Fábián, László

Repository of the Academy's Library

A misztikus költő eretneksége „Ezt a világot mindenestől Isten teremtette, és nem készítette semmiféle más anyagból, mint önnön lényegéből." (1) Az idézet a „ németek filozófusától", Jákob Böhmétől, a csodálatos susztertól származik, aki nagyjából kortársa volt Angelus Silesiusnak (1624-1677), a „sziléziai hírnöknek". E s amiatt került nyomban ennek az írásnak az élére, hogy láthassuk: a 17. századi vallásos gondolkodás, amely kétségkívül magán viseli a barokk formai jegyeit, nem a dogmák kikezdését, hanem azok érzékletessé tételét célozta meg. Azt kell tehát mondanunk, hogy a költő Angelus Silesius, az „arkangyali vándor" - ahogyan főművének címét rávo­natkoztathatjuk - hasonló szemlélettel fo­galmazta meg a maga képibbé varázsolt gondolatát, amikor ezt írja: „A szem, amellyel Istent látom, ugyanaz, amellyel ő lát engem." (2) Magától értetődik, hiszen a világot tel­jességében - tehát benne engem is - Isten teremtette, méghozzá saját magából; azaz: csakis a végtelen azonosság lehetséges. A mindenütt, a mindenben jelenlévő Isten gondolata képezi a panteizmus alapját is. De a panteizmus úgy viszonyul a kinyilat­koztatott valláshoz, mint a költészet a tu­dományokhoz: a teista személyben ez a gondolkodás ateistának tetszhet. Ugyanak­kor van egy igen erős, igen lényeges kap­csolódási pontjuk (sajátosan éppen az, ahol érveléseik elválni látszanak), az Isten vég­telenségének hangoztatása. Spinoza szerint nem is létezhet más szubsztancia, csak a végtelenség. Első pillantásra ez a végtelen­ség tárul föl Angelus Silesius kétsorosában is; amelyben kimondatlanul is érzékelhet­jük, hiszen az a paradoxon, ami a verset al­kotja, akkor képzelhető el igaznak, ha mind Isten, mind én a középpontban va­gyunk; márpedig csupán a végtelen sugarú gömbnek van mindenütt középpontja, mi­ként az a végtelen logikájából következik. Ha a bekezdő ő<?/z/«e-idézetet folytatom, anélkül is a végtelennél kötünk ki, hogy Is­tent az egyetlen végtelen szubsztanciával, a Természettel azonosítanánk (miként Spi­noza teszi): „Isten szellem, megfoghatat­lan, nincs kezdete, sem vége, és magassá­ga és mélysége határtalan." (3) Ugyanakkor Angelus Silesius költemé­nye érzéki elemet visz be az Istenről való gondolkodásba: a látás cselekményét: „lá­tom", „lát". Természetesen ismerjük a szimbolikus istenábrázolásnak azt a formá­ját, amely egy háromszögbe foglalt szem­ből áll, és talán a legnyilvánvalóbb leképe­zése annak a fogalomsornak, hogy a Szent­háromság - egy igaz Isten mindenütt jelen van, azazhogy: Isten szeme mindent lát. De látni az Istent szemtől szemben, az Mózes­nek sem adatott meg, Isten neki is háttal állt az égő csipkebokorban. Mózes rá is kérdezett: „Ki vagy Te?" Erre hangzott el az ominózus sokértelmű válasz, amely a Mindenható időbeli végtelenségére is utalt. És Angelus Silesius mégis azt mondja: „...Istent látom." Méghozzá a személve. Nem ír elragadtatottságról, kinyilatkozta­tásról, mint Hénokh az ő apokalipszisében. A szem lát. Körülbelül ezt állítja. Termé­szetesen abban a biztos tudatban, hogy amennyiben Isten benne is benne van, mi­képpen