dolgozták fel egy-egy kudarcként megélt életese-ményüket, ezért még ha akarnák sem tudnák történetbe foglalva elmondani azokat az inter-júkészítőnek.4. Úgy vélem, még egy elméleti problémát érdemes felvillantani. Az interjúkészítők gyak-ran szembesülnek azzal a kérdéssel, mennyire egyediek vagy tipikusak azok az életutak, amelyeket az emberek elmesélnek nekik, milyen keretekbe rendezik történeteiket. Lutz Niet-hammer és kutatócsoportja az 1980-as évek NDK-jában érdekes módszertani kísérleteket tett az életútinterjú-készítések során. Például a kész interjúszöveget elolvastatták egyes in-terjúalanyokkal, így az olvasó megismerhette a tanulmányból azt is, hogyan kommentálta az interjúalany saját gondolatait. A kutatócsoport tagjai elsősorban magnóval interjúztak. Azonban amikor az interjúalanyok arra kérték őket, hogy kapcsolják ki a magnót, azt je-   replika 53lezték a szövegelemzés során, és külön elemezték (az emiatt jegyzeteléssel rögzített szöveg alapján), hogy vajon miért kérték ezt (Niethammer, von Plato és Wierling 1991).Lutz Niethammer „Ego-Histoire – Fragmente einer Antwort” című visszaemlékezésében hangsúlyozta (2002: 108), hogy oral historistaként gyakran tapasztalta azt, hogy az emberek élettörténetüket gyakran szerkesztik olyan keretbe, amelyben a köztörténeti narratíva elvá-rásainak megfelelően azt a huszadik század nagy történelmi eseményeihez igazítva dramati-zálják. Büszkék arra, hogy az „átmentett hagyomány” vagy a „szerencsés véletlenek sorozata” segítette őket. Ezek az elbeszélések inkább tipikusak, mint egyediek. Azonban, amikor az interjúalanyok az elbeszélés sodrában „elfeledkeztek” arról, hogy meg akarnak felelni a köz-történeti narratíváknak, akár csak egy-egy történettöredék, morzsányi elbeszélés erejéig is, akkor más típusú történeteket beszéltek el. Ezeknek a történeteknek a segítségével érthetőb-bé tehető, hogy a normatív rendszerre hivatkozó uralmi viszonyok között, más modellben a diktatúrában, miként volt lehetséges, hogy az egyes emberek ne egy típust képviseljenek, hanem életútjukat sajátosként és egyediként ábrázolják.Hivatkozott irodalomNiethammer, Lutz, Alexander von Plato és Dorothee Wierling (1991): Die volkseigene Erfahrung. Eine Archäologie des Lebens in der Industrieprovinz der DDR. Berlin: Rowohlt.Niethammer, Lutz (2002): Ego-Histoire? und andere Erinnerungsversuche. Wien: Böhlau Verlag.Vajda Júlia (szociológus, pszichológus, ELTE TáTK Szociológia Tanszék)Engedtessék meg nekem, hogy a kérdést személyesen értelmezzem, s részben a saját szemé-lyes történetemen keresztül mondjam el azt, hogy miben látom a szóbeli (történeti) források jelentőségét. Ezt az értelmezést a szememben – túl azon, hogy e terjedelem nem teszi lehe-tővé teóriák kifejtését – az is legitimálja, hogy úgy vélem, ha a szóbeli közléshez ún. szóbeli forrásként közeledünk, a személyeset emeljük be a kutathatónak tekintett anyagba. S hogy miért tettem zárójelbe a „történetit”? Magam nem történeti forrásként használom a szóbeli forrást, s nem csak azért nem, mert az én szakmám nem a történelem kutatása, hanem azért sem, mert félek, hogy ott, ahol történeti forrásról beszélünk/nek, nehezen kerülhetjük meg azt a – számomra sokkal rokonszenvesebb Hayden White-ival szembenálló – rankei szemlé-letet, amely épp nem a személyeset, hanem az ún. objektívet keresi a történelemben. Lévén pszichológus és szociológus is, engem az egyénnek és a társadalomnak, az egyéni-nek és a társadalminak az egymásra hatása foglalkoztat, az, ahogy a személyes lét, élmény, identitás, a valóban egyéni létélmény hat az egyén társas és társadalmi viselkedésére, ahogy befolyásolja azt, ahogy az egyén társadalmi szereplőként viselkedik, s ahogy ebből végső soron a társadalom egyes kisebb s nagyobb csoportjainak a viselkedésmódja, s legvégül a társadalom működésmódja összeáll. S fordítva, ahogy a társadalom hat az egyénre, ahogy az egyént körülvevő szűkebb s tágabb környezet, s annak viselkedése, működése meghatározza azokat a társadalmi elvárásokat, amelyekkel az egyén szembesül, s azt, ahogy ezek hatására érez, s legvégül azt, ahogy mindezek befolyásolják személyes történetét.

Miben látja ön a szóbeli források jelentőségét? Válasz a Replika körkérdésére

http://real.mtak.hu/110784/1/T%C3%B3th%20Eszter%20Zs%C3%B3fia.pdf

Miben látja ön a szóbeli források jelentőségét? Válasz a Replika körkérdésére

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

Repository of the Academy's Library