Lipp, Vilmos

Repository of the Academy's Library

E G Y N É M E T N Y E R E G A X I Y . S Z Á Z A D B Ó L Ismertetés Lipp 'Vilmostól. Nem átalljuk kimondani , liogy az annyi t gyalázott, annyiszor barbárnak, sötétnek, műveletlennek bélyegzett középkor is oly fényoldalakkal bir, melyekkel fölvilágosodott, tudós, finom s szabadelvű jelenünk nemcsak hogy nem dicsekedhetik, hanem már elegendő érzéke sincs arra, hogy azokat kellőleg méltányolhassa. E r t j ü k a nagy nemzetek, pl. a francziák, németek, olaszok, középkorát. Hazánk — Magyarország — mint a mely a középkorban élte át európai művelődésének gyermekkorát, de még azonkívül folytonos harczok és villongások által is akadályoztatott abban, hogy a szomszéd népeket művészet dolgában utóiérje ós egy tiszta, önálló magyar typust létesítsen, habár egyes műágakban pl. a románs t i lú építészetben az önállóság utáni törekvés félreismer-hetet len is, — a középkor társadalmi s művészeti viszonyainak megítélésében tényezőként nem szerepelhet. De hát micsoda előnyt muta tha t fel a középkor a jelen fölött ? Er re oly röviden, min t ma szokás, valami csattanós kifejezéssel nem felelhetünk. Ma, midőn minden gőzerő-vel halad, midőn gondolatainkat villámsebességgel küldjük egyik világrészből a másikba, az ítéletekre sem szoktunk időt pazarolni ; odavágunk sulyokként egy szót s avval vége. Ezen sulykos ítélet lehet jó is, rosz is, kifejezheti a valót, de gyakran eszmeszegénységünk eltakarására is szolgál vagy meggondolatlanúl u tána mondjuk egy másiknak ; elvégre is nem sokattörődünk vele ; az idő drága, dolgunk sok, rendkívüli pedig ma úgy sincs semmi. Egyének, események, szokások, divatok rohamosan fejlődnek, kis ideig kápráztat ják szemeinket, azután ép oly hamar , min t jöttek, néha közvetlen környezetöket kissé megrázkódtató durra-nással el is tűnnek, hogy ismét másoknak adjanak helyet. A középkorban azonban egészen máskép állott a dolog, egészen máskép alakultak a viszonyok. A népvándorlás és a kereszténység terjesztése által nyugaton előidézett és száza-dokig tar tot t viharok között forrott ki a középkor valódi jellege, a több századot igénybe vett keresztes hadjáratok alatt érte el az virágzása tetőpontját , és több századba került ismét hanyatlása és elpusztulása. Vérfürdőben született s vérfürdőben temetkezett is el. Bármin t ítélünk is a középkorról, bármily elfogultak legyünk is iránta, egyet, a nagyszerűséget soha sem fogjuk tőle elvitathatni, de még azt sem, hogy épen viszonyainak s helyzeteinek nagyobb állandósága következtében egy, oly önálló, szigorúan körvonalozott s határozot tan egységes jellegre tett szert, mely a köz- és magánéletet tökéletesen áthatotta s annak annyira vérévé vált, hogy az a középkor minden szokásán, intézményén, épületén, sőt minden gyár tmányán kezdve a legnagyobbtól le egészen az apróságig, rögtön és t isztán ismerhető föl. 46 És ezen egységes jelleg a középkor előnye a jelen fölött. E jelleg, lia egyik-másik téren a haladásnak út ját állotta is, a művészetek kifejlődését nem akadályozta s rájok mégis határozólag befolyt. Jelenünk az intézmények egymást elsodró árjának kora — művészies productiónknak pedig határozott jellege ritkán van, mert mai művészetünk legtöbbnyire vagy világot ostromló kísérletekben fecsérli el erejét vagy utánzásokból tengődik. A nyereg, melyet ismertetni akarunk, képeiben a már hanyatlása kezdetén álló közép-kor vezéreszméit, az udvari lovagelemnek a népiessel való összeelegyedését, kivitelében pedig az akkori műfelfogást és műalakítást tükrözi vissza. A nyereg, illetőleg elefántcsonttal bevont és dombor faragványokkal díszített nyereg-állvány (Sattelbaum) föliratai után itélve, határozottan német, valószínűleg német burgund munka ; készítésének idejét, habár kétségtelen adatunk nincs is reá, de tekintve minden körülményt, bízvást a XIV. (?) század elejére tehetjük. A herczeg Batthyány-féle hitbizomány letétkép több igen becsesmü tárgyat engedett át a vasmegyei régiségtárnak, és azok közé tartozik a szóban forgó nyereg is. Mellesleg legyen itt még megemlítve az is, hogy a vasmegyei régiségtár négy év alatt több mint hatezer-régészeti, történelmi vagy művészi becsű tárgyat gyűjtött s állított ki. De tér jünk vissza tárgyunkhoz. Nyergünk képeinek megérthetésére elodázhatlanul szükséges a XII I . és XIV. század német eposköltészet ismerete, mely tudvalevőleg a középfelnémet költészet délpontján, a Hohenstaufok uralkodása alatt két külön ágra oszlott, az udvari és népies eposra. Az udvari, helyesebben romantikus epos alakját és szellemét az akkor kifejlődése magaslatán álló lovagintézménytől vette s úgy, mint ez, főleg a látszatnak hódolt; anyagát leginkább a költött lovagok hihetetlen, túlcsigázott képzelgős. irányú kalandjait tárgyaló franczia regényekből merítette, valamint hogy a német lovagság is franczia minta után képződött s épen ez okból ha csekély benső igazsággal s valódijértékkel birt is, mindazonáltal a lovagság volt az, mely minden ízetlensége mellett is a finom műveltséget, a szószerinti udvariasságot (courtoisie) honosította meg a csak fegyverzörejhez és iszákossághoz szokott német urak között. A népies epos ellenben a régi germánoknak hagyomány ut ján fennmaradt népdalaira és a nemzeti hősmondára támaszkodik, a csodás elemet nem küszöböli ugyan ki egészen, de ennek az események folyamatára, legalább kitűnőbb termékeiben, mint a milyen pl. a Niebelungenlied, Gudrun, stb. túlságos befolyást nem enged. A német hagyomány és hősmonda azonban a kereszténység felvétele által lényeges változáson ment keresztül. A pogány germán hősökből keresztény lovagok és királyok lettek ; a pogány áldozatok helyébe székesegyházak s nagymisék léptek ; a legrégibb, hogy rigy mondjuk történelemelőtti mondák és regények kora a népvándorlás korával, sőt még líjabb korszakokkal is önkénytesen kevertetett össze és ezek szellemében idomíttatott át. A XIV. században azonban e két irány kezdett összeolvadni, a hősmonda feldolgo-zásával most már lovagköltők is foglalkoztak, minek az lőn következménye, hogy a legegy-szerűbb népies alakok is néha egészen lovagi mázt nyertek, a mesterkéletlen népmonda közé pedig képzelgős elem vegyült. Ezen felfogást látjuk nyergünk képein is, melyek nézetünk szerint a Hug- és Wolf-dietrich féle népies epos egy epizódját, képzelgős lovagszellemben átalakítva tüntetik fel. 47 A monda idevágó részlete, a hasonnevű eposból merítve, mely epos csak két későbbi XI I I . és részben XIV. századbeli átdolgozásokban maradt fönn, a következő: « Ortnit, lamparteni király, egy keleti pogány fejedelem leányát, Sideratot, szökteti meg, és nőül veszi, miután előbb megkereszteltette. Ipja bosszúból két sárkánytojást vitet titkon Lampartenbe, melyekből egy év múlva apró sárkányok keltek ki s ezek akkora étvágygyal bírnak, hogy naponta egy-egy ökörrel sem érik be, hanem a tartományt pusztítani kezdik. Végre is Ortnit megküzd velők, de a sárkányok felfalják. Erre a fiatal özvegy kijelenti, hogy csak ahhoz menend nőül, ki e szörnyetegeket megöli s miután e föltételéhez állhatatosan ragasz-kodik, alattvalói őt egy toronyba zárják. Ekkor jelenik meg Wolfdietrich, Hugdietrich fia, ki közben meg nejét veszti el, Lampartenben, megöli a sárkányokat és elveszi Ortnit özve-gyét. Wolfdietrich másodszor is özvegygyé