mindenkiben, akkor képességei, lehetőségei az Istenéhez hasonlóak; tehát isteni szeme (látása) van. Életveszélyes azonosulás. A szellem mozgásától a materializálása felé! Ahol aztán a végtelen nagyon is végessé válhat. De erről majd később. Egyelőre csupán annyit, hogy abból, hogy Isten minden (mindenütt jelenlévő), nem következik szükségképpen, hogy a minden pedig Isten lehetne. Ez a viszo­nyosság nem áll fönn. Ellenkező esetben -a gondolatot ad absurdum víve - a Sátán is Isten lehetne, nem pedig Isten negatívuma. Böhme óvakodóbb: „...a dolgok első kez­dete Istenben van." (4) Ő az első mozgató, a világ létrehozója. Kezdetben vala az Ige. Angelus Silesius - szándéka szerint - ép-pen a kikezdhetetlen dogmát, az Istennel való tökéletes egyesülést hajtja kétsorosá­b a foglalni azzal a bravúrral, ahogyan azt idézetünk is tanúsíthatja, és - persze - rá­építve a hagyományra, formailag Walter von der Vogelweidétől — mondjuk Frei-dank'vg. Igazi költő; az ihletettség mellett azonban egy másik szenvedély is fűti: szembeszállni a reformációval. Pedig -tudjuk - evangélikusnak született, a misz­ticizmusát célba vevő plurizáló támadások fordították a katolikusok felé, és 1649-ben katolizált. Támadóinak annyiban föltétle­nül igazuk volt, hogy Angelus Silesius misztikus, vagy aho­gyan Szerb Antal fo­galmaz: „...a nagy­szerű német misztika összefoglalója, leg­főképpen a csodála­tos csizmadiának, Jacob Böhmének ta­nítványa - mesteré­vel közös benne a misztikus közösség-érzés, amelyet ké­sőbbi korok panteizmusnak magyarázták, pedig nem az." (5) És valóban: nem panteista. Miként is lazíthatna a legszigorúbb dog­mákon, ha éppenhogy a megreformált val­lás ellen fordul: a breslaui püspök mellett ő dirigálja a sziléziai ellenreformációt. Ak­kor már minorita szerzetes: a ferencesek szigorú, harmadik ágához tartozik. Aztán - láss csodát! - eretnekség gya­nújába keveredik. Ez önmagában mégcsak nem is különös: elég sok misztikussal megesett; elég talán, ha csak a börtönt is szenvedő Keresztes Szent Jánosra utalok. A misztikus - noha saját világán belül imponálóan logikusnak tetszik - mindig rajongó, az elragadtatottság állapota jellemző rá, ami - bizony - olykor taszigálja a korlátokat. Alighanem ez esett meg a német barokk költészet költőnagysá­gával, a „sziléziai hírnökkel" is. A mintegy másfél ezernyi párvers, gyakran bölcseleti epigramma, lírai paradoxon időnként ve­szélyes vizekre sodorja. Holott csak abból, amit ideidéztem tőle, levezethető összes többi gondolata. Például a következő: „Nem él nélkülem egy árva pillanatig sem, ha megsemmisülök, velem pusztul az isten." (Szabó Lőrinc fordítása) (6) Arról beszéltem, hogy Isten végtelensé­ge nyűgözi le. Most meg egyszerre meny­nyit végesnek látszik, ha egyszer léte az én létezésembe van zárva. Ami - bárhogy is forgatjuk - azt jelenti: Isten az én képze­tem. A szubjektumom lététtől függ a léte. Érdemes-e csodálkoznunk az eretnekség-gyanún? Akkoriban Miként is lazíthatna a leg­szigorúbb dogmákon, ha éppenhogy a megreformált vallás ellen fordul: a breslaui püspök mellett ő dirigálja a sziléziai ellenreformációt. Akkor már minorita szerzetes: a ferencesek