Horváth, Pál

SZTE OJS Journals (University of Szeged / Szegedi Tudományegyetem)

Horváth Pál Vallásismeret mint tantárgy Iskolai tapasztalatok és utcai beszélgetések, a tömeg­kommunikációból szerezhető benyomások és különböző szociológiai vizsgálatok eredményei egyaránt azt igazolják, hogy társadalmunk vallási ismeretei, vallási kultúrája és műveltsége alacsony. Ha a tételes tudás, az ismeret oldaláról közelítünk a jelenséghez, azt találjuk, hogy még a hívő, hitüket gyakorló emberek saját vallásuk dolgaiban való tájékozottsága is felszínes, a mások hitéről váló tudásuk meg egyszerűen nem létezik, a vallástalan ember viszont egyenesen tudatlan értetlenséggel megy el egy templom vagy egy vallási vonatkozású irodalmi utalás, történelmi adat, napihír mellett, s alighanem magát a vallás kifejezést sem tudja értelmezni. E lső megközelítésben e jelenségek indokaként mondhatjuk persze azt, hogy szekula­rizált világban, vallástalan, vallásavesztett korban élünk, amelyben a hit dolgaiban való jártasság a tudni nem érdemes, csak a hívő emberekre tartozó dolgok világába utalható. Amikor azonban értetlenül állunk egy vallási vonatkozású esemény, egy istenes vers, egy történelemi vonatkozás vagy egy oltárkép előtt, megbizonyosodhatunk arról, hogy a vallási tájékozottság ma is eleven része az emberi tudásnak, amely segítséget nyújt világnézeti és erkölcsi döntéseink meghozatalához, de kulturális örökségünk meg­értését és a világban való eligazodásunkat is kedvezően befolyásolhatja. Ha pedig már el­jutottunk annak belátásáig, hogy a vallás dolgában tanulni- és tudnivalóink volnának, ter­mészetesen vetődik fel az a további kérdés, hogy mennyit, mit, hol és hogyan kellene megismernünk a hit világából. Igen természetes válasz erre a kérdésre, hogy a vallásról való tudás megszerzésének is - mint annyi másnak - a legalkalmasabb terepe az iskola, az oktatás. Ami akkor is igaz, ha iskolarendszerünkben nincs olyan tantárgy, hogy „vallásismeret" vagy „vallás­tan", melynek megjelenését sokan és sokféle meggondolásból alighanem felháborodás­sal, meghökkenéssel vagy ellenérzésekkel vennék csak tudomásul. Európa számos or­szágában ugyan természetes, hogy az iskolákban van egy felekezetileg és világnézetileg is elkötelezetlen vallásismeret tantárgy, nálunk azonban, sajnos, ma is általános az a vé­lemény, hogy aki hívő, az tanuljon - az iskolában vagy azon kívül - hittant, aki meg val­lástalan, az gyakorlatilag semmit, hiszen a történelmi és az irodalmi tananyag néhány vallástörténeti utalása gyakorlatilag alig ad a vallás, a vallások, a vallásosság dolgaiban valódi ismereteket. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy semmilyen hit és belső meggyőződés nem tanítható és tanítandó a szó hagyományos és leegyszerűsítő értelmében, amennyi­ben pedig mégis „oktatni" akarjuk az iskolában, azt csak a hitoktatás fakultatív és fele­kezeti keretei között tehetjük. Természetes és szükségszerű persze, hogy amikor valaki valamilyen hiten van, valamilyen hitre jut, azt érteni és tanulni is fontosnak tartja, ami­re az iskolában is lehetőséget kell kapnia. Ez azonban nem a vallás megismerésének, hanem valamely vallás értő elfogadásának eszköze, azaz egyszerre több is, kevesebb is, mint az előbbi. A vallásos ismeret azonban nem azonos a vallásismerettel, mely utóbbi megszerzésére minden fiatalnak szüksége volna, világnézetétől, világfelfogásától füg-getlenül, amiként alkalmas módon kell vagy kellene minden diáknak némi filozófiát, etikát, antropológiát is tanulnia. Az a régóta ismert megoldás, hogy néhány irodalom- és történelem-, esetleg művészet­történeti vagy filozófiai órával „tudjuk le" a vallási témákkal kapcsolatos ismeretátadást, messze nem elegendő, amit az emberek zömének vallási kérdésekben való döbbenetes tá­jékozatlansága is tanúsít. Régebben legalább