Bengi, László

SZTE OJS Journals (University of Szeged / Szegedi Tudományegyetem)

A strukturalizmus „újráolvasása" Szegedy-Maszák Mihály: Az irodalmi mű alaktani hatáselmélete Szegedy-Maszák Mihály új tanulmánykötetének - mely színvonalát és jelentőségét tekintve semmivel se marad el a szerző korábbi, írásaiból bő válogatást nyújtó kötetétől (1) - egyik legtöbbet idézett, mára már szinte „klasszikussá" vált tanulmánya Az irodalmi mű alaktani hatáselmélete (2). Ennek lehetőségét pedig nem csupán az adja, hogy a kötet egy régebbi tanulmányáról, illetve - minden irodalmat olvasó, tanulmányozó ember számára sokatