Tarján, Tamás

SZTE OJS Journals (University of Szeged / Szegedi Tudományegyetem)

A notorisch hűje A Svejk újra magyar színpadon A Vígszínház úgy találta jónak, hogy a Háború és béke adaptációja után ismét egy regényátdolgozást kockáztat meg: Jaroslav Hasek Svejkjét. Mivel az előző bemutatóról is szóltunk e hasábokon, s mert ismét egy (majdnem) kötelező olvasmányról van szó, mely nagyszámú diákközönségre is számíthat, ülendő beszámolnunk a premierről. B ár bizonyára nem ez volt az elsőd­leges tényező, a Víg az olvasási szokásokra, az olvasáskultúrára is épít. Két budapesti és egy vidéki könyv­tárban tudakozódtam, s mindháromban a kölcsönzési statisztikák élbolya foglalta magába a Háború és békét is, a Svejket is. A két „háborús" mű a múltszázadiság és az eszázadiság (a magasrendű pátosz és a lentjáró groteszkum) ellentétpárjá­ban is értelmezhető, a színpadra érkezve pedig az egyik a tragédia, a másik a ko­média műfaját képviselheti. Interpretá­ciós múltjuk is jelentős. Lev Tolsztoj könyve Erwin Piscator színpadi változa­ta óta közkedvelt darab (és a magyar színházban is ellegendásult egy elő­adás). A Svejk szinte csábít a megzenésí­tett játszásra. Summa summárum: jól ki­egészítik egymást, mint a magas kultúra egyik örökbecsű alkotása, illetve mint a világvárosi átszűrtségű népi és diák­humor részben mindig az alternatív kul­túrához húzó remeke. „Szent" mű az egyik, „profán" mű a másik. Abban is összetartoznak - mérhetetlen különbözőségeik ellenére - , hogy pompás szereplehetőségeket kínálnak. Az epikus „szétteregetést" - a történet primátusát -legyőzheti Andrej Bolkonszkij és Pierre Bezuhov nagyszabású - és a barátsággal alászínezett - létpolémiája: a végletekbe a teljes létezést befogó színészi játék. A monumentális háromszög-történet, Nata­sa Rosztovával a világtörténelmi kulcs­szituáció elő- és erőterében, a különös hőfokú szerelmi érzület által az ideákhoz kötött emberi életet hiánytalanul model­lezheti. Tolsztoj kritikai realista nagyre­gényével szemben Hasek modern pika-reszkje az elnyűhetetlen kutyapecéri ész (vagy a hasonlóképp elnyűhetetlen dro-gista bárgyúság) magányos hősét lépteti föl, a háborúval kicsesző dobry vojákot (a két foglalkozás emlegetése csupán arra utal, hogy az író a maga zilált életéből két általa is űzött érdekes mesterséget oda­ajándékozott teremtményének). Svejk mellett két karakterisztikus figura (Katz tábori lelkész és Lukas főhadnagy) is megjelenik, s számos érdekes, mulatsá­gos alak szolgálja a históriát. Bár többféle hazai és külföldi Svejk-adaptációval rendelkezünk, a debreceni Csokonai Színház a közelmúltban egy legújabbat vitt színre: a Spiró György ál­tal készítettet. Debrecenben egy harmin­cas évei elején járó, sajátos talentumú színművész, Tóth Zoltán alakította a címszerepet. Ő nagyjából megfelelt a JosefLada híres regényillusztrációiból is ismert, s ikonikusan oly közkedvelt figu­rának (melyet a 20. századi humort tagla­ló történeti munkák nem ok nélkül állíta­nak a más fizimiskája és más alkata elle­nére is rokon chaplini kisember mellé. Büszkék lehetünk rá, hogy - ha nem is chaplini összefüggésben, de Svejkre utalva - egyes tanulmányok Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marciját is a jelképala­kok e körében látják. Chaplin Chase-e és Kakuk Márton piaci polgár majdhogy­nem egy időben születtek, és Svejk is csak kevéssel „idősebb" náluk. A század második évtizedének kezdete, az 1912-es, 1913-as esztendők ajándékozták őket a halhatatlanságnak). Lényegében ez a debreceni előadás költözött most a fővá-rosba, a Vígszínházba. Ismét Pinczés Ist­ván állt neki rendezőként a munkának. Hozta magával a persze menet közben alaposan változtatott, megfrissített ötle­teit, hozta a darab keretét adó dobozdísz­letet (Mira János tervét), viszont merő újdonságként szembe találta magát az or­szág egyik legjobb és legnépszerűbb szí­nészével, Kern Andrással, aki minden, csak nem svejki fizikum. Jómagam nem ismerek a Sve/A:-adap­tálások történetéből olyan produkciót, amely elvetette volna a főhős karakterje­gyeit. Kern Kernként lép színre. Nincs dunyhával kitömött hasa, ami igencsak helyeselhető: noha a sokarcúság, a paro-dizálás összetapadt vele, ez a külső rá-aggatás elvehette volna szerepformálá­sának hitelét és személyes charme-ját is. Ráadásul - s ez már csakis az alkotók tu­datos elhatározása lehetett - Kern szem­üveget visel! Úgy fest, mint egy negyve­nes, mégis kortalan öregdiák. Telivér bambasága, éleseszű ostobasága, talpra­esett naivitása - az „alap"-Svejk egyéni­ségének feszültségébresztő ellentmon­dásossága - egy csöndes intellektus lét-és helyzetértelmező bölcsességeként mutatkozik meg. Valaki bekerült a min­denség kaotikus és katasztrofikus kavar­gásába - ehhez az állapothoz nincs is szükség háborúra: a vérontás, az öldök­lés csak felfokozza a békeidőben is munkáló abszurditást - , s önvédelmi okokból elfogadja a tökéletesen értel­metlen játékszabályokat. Ha a tiltako­zást választaná, egykettőre a tömlöcben, vagy az első akasztófa kampóján találná magát. Ha azonban ő lesz a 20. századi militáns tohuvabohu jótanulója, és erő­nek erejével helyesel a (katonai) bürok­rácia packázásaihoz, a végletekig hajtva a szolgaszellemiséget - akkor a bolydult világ meghökken, elbizonytalanodik e sokszorozás, köb-köbre emelés láttán, s vagy sietve megszabadul a renegáttól, vagy engedi, hogy Svejket mindig min­denből kimentse a piszok szerencséje, szerencsemalaca. Spiró szövegváltozatában benne rejlik ennek a koncepciónak a kibonthatósága, bár maga a szerep- és darabfelfogás sok­kal egyértelműbben kötődik Kern paran­csoló személyiségéhez (mely rendre ki­követelte a replikák módosítását, áthan­golását is). Hasek kongeniális társszerző­je kevéssé rugaszkodott el eleinte a re­génytől: anekdotikus ráérősséggel pergeti elénk azokat a jeleneteket, melyek be­avatnak a mű, a kor és a főalak világába. Ez a busásan kamatozó technika azonban előre sejteti, hogy előbb-utóbb el fog apadni a humorforrás. A pikareszk tudva­levően szinte befejezhetetlen műforma, a pikaró lényegében halhatatlan lény. Rész­ben innen ered a mitologikussága is. Egyenlő értékűen egymás mellé rendelt életfejezetei nem előre, hanem oldalvást viszik őt, s e sasszézás által végül a sorsa, útja groteszkül körkörös. Mint Svejk is, időről időre visszaérkezik oda, ahonnan elindult. Elindulna, de nem tudja, merre van a merre. A világirodalom nagy pikarói általá­ban kifogtak a megálmodó szülőatyju­kon. Elpusztíthatatlanságukkal túlélték őt, a halandó írót. Átpártoltak máshoz: a kéretlen folytatókhoz, továbbírókhoz -vagy egyszerűen az utókorhoz, mely százféleképp bánt velük, csak épp a hal­hatatlanságukat nem tudhatta kikezdeni. Az alig negyvenéves korában - részint a saját mértékletesség nélküli életvitele miatt, de keserves, megalázó körülmé­nyek között - elpatkolt Jaroslav Hasek sem tudta befejezni, lezárni főművét. Ám vajon kitehette volna a pontot az utolsó mondat után, ha olyan jó egészségnek ör­vend idős koráig, mint a papírral bizony­gatott, „notorisch" hülyeségen és a kínzó reumán kívül vígan lébecoló Svejk? Aligha. Ha a szerző 1923. január 3-án Lipnicében nem hunyja le a szemét, az I. világháború befejezése és a trianoni döntések utáni kontinensen még vadab­bul pörgethette volna Svejkjét, hogy a létmegtartó idiotizmus antagonistáját