a tanító- és a tanárjelöltek kaptak némi val­lástörténeti képzést, az idők folyamán azonban ez is csendesen elsorvadt. Ha a bajok or­voslása érdekében tenni akarunk valamit, az első lépésnek annak kellene lennie, hogy minden olyan intézményben, amely pedagógusokat képez, a vallás témája ismét legyen kötelező, de legalább fakultatív kollégium tárgya, némi idő elteltével pedig a középisko­la utolsó osztályainak tantervében is kapjon helyet a vallásismereti képzés. A Nemzeti Alaptanterv különféle koncepcióival egy ilyen törekvés semmiképpen sem volna ellentétes, felsőoktatásunknak pedig amúgy is komoly szégyenfoltja, hogy az álta­lános vallástudományoknak ma sem szakja, sem pedig tanszéke nincsen széles e hazá­ban, az ez irányú óvatos kezdeményezések pedig igencsak gyerekcipőben járnak. Ha ezen a téren valami változhatna, az megoldaná a vallásismereti oktatás legnyilvánvalóbb gondját, nevezetesen azt, hogy kik tudnák ezt a tantárgyat tanítani az egyes iskolákban. Sőt, talán a tantárgy útjában tornyosuló szemléleti akadályok is elháríthatok. Tanárt és di­ákot, szülőt és közvéleményt már az is meggyőzhetné e dolog értelméről, hogy manap­ság már a tévéhíradó megértéséhez sem árt valamit tudni arról, hogy mi az az iszlám, ki a dalai láma, mit jelentenek az olyan szavak, mint mecset, pagoda, próféta vagy mítosz, arról nem is beszélve, hogy könyvtárban, múzeumban, operában vagy - kicsit komolyta­lanra fordítva a szót - keresztrejtvény böngészése közben mennyi olyan élményben lehet részünk, melyekhez némi vallásismereti tudás szükségeltetik. Meggyőződésem az is, hogy a hazai egyházak, vallási közösségek, hívő emberek is meggyőzhetők volnának arról, hogy a vallásismeret nem afféle ellen-hittan, nem az egy­házak sérelmére elkövetett „istentelen" merénylet eszköze, hanem olyan közismereti stú­dium, amely tárgyilagos és tisztességes módon mindenki számára akar a különféle vallá­si jelenségekről tudást, tájékozottságot adni. Ha pedig valaki - gyanítom, hogy akadna ilyen is a kötözködők között - éppen ellenkezőleg, azzal riogatna minket, hogy a vallás­ismeret oktatása a lelkiismereti szabadság sérelme, illetve a hit, a vallási meggyőződés ráerőltetése volna bárkire, valami - úgymond - „oda nem illő" becsempészése az iskolá­ba, azt talán azzal kellene megnyugtatnunk, hogy nem kell annak angollá válnia, aki an­golul tanul és nem teszünk akarata ellenére matematikussá senkit, ha az iskolában min­denkinek jól-rosszul meg kell tanulnia a számtani alapműveleteket. Érveink sorában vegyük azt az értelmesen aligha vitatható tényt is számításba, hogy a vallási az emberi kultúra legősibb és legalapvetőbb kincseinek egyike, a mindenkori mű­veltségeszmény egyik alappillére, amelynek továbbörökítése nem egy oktatási rendszer nagyvonalú jóindulatától kell függjön. Ezen az alapon sem szabad komolyan vennünk azt a nézetet, hogy ezek a dolgok azért nem valók az iskolába, mert már avultak, időszerű­ségüket vesztették, nem „modernek", és az sem lehet komoly ellenérv, hogy „van ennél fontosabb" vagy „erre már nem jut idő". Közben pedig bár egyetértünk azzal, hogy a tö­meges és lassan természetessé váló tudatlanságnál és műveletlenségnél nincs rosszabb, a vallási fogalmak esetében ez a helyzet kezd kialakulni. Amire nem jelenthet magyaráza­tot sem az elmúlt századok fokozatos elvallástalanodása, sem az utóbbi fél évszázad mar­xista ateizmusa. Minden jószándékunk mellett is kérdés, hogy a vallási ismeretek milyen köre alkossa, alkothatja egy viszonylag szélesen értelmezett oktatás tárgyát. Aminek e tekintetben ide­haza is van némi hagyománya, az a leíró vallástörténeti tárgyalásmód, esetleg ugyancsak leíró jellegű mitológiatörténettel, alkalmanként némi keresztény egyháztörténettel kiegé­szítve. Ám mindez, bár önmagában igen lenyűgöző művelődéstörténeti anyagot