szigorú, harmadik ágához tartozik. kevesebb miatt is megégették az em­bert. Pedig még azt is ki meri mondani , hogy: „Ich bin so grófi als Gott, er ist als ich so klein" (nagy vagyok, mint az Isten, ő kicsi, mint én). Meri, mivel azt gondolja, világ és Is-ten egylényegüségét énekli . Miképpen jobbára azt is teszi. De a misztikust, a köl­tőt egyaránt magával rántja a hevület; ész­re sem veszi, miként vetíti ki magából vá­gyait, hogyan testesíti meg saját rajongá­sát. San Jüan de la Cruz rajongó verseit a Megváltóhoz akár szerelmes versekként is olvashatjuk; meg sem kíséreli nyelvileg azoktól elhatárolni. Ez még a középkor, a középkori misztika; Babits Mihály Amor sanctus címen nagyszerű kétnyelvű gyűj­teményt állított össze a „szent szeretet" (természetesen szerelemről van szó!) ver­seiből - megidézendő a latin középkort. Ne feledjük, Angelus Silesiusnak már a reneszánsz is csak történelmi élmény: ő a barokkban él. Mint vérbeli barokk költő, ő a verset egy kicsit már önmagáért írja (no, nem annyira, mint a spanyolok: Quevedo, Gongóra vagy akár Jorge Manrique; ez a német barokk „szelídebb"), igencsak ka­póra jön a hagyományos lineáris gondol­kodás föladása, az ellentétek párhuzamai­tól hemzsegő, önmagába visszakanyarodó mondatszerkesztés. Mindaz, amire nem stílustörténeti érte­lemben használjuk a barokk jelzőt. Mindaz, ami a leírásban is fölveszi a gondolkodás szertelenkedő alakzatait. Mindaz, ami egy­szerre díszítmény és hordozója egy (több) újabb ékítménynek. Fontoljuk meg, meny­nyire meg is illeti a dicsőséges Istent a róla zengő énekek fölékesítése. Kivált most, amikor a katolikus hagyományhoz képest purista reformáció az egyszerűség, a sal-langmentesség mellett a hivalkodó papi cif-rálkodás ellen is föllép, és Luther (hát még Kálvin) a hitélet, az istentiszteleti rend egy­szerűsítése mellett érvel, és - ha szabad így mondani - mindössze nyárspolgári miszti­kát engedélyez. (Lásd: az Asztali beszélge-íáre^józan, köznapi logikáját!). Az evangé­likusok által vérig sértett Angelus Silesius fölháborodottan szegül szembe - igazi neo­fita módjára - elhagyott vallásával, és idézi meg újra, noha korántsem utoljára a német irodalomban a középkor misztikáját, annál is inkább, hogy Jákob Böhme is ebbe az irányba tereli. A korai sziléziai misztikái irányába. Jóllehet, az a világfájdalom, amely — teszem azt - Andreas Gryphius (1616-1664) költészetének sajátja, Angelus Silesiustól teljesen idegen: Angelus Silesius az Istennel, saját benső énjének misztikus párlatával és panteizáló (de nem panteiszti-kus!) kiterjesztésével van elfoglalva, míg Gryphiust mélységesen emberi kérdések gyötrik: „Was sind wir Menschen doch?" (Mi hát az ember?) (7) - indítja a mulandó­ságról szerzett szonettjét, hogy nyomban a legkeserűbb válaszok súlyos letargiájába hulljék: „dühös kínok lakosa, balsors lapdá-ja", mivel őt folyton folyvást az elmúlás ré­miszti, ahogyan már a Kirchhofgedanken (temetői gondolatok) árasztja ránk - az asz­kézis bizonytalan ellenszerével. Úgy is mondhatnánk: Angelus Silesius-nak „könnyű" dolga van. Ugyan miként ha­tolhatna világfájdalom abban az egységbe, amit az ő énje alkot