lévén, egy zárdában tölté végnapjait.» Nézzük most nyergünket s ugyan először is annak baloldalát. A nyeregfej csúcsában majomforma alak guggol tekercscsel kezében, melyről széles szalag hullámzik le ezen gótli betűs fölirattal: „gebeutet;". Ez alatt az ülőlap elején látjuk Wolfdietrichet, ki mögötte álló griffalakú paripájáról leszállva épen az egyik sárkány torkába döfi lándzsáját, mig a másik sárkány már megölve a kép alapját képező stilizált levél és fadísz között ellapúi. A hős alatt fegyvernöke siet a nyereg előrészét képező keskenyen lenyúló kéj) felé, melynek felső felében a szép özvegy királynőt látjuk, alsó felében pedig ismét egy szalag húzódik felfelé, melyen e föliratot olvassuk: „gebefd; unb íjait". Az ülőlap hátúlsó részében pedig roppant széles kard-dal egy szakállas férfiú símúl a virág szára közé. A nyeregalj ugyanezen oldalon két részre van osztva. Az elsőben a hős felé fordulva egy éltes hölgyet látunk : jobbjában szalagot tart e fölirattal: fíicf=Glück, baljában pedig hosszú uszályos ruháját fogja fel ; a hátulsóban pedig egy fejedelmi alak, fővegén három strucztollal lép kifelé, baljában szintén szalagot tar t e fölirattal: „gcí;c". E két éltes alak nyilván a hős szülőit ábrázolja, az apa bátorítja, 48 anyja szerencsét kiván neki. Elindul tehát és eszményképére, a szép fogoly királynőre emlé-kezve, megöli a sárkányokat az erdőben. A nyereg jobb oldala mutat ja a harczra következő idyllt. A hős és a királynő talál-koznak. A jótékony, keletiesen nagy, virágos főveggel ellátott bűvész az előrész felső felében áll a találkozó szerelmesek felé fordulva, alatta a fölirat. A nyereg fejében egy kecskealakú állat ül, szájában tartva a tekercset, melyről széles szalag kanyarodik a két főalak közé. Wolfdietrich a szalagot jobbjával, Siderat királynő pedig baljával tar t ja s épen kettőjük közt áll a szó: „unb", a nyeregfő felé pedig: „fyalt". A királynő alatt áll a félreismerhetet-lenül négert * eláruló apród az uszály szélét tartva. Az ülőlap kerek részében a virágszár között egy szakállas férfiú helyezkedik el fáklyával kezében, mi tán az összekelésre mu ta t ; a nyeregalj két osztályában pedig hasonló elrendezéssel mint a túlsó oldalon, a királynő anyját , atyját szemléljük. Hogy a két oldal képei összetartoznak, már csak abból is világos, hogy a jelszó, két-ségkívül a nyereg birtokosának jelszava, mely mindkét oldal előrészén egészen olvasható, a középlapon ketté van választva. A baloldalon ugyanis a küzdelem ábrájánál ez áll : emlé-kezzél meg» — tett fogadásodra, eszményképedre, szerelmedre, küzdj, dönts le minden akadályt és mint a jobb oldalon «állj meg», hogy hősiességed bérét elvegyed, a megszaba-dított királynő kezét megkapjad. És hogy mi ezen, különben eléggé közönséges alapeszme művészies kivitelében mégis Wolfdietrich és Sideratra ismerünk, azt röviden a következőkkel indokolhatjuk. Mint már említők, a nyereg keletkezésének ideje csaknem egész bizonyossággal * Bocsánatot kérünk a t. czikkírótól, ha ezen alakban négerre épen nem tudunk ráismerni, néger-arcz ellen kiválólag sas orra szól, holott a néger orra kiválólag piczi. A szerk. 49 a XIV.* századba tehető. E korban a régibb népies eposok jelentékenyen, habár nem is elő-nyösen átidomítva, kivált a német birodalom szélei felé még mindig ú j meg ú j költői repro-ductiók tárgyai voltak s a század vége felé az úgynevezett «Heldenbuch»-ba, hősök köny-vébe foglaltattak egybe, mely még ezentúl is sokáig az olvasni tudó közönség kedvencz szórakozása volt. Föl kell tehát tennünk, hogy azon előkelő férfiú, ki e nyerget készítette, a műfaragónak maga jelelte ki azon képek tárgyát, melylyel dísznyergét ékesíttetni akarta Pedig ezen előkelő férfiú az egyházi osztályhoz tartozott, mert a nyeregfő alatt egy szintén elefántcsontból készült kis czímerpais van alkalmazva, melynek közepén a német lovagrend egyszerű fekete keresztje áll.