fordítsa a II. világháborút előidéző ideo­lógiai és politikai kakofónia mindennapi megnyilvánulásai ellen. A vígszínházi előadás második része az elég hosszadalmas első után meglepően kurta. Spiró azzal varrja el a szálakat, hogy egy hangulatos hadi jelenetben nemzetközi vándormotívumként, minde­nütt ismerős dallamként funkcionáló nó­tát énekeltet cseh, magyar, orosz, lengyel, tatár bakáival. Ez a „Dunának, Oltnak (és még néhány folyónak) egy a hangja" jel­kép inkább következik Spiró György, a kelet-közép-európai orientációjú europé­er palástolt idealizmusából és érzelmessé-géből, mintsem az őt ugyancsak jellemző - és a világhelyzettel egybevágó tapaszta­latokat halmozó -r ac iona l i zmusbó l . Mindenesetre a lezá­rás - mely, emlék­szünk, este hatra, vagy ha elhúzódik a dolog, fél hétre jö­vendöli a háború be­fejezését. .. - képes a Svejk sorstársaiként is értelmezhető -csak nem elég hüjel - közkatonák, az egyenruhába bujta­tott civilek kívánatos erejét éreztetni az uniformis szenilis, elvakult, léha, része­ges és egyéb vadbar­maival szemben. Visszatérve Kern András szerepformá­lásához: nyilván nem ez a legjobban megoldott címszerep, amelyet gazdag pá­lyáján följegyezhet. Dinamikus szelídsé­ge, fáradhatatlan mesélő- és szentenciázó kedve jól épül a figurába; árad belőle a megjátszott félnótás erkölcsi fölénye - ám éppen azzal adós, hogy ez a félnótásság megjátszott lenne. Hasek elemzői máig két táborra oszlanak. Az egyik fél tényleg ütődöttnek véli az infantilis infanterisztet (gyalogost), mondván: tényleges stupidi-tása okozza szolgálati vakságát és sorozza őt úgy a háború igenlésének oldalára, hogy tolószékben, mankóval kalimpálva Spiró szövegváltozatában benne rejlik ennek a koncepciónak a kibonthatósága, bár maga a szerep- és darabfelfogás sokkal egyértelműbben kötődik Kern parancsoló személyiségéhez (mely rendre kikövetelte a replikák módosítását, áthangolását is). Hasek kongeniális társ­szerzője kevéssé rugaszkodott el eleinte a regénytől: anekdotikus ráérősséggel pergeti elénk azokat a jeleneteket, melyek beavatnak a mű, a kor és a főalak világába. Ez a busásan kamatozó technika azonban előre sejteti, hogy előbb-utóbb el fog apadni a humorforrás. is ágál Mars érdekében, s fegyvert követel magának. A másik fél azt vallja, amit Pinczés rendezése is fölerősít: szó sincs igazi hülyeségről, Svejk az imitált szűk­agyúsággal elhatárolja magát minden hél­iumtól, és meg is őrzi az életét. Mégis a hülyeség az álca álcája. Kern finoman fátylas szomorúsággal, rejtegetett meditációval játssza az égbe­kiáltó butaság önismétléseit, a vége¬ hossza nincs mesél-getéseket. Példáza­tait e légikusságba fordítja. Szavai t nem azért harapja el, mert épp be kell fognia a száját, ha­nem mer t mára amúgy sincs értelme a beszédnek. Sörébe alig kor tyol bele (igaz ugyan, hogy a híres sörissza korsó­jába olyan halvány­sárga szódavize t , olyan átlátszó alko­holmentes löttyöt töltött a kel lékes, ami még egy ilyen, részint jelzéses já­ték keretei közt sem nagyon csinál ked­vet a valóhű hör-pintgetéshez). A nagyobb gond az, hogy a Kern által emblematikussá for­mált, a háború zűr­zavarába keveredett értelmiségi, ez a szokatlan és újszerű Sejk csupa - színpa­di értelemben is - hagyományos figurá­val kerül kapcsolatba. Alig fölfogható, miként jelenhet meg egy színpadon ezzel a Svejkkel az a Katz lelkész, akit Revicz­ky Gábor (csöppet sem mellesleg, a leg­nagyobb tapsot aratva) a gumirugalmas­ságú testkultúra technikailag magas és szórakoztató fokán, de az előadás műal­kotás-egészétől tökéletesen függetlenül, hatásos magánszámként elevenít meg. Gimnasztikája messze túltesz azon a fizi-kai