Istennel? Hely sincs a számára sehol. Abban a világban minden, de minden egy tőről fakad, egyetlen aspek­tusból reflektálódik és önmagába tér visz-sza. Istent látó szemem az Isten szeme. Ahogy rátalálok, nyomban egyek vagyunk. Az azonosulás misztériuma. Platón, ha föltételes módban is, valami hasonlót gondolt: „Csillagokat nézel, szép csillagom. Ég ha lehetnék, két szemedet nézném, csillagom ezreivel." (Szabó Lőrinc fordítása) (8) Módosítanék: a reflexió misztériuma. Argumentum ex silentio: általam, a vá­gyam által, reflexióm által történik meg minden; bennem a világ kulcsa. Angelus Silesius szemlélete mélyén - úgy tetszik - ott lapul Platón eszméje. De hiszen soha sem is tudta, bárhogy szerette volna is, a kereszténység Platónt levetkőzni. Platón univerzális idealizmusa megkerülhetetlennek látszik minden idealizmus számára. A refle­xiónak az a szerepe is, amely benne rejlik. Kerényi Károly állítja, hogy „a tükör aján­déka révén tökéletesül az ember tudatos, sa­ját léte". És akkor is így lehet, ha sejtelmünk szerint Angelus Silesius vagy Platón eseté­ben a tükör még inkább metaforikus szerep­lője a gondolatnak, mint Kerényinél. Aki egyébként azzal folytatja meditációját, hogy A német babona kézikönyvében (F. Böhm munkája) a terjedelmes „tükör" címszó két részre tagolódik: a „tudó tükör" vagy egyfe­lől, a „ható tükör" másfelől. Ő maga a „tük­röző tükör" primátusát hangsúlyozza, amit aztán a halál mitologémájába sorol. (9) Nos, ha ennyire lényeges a tükör halál­vonatkozása (a halál visszatükröztetése az élőnek), hogyne lenne fontos az élet, de ki­vált a szellemi élet, lelki élet tükröztetése, amennyiben ebben a reflexióban (ez -szükségképpen - egyúttal önreflexió is) a világszellem (Isten) manifesztációja is végbemegy. Azt tanúsítva, hogy a tükörben megjelenő kép azonos a tárgyával. Platón, de Angelus Silesius korában sem irtózott még a filozófia sem a metaforától, sem a szellem fölöttébb kétes fogalmától - attól, ahová óhatatlanul mindkettő taszíthat: a metafizikától - , mint manapság. Már Goe­the figyelmeztet bennünket, hogy amikor „félelemmel vegyes szorongást érzünk, az ősjelenségek lepleződnek le az érzékeink előtt", nyomban föl kell ocsúdnunk cso­dálkozásunkból, mert gyorsan „megjelenik az értelem, a tevékeny kuppleros". (10) Angelus Silesius egyszerűen nem ad módot „a tevékeny kuppleros" betolakodá-sára, a „kerubi vándor" mindvégig az extá­zis, az elragadtatottság állapotába zárkó­zik: rajongva zengi Isten mindenhatóságát, minden szépség és jóság ősforrását. Hogy­ne tenné, amikor önmagát (is) szeretheti benne. (Az a bizonyos primer tükör hajda­nában vízfelület volt, a fölébe hajló Narkhüsszosznak gyönyörűséges ifjú arcát tükrözte vissza, amelybe nyomban és halá­losan - a szó szoros értelmében - belesze­retett.) Leküzdhetetlen nárcizmusa ragadja odáig, hogy a végte­len Istent önmaga vé­gességére redukálja. Mégis, mi menthe­t i Angelus Silesius „eretnekségét"? Túl azon, hogy „öntudat­lanul" eretnek. Ép­penséggel az, amit költői szubjektumnak szoktunk nevezni. A Hypokeimenon ,_ (szubjektum) elgon­dolása a lírai költőnél voltaképpen az álta­lános alany elgondolásaképpen