jelent, a vallás tárgyába tartozó tényeknek és jelenségeknek csupán egy töredékére terjed ki, s az átlagember számára alig több lexikális adatok, évszámok, istennevek, hittételek tömke­legénél. Ennél jóval tágabb határokat kellene vonnunk egy esetleges vallásismeret tan­tárgy köré. S bár természetesen tudom, hogy e cél elérése érdekében sokféle tematikai szerkezet alakítható ki, az alábbiakban egy általam lehetségesnek tekintett változat felvá­zolására teszek kísérletet. A vallási eszmék és tanrendszerek, szervezetek és kultuszok látszólag kusza összevisz-szaságában való eligazodásnak meggyőződésem szerinti legáttekinthetőbb eszköze a val­lásfenomenológiai megközelítés alkalmazása. Egy ilyen bevezető a vallások történeti sokféleségétől elvonatkoztatva, de a teljeskörű leírás igényével a vallás általános vázát adhatja úgy, hogy sorra veszi és értelmezi mindazokat a fogalmakat, tényeket, csele­kedeteket és viszonyokat, amelyek a szó A Nemzeti Alaptanterv köznapi értelmében a vallás, a vallási, a különféle koncepcióival vallásos körébe tartoznak. egy ilyen törekvés semmiképpen Kiindulópontként itt próbálkozhatnánk s e m volna ellentétes, felső-meg annak a meghatározásával is, hogy oktatásunknak pedig amúgy is mit veszünk vallásnak, vallásinak, s leg- k o m o l s z é g y e n f o l t j a h o g y jobb tudásunk szerint e szféra eleme, hol, az általános vallás¬ hogyan es mint leptek be az emberi civih- ^ , . , , , . záció világába. Ha elfogadható az a meg- tudományoknak ma sem szakja, oldás, hogy a szent, az ember- és a világ- sem pedig tanszéke nincsen feletti tartományát mondjuk vallásinak, széles e hazában, az ez irányú akkor a vallás általános jellemzésekor azo- óvatos kezdeményezések pedig kat a tereket, időket, tárgyakat, személye- igencsak gyerekcipőben járnak. ket, viszonyokat és tetteket kell sorra ven- Ha ezen a téren valami nünk, amelyek köre alá az ősi mágiától a változhatna, az megoldaná kereszténységig egyaránt odarendelhetők a vallásismereti oktatás leg-a valóban létező hit- és szertartási rendsze- nyilvánvalóbb gondiát, r e k Olyan fogalmakat kell tehát rendszer- n e v e z e t e s e n a z t h o g y k i k t u d n á k be foglalnunk, mint az ünnep, a szentély, a tantárgyat tanítani kehely, a pap, a hit vagy az áldozatbemu- e Z l U ™ntarpáttanítani tatás, hogy csak kiragadott példáknál ma- a z eSyes ^Ólakban. radjunk, s itt tehetünk kísérletet arra is, hogy az isteneszmét általában próbáljuk jellemezni. Ha az oktatási, ismerkedési folyamat oldaláról nézzük, egy ilyen megközelí­tés didaktikailag is célszerű, hiszen nem a lexikális tudást bővíti, hanem olyan fogalmi hálót ad, amelyet ki-ki a meglévő, esetleg hézagos és egymástól eltérő ismereteivel tölt­het meg, amelyhez hozzárendelheti saját véleményét, végeredményként azonban az egyé­ni ismeretek mozaikszemeiből a vallási-egész körvonalai bontakozhatnak ki. Erre a fenomenológiai alapra épülhet rá a világ néhány fontosabb vallásának történeti leírása, azok tanításainak, történetének és hitgyakorlatának áttekintése, szinte tetszőleges mélységgel és részletességgel, hiszen a megértéshez szükséges fogalomrendszer már adott, a lexikális túlzások, az adathalmazok végtelen felsorolásának veszedelme pedig jól elkerülhető. Ugyanez érvényes a kereszténység és a keresztény egyházak történetére, ta­nításának alakulására vonatkozóan is. Az ugyanis aligha kérdéses, hogy e hittel, mint eu­rópai kultúránk alapjával kitüntetett részletességgel kell foglalkozni egy olyan európai társadalom közegében, amely valamilyen értelemben maga is a kereszténység szülötte. Ha a vallási ismeretek átfogó rendszerében gondolkodunk, teljesen világos, hogy nem elégedhetünk meg az eddig jelzett fogalmi rend és történeti anyag feldolgozásával, még akkor sem, ha legtöbbünk korábbi tapasztalatai szerint a vallásról