színjátszáson, amellyel Agárdi Gábor rukkolt ki az Emil Frantisek Burian-fé\e átdolgozás máig híres - a televízió által is sokszor, szemelvényesen megidézett -hajdani magyar előadásán. Reviczky pa­zarul képes roskadni, eldőlni, hengered­ni, csuklani, összecsuklani, szájszélét le­fetyelve nyalogatni, nyitott szemmel aludni, élőhalottá merevedni. Ezt a le nem becsülhető és önmagában el nem ítélhető eszközkészletet némi önkorláto­zással a Postabank-tévéreklámban is be­veti, így az egész ország értheti, miről van szó. Sajnos azonban az ő Katza az égvilágon semmit el nem árul arról, hogy ez a pap a háború ellen iszik-e, lelki mo­csarát higítgatja-e tisztaszesszel, vagy egyszerűen az alkohol betege? Megoldat­lanok maradnak azok a váltásai, amikor relatív józanságbakellene átcsapnia (pél­dául a kártyajelenetben, Lukassal). Ha a lelkész ilyen, csak ilyen, az megtöri, ösz-szezilálja a címszerep játszhatóságát. Spiró darabjának, Pinczés rendezésének Svejkje legföljebb az állatkerti különle­ges kreatúrának kijáró szolidáris figye­lemmel méregethetné az ital beszámít-hatatlanját. Kern passzív segédszemély­zetté válik Reviczky mellett. A szolga asszisztenssé devalválódik. Csalódás Méhes László Lukas főhad­nagya is. Eleve, figurálisán attól még nem lesz megoldottá a szoknyabolond katona, hogy a színész - megtartva a más szerepei diktálta „frizurát" - golyó­biskopaszon játszik. Összeszedetlen, kö­zéppont nélküli az alak, nincs nagyobb elvibb összefüggésekbe ágyazva egyet­len megnyilvánulása sem. Mire véljük idétlen visongását, ha éppen kijön neki kártyán a huszonegy, és elnyeri Katz kölcsönkéregetett százkoronásait? Ezek­nek az éles fejhangoknak máskor nyo­muk sincs. A szerelmi hév is csak mond­va van; illusztráció. A nőalakok színre lépéseit Pinczés is sután, érdektelenül fogalmazta meg, ezáltal a több szerep­ben is föllépő Igó Éva és (Borbiczki Fe­renc) járt pórul. Általában is kihűl a pro­dukció, ha nem Kern van a középpont­ban (kivétel természetesen Reviczky nagyáriája, amely darab a darabban). Bárdi György vagy Vállai Péter ritkán szokott ilyen színtelennek mutatkozni. Iskolásán, egyénítetlenül esnek túl kü­lönféle katonaszerep-kötelezettségeiken. A színészvezetés ezúttal nem erőssé­ge a rendezőnek. Vendégként, az idegen színház nagynevűi között nem találta föl magát, nem nagyon presszionálta a gárdát. Játékötleteinek száma azonban nem csekély, és főleg a kabarészerű, parodisztikus megoldások, a vásári-asság és a cirkusziasság tartózkodó al­kalmazása megnyerő. A kizárólagos doktori gyógymódokat, a beöntést és a gyomormosást összecserélő szimulán-sok bandája előbb - égnek meresztve lá­bát - a fenekéhez illeszt tölcsért a jóté­kony purgálás érdekében, majd amikor a szigorú katonaorvosi rivallás ráébreszti őket tévedésükre, mindnyájan a szájuk­ba kapják az eddig a hátsó fertályukban melengetett alkalmatosságokat, s jöhet a gyógyfolyadék a torkon át... Ennyi al­páriság, közönségesség semmi esetre sem idegen a helyenként Haseknél is vaskos szövegezésű Svejktöl. Az eltérő játékmódok - és a hullámzó­an megoszló rendezői instrukciók - miatt részben hiányzó, személyek közti vi­szonylatokat, a darab interperszonalitását néha jó gesztusgegek csempészik vissza. A Vállai játszotta orvos gégetükrének ha­mutálcaként való használata vagy az asz­tal alatti sapkavasalás - Svejk minden kö­rülmények közt ellátja a ház és a gazdája körüli teendőket! - ilyen ötlet. Sajnos, a kutyalopási jelenet már terpeszkedő, hogy a publikum jó hosszan bámulhassa a persze remekül rögtönző kutyát. A zene­kar már az előadás megkezdése előtt fül­bemászó muzsikát varázsol, de amint az előcsarnokból átülnek a