jelentkezik, de azzal az állandósult igénnyel, nehogy kívül rekedjen az elgondoló (a lírikus) én­jén, nehogy elidegenedjék tőle, és valami másként, dologként (res), lényegiségként (substantia) mutatkozzék meg; azaz: min­den (költői) pillanatában önreflexióképpen táruljon elénk. Némi paradoxont is megen­gedve tehát ebbe az általános szubjektum­ba rekeszti, rekesztené bele Istent, csak ép­pen az így fölfogott hypokeimenon végte­lennek tekinthető; egylényegűnek, azonos­nak Istennel. Ha akarom, ez egyúttal a me­tafora föloldása is - mind Angelus Sile-siusnál, mind Platónnál. A létező nem ön­maga meghatározására tesz kísérletet, nem saját létére kérdez rá annak ellenére sem, noha azt sem állíthatjuk, hogy egyáltalán nem a létezésre. Éppen ellenkezőleg. A be­lőle hiányzó igény (Heidegger úgy monda­ná: Bedürfnislosigkeit) valójában nem hi­ányzó, inkább másra irányuló. Ezt a mást (Istent) végtelen szubjektumként kizárólag önmagában képes létezőként elgondolni. De képes, miáltal már a kvázi-létezése adott; a reflexióban pedig elnyeri valósá­gosságát is. Mintegy három és fél száz esztendő múltán tisztázhatjuk a „sziléziai hírnököt" az eretnekség gyanúja alól - felelőssé té­ve a „kisiklás" miatt misztikus egyesülési hajlamát Istennel. Kisiklása azonban a költő mindenkori kisiklási esélye; miként is zabolázhatná bármi - a művészi meg­formálás szükséges és elégséges törvény­szerűségein kívül - az ihlet lendületét, a költői fantázia szárnyalását? „Ezt a vilá-got mindenestől Is-Platón, de Angelus Silesius korában sem irtózott még a filozófia sem a metaforától, sem a szellem fölöttébb kétes fogalmától - attól, ahová óhatatlanul mindkettő taszíthat: a metafizikától -mint manapság. ten teremtet te , és nem készítette sem­mi más anyagból, mint önnön lényegé­ből" - citáltam beve­zetésképpen Böh-mét. Angelus Sile­sius a maga módján, de igencsak hasonló­an érvel. Böhme szintúgy lírikus oly­kor bölcselkedései­ben, mint a sziléziai, de mégsem költő. A költő igazi érvei a költői invencióban rej­lenek, onnét erednek, és a német barokk sziléziai misztikusát virtuóz költőként tarthatjuk számon, nem csupán a miszti­kusok egyikeként. Fábián László Jegyzet (1) BÖHME, JÁKOB: Földi és égi misztériumról. Helikon Könyvkiadó, Bp. 1990, 7. old. (2) Az idézetre több helyütt ráakadtam; többek között FILIP DÁVID Ég és föld zarándokai (Ex-könyvek, 1995) című regényében is (62. old.). (3) BÖHME, JÁKOB: Földi és égi misztériumról, i. m., 7. old. (4) Uo. (5) SZERB ANTAL: A világirodalom története. Mag­vető Könyvkiadó, Bp. 1962, 374. old. (6) SZABÓ LŐRINC: Örök barátaink I. Szépirodal­mi Könyvkiadó, Bp. 1958, 651. old. (7) Uo., 603. old. (8) Uo. II., 120. old. (9) KERÉNYI KÁROLY: Az égi ünnep. Kráter, Bp. 1995. 103. old. (10) = \io.. 103. old. 

A misztikus költő eretneksége

SZTE OJS Journals (University of Szeged / Szegedi Tudományegyetem)

https://ojs.bibl.u-szeged.hu/index.php/iskolakultura/article/download/18576/18366/

A misztikus költő eretneksége

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

Repository of the Academy's Library

SZTE OJS Journals (University of Szeged / Szegedi Tudományegyetem)