tudni érdemes dolgok köre ezzel véget is ért. Ha ugyanis elfogadjuk, hogy a vallás a múltban és a mában is ele­ven, az egyénre és a társadalomra is sokoldalúan ható tény, akkor nem hagyhatjuk figyel­men kívül, hogy létezésének minden pillanatában emberi eszméket hordoz, emberi érzé­seket táplál, emberi cselekvés- és magatartásformákat igazgat. Ennek viszont az a követ­kezménye, hogy a vallás világával mint tanítással, mint filozófiával és teológiával is szá­mot kell vetnünk. Ugyanígy nem mehetünk el azon tény mellett, hogy a vallás - fogal­mából adódóan - hit, érzelmi állapot, személyiségszervező világnézet és erkölcsi kódex is, amely megkívánja, hogy a vallás lélektanára, a vallásba, a vallásokban rejtőző politi­kumra és kultúrateremtő impulzusokra is odafigyeljünk. Ugyanígy nem volna elegendő vallásról beszélnünk, ha nem vennénk figyelembe, hogy a vallás szociológiai tény is: az egyéneket és azok magatartását, illetve a közössé­geket, az egyes szervezeteket és ezek sokrétű működését is magában rejti, amelyek figye­lembevétele nélkül valamely elvont, puszta hit feltételezése igencsak félrevezető lenne. Hiszen itt korántsem csak arról van szó, hogy hányan és egy esztendőben hányszor jár­nak templomba, hanem arról is, hogy hogyan alakulnak a világban - a vallás befolyásá­ra is - a születési arányszámok, az életmód-minták és a hivatásválasztások, a magatartá­si és a viselkedéskultúrák, tehát számtalan olyan, látszólag nagyon is köznapi és modem dolog, amelyek jobb megértése azok vallási alapjainak, okainak és motivációinak isme­retében válik lehetségessé. Ugyanígy, amikor megüljük ünnepeinket és megtartjuk - vagy éppen megtagadjuk -elődeink hagyományait és szokásait, nem árt, ha tisztában vagyunk a vallásnéprajz ténye­ivel: azzal, hogy miként van - néha akaratlanul is - jelen a vallásos meggondolás a régi és a mai társadalom mindennapi életében, a szokások, a viseletek, a mesék és a dalok vi­lágában. Ettől a ponttól pedig már rövid út vezet odáig, hogy felfedezzük: a vallás dolgai miként képeződnek le a magaskultúra régiójában, a tudomány és a művészet történeté­ben. Ha pedig idáig eljutunk a diákkal együtt, akkor nem fogja nyűgnek érezni Károli Gáspár régies nyelvezetét, Ady Endre istenes verseinek reménykedő magányát, a vallás­háborúk évszámözönét és talán többet jelent majd neki a zsámbéki templomrom látványa is egy unalmas romhalmaznál. E lírai kitérő után a valóság talajára visszatérve érdemes volna végiggondolni, hogy a korábban mondottakból mit és hogyan lehetne megvalósítani. Néhány oktatási kísérlet keretében ma is történnek próbálkozások némi vallási ismeretet adni a diákoknak, s né­hány olyan tankönyv és segédkönyv is született már, amelyek a továbblépést szolgálhat­ják, ugyanakkor igen messze vagyunk még az olyan irigylésre méltó példáktól, mint a holland, ahol egészen természetes, hogy a diák az iskolában a számtan vagy a nyelvtan mellett vallástant is tanul. Ha ott tennénk fel a kérdést, hogy mi a haszna mindennek, ta­lán nemcsak azt a választ kapnánk, hogy a diák így eggyel több dolog, téma ismeretét vi­szi magával az iskolából, hanem azt is, hogy aki megismeri a vallás világát, egyúttal meg­tanulja tisztelni a hitet, a másik ember hitét is, és megtanulja tisztelni az embert, aki mi­ként régen, ma is napról napra szembesül az egyetlen tantárgyba nem is foglalható titok­kal, a hit csodájával. Jó volna, ha nekünk is ilyen iskolánk lenne; olyan, ahol a vallásis­meret is tananyag. 

Vallásismeret mint tantárgy

Repository of the Academy's Library

https://ojs.bibl.u-szeged.hu/index.php/iskolakultura/article/download/18638/18428/

Vallásismeret mint tantárgy

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

SZTE OJS Journals (University of Szeged / Szegedi Tudományegyetem)

Repository of the Academy's Library