színpadra, sta­tiszta lesz belőlük. Kevés a dolguk, hi­ányzik a végigvitt ironikus zenedramatur­gia, amelyre például az árnyékszék- és a latr ina-jelenetekben a szellentés, az anyagcsere hangjainak instrumentális utánzása enged következtetni. Egészében olyan a vígszínházi Svejk, mint egy közepes viccújság lapozgatása (azzal a különbséggel, hogy az újságot le-letehetjük, ide viszont be vagyunk zár­va nyolcvanöt plusz negyvenöt percre). Mira János égszínkékre felhőzött doboz­díszlete úgy tárja ki szárnyasajtóit a dísz­letelemeket be-befuvarozó gördülő pla­tóknak, hogy a mű „szeletessége", foly-tatásos-megszakított jellege még jobban kitűnjék. Ezek a ko­csidíszletek hol jobb, hol rosszabb kis tereket nyitnak a darab számára . A szimbolikus ér­tékű piros-fehér és fekete-sárga sorom­pók közé zárt határ­epizód okosan kiter­velt szűkössége je­lest, Lukas főhad­nagy lakásának rossz osztottsága (a hálószobában egy fehérmájú nőnek kell e l re j tőznie! ) elégségest érdemel­ne. A kulisszák a cselekmény egy ré­szét nem hordozzák és nem provokálják, így sok mindenről beszélni kell, a lát­vány segítsége nélkül - vagyis a színmű folyton visszasüllyed a verbalizmusba, az epikumba. Érthetetlen például, hogy ha Svejk Lukas díszmadarát és macskáját össze akarja barátkoztatni (s ennek ered­ményeként a macska bekebelezi a mada­rat), miért nincs legalább egy becsületes műmadárral előkészítve ez a jelentésteli „vicc"? Valami madárféleség ugyan sej­lik, de semmi nem történik vele, a macs­kára pedig hiába várunk, még egy nyávo-Egészében olyan a vígszínházi Svejk, mint egy közepes viccújság lapozgatása (azzal a különbséggel, hogy az újságot le-letehetjük, ide viszont be vagyunk zárva nyolcvanöt plusz negyvenöt percre). Mira János égszín­kékrefelhőzött dobozdíszlete úgy tárja ki szárnyasajtóit a díszletelemeket be­befuvarozó gördülő platóknak, hogy a mű „szeletessége", folytatásos­megszakított jellege még jobban kitűnjék. Ezek a kocsidíszletek hol jobb, hol rosszabb kis tereket nyitnak a darab számára. gásnyi életjelet sem ad magáról - olyan előadásban, amelyben egy igazi eb per­cekig pompázhat (s az abgangkor ő kap­ja a nyíltszíni tapsot, nem a kutyasétálta­tó cselédlányt alakító Kéri Kitty). A végül is átlagos összkép kialakulásá­ban olyan epizódok segítenek, mint Svejk vész fék -k ip róbá ló vonatozásának ügyes koreográfiájú - Bo­dor Johannát dicsérő - jelenete a tömött kupékkal; s olyan le­tisztult, biztonságos színészi fregolimun-kák, mint a vala­mennyi figurájában hiteles Gesztesi Kár­oly és Sipos András némi egyénítésre is törekvő ténykedése. A vígszínházi Svejk többre vihette volna, ha következetesen megvalósul a kon­cepció hozzárende­lése a Kern András megtestesítette, új­szerű főfigurához. Enélkül a játék felol­vad a Sve/'^-játszás hagyományait őrző, illetve az új megoldá­sokra is hajló eklektikában. Az enyhe una­lomból csak a regényből lett színdarab ma már archetipikusnak számító jelei, topo­szai - s a jobbnál jobb „bemondások" -emelik ki a látottakat; meg az a mentalitás, mely Kernnel van jelen a színpadon, s mind a túlzott színességnek, mind a bántó színtelenségnek képes ellenállni. Nagy kár, hogy a címszereplő árválkodik a róla szóló előadásban. Tarján Tamás 

A notorisch hüje : a Svejk újra magyar színpadon

Repository of the Academy's Library

A notorisch hüje.

A Svejk újra magyar színpadon

https://ojs.bibl.u-szeged.hu/index.php/iskolakultura/article/download/18549/18339/

A notorisch hüje. A Svejk újra magyar színpadon

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

SZTE OJS Journals (University of Szeged / Szegedi Tudományegyetem)

Repository of the Academy's Library