** Igen valószínű tehát, hogy e művészpártoló lovag a német hősök közöl épen azt választá mintául és jelszavának megelevenítőjéűl, ki sok kaland és harczi tet t után egy zárdában végzé be mozgalomteljes életét. Különben a képek tartalma is megerősít minket e nézetben, kivált a jobb oldal mellékalakjainak, az apród, a bűvész, a királynő atyja s anyja nem annyira idegen öltözéke, mint inkákb kondor hajzata, mely hatá-rozottan a keleti eredetre útal és csodálatosan vág össze Wolfdietrichféle monda szövegével. Van a költői anyag ilyetén fölhasználásában olyasmi, mi élénken emlékeztet a classicismus korára. Az eszményiség hatalma nyilvánul ebben, mely nem engedi a jobb érzelműt, a műveltet a köznapiasság porába sülyedni. Ma fájdalom, a realismus korában, elég példa van rá, hogy egy kedvencz kutya, macska vagy ló akár képben, akár szoborban való megörökítésére pazarúl szórják a pénzt az igazi művészet vagy egy sokat igérő tehetség pártolására s fölsegélésére pedig nem kerül. Különben hagyján, a jobb előbb-utóbb ismét fitat fog törni magának és az idő igazságot fog szolgáltatni nekünk, mint a kik hazánk vidéki városaiban is régiségtárak s müipartárlatok fölállítása, szervezése és föntartása által az ízlést nemesíteni és e jobb irány út ját egyengetni iparkodtunk. Végül köszönettel kell megemlítenünk azt, hogy nyergünk fényképei Knebel Ferencz szombathelyi fényképész készítményei, ki a vasmegyei régiségtárnak már töbh műkincsét igen jól s mindig csupa szívességből vette le. * A ruházat, a XV. század ruházata, valamint a felfogás és technikája is. Az egyházi lovagok illető lovagrendjeik czímerét saját nemzetiségi czímereikbe szabadszállás (Franc-Quart i i j s szívpaizsként, vagy a felnégyelés s egyéb heraldikai sectiók által szokták volt alkalmazni. Szokásos volt nemzetiségi czímerpaizsaikat a rend keresztjére is vésetni és faragtatni. A rend czímerét azonban paizsaikon és pecséteiken egymagában, valamint jelenleg úgy a régibb középkorban sem szokták volt használni. Egyébiránt, hogy fennt emiitett nyergen látható czimer mezeje valóságosan ezüst-e ? (s a kereszt fekete ?) e részben alapos kételyeink vannak ; épen úgy lehet az említett mezó't aranynak mint ezüstnek állítani, mert a mező zománcza a faragványon nincsen kitüntetve, s nem is lehet, miután tudvalevőleg a színjelzések (sraffrozás) csak a XVII . században keletkeztek. Egyébiránt meg is engedve, hogy az illető paizs csakugyan ezüst mezőben fekete keresztet tartalmaz, azt még ez esetben sem ismerhetnők el a XIV. (XV. sz.) századi német-lovagrend czímeréül, mert ha ugyanis e rendnek czímere legelső kezdetben a most említett alkattal birt, de az már a XIII . században egészen átalakult, s lett belőle : ezüst mezőben fekete kereszt arany liliomos ezüst kereszttel megrakva, a kereszten szívpaizs fekete sassal. Az utóbbi szívpaizsot, mint czímerbővitést a német lovagrendnek, I I Frigyes császár adományozta. Mindezek szerint a nyergen levő czimer nem lehet a német rend czímere, de igenis vala-mely nemzetségé, miként hogy külföldön annyi száz család viselte és viseli mai napság a legkülönfélébb kereszteket ezímereiben. Szerk. ARCHAEOL. KÖZL. XI. KÖT. I I I . FŰZ, 

Egy német nyereg a XIV. századból

http://real.mtak.hu/79740/1/49_ARCHKOZL_12.pdf

Egy német nyereg a XIV. századból

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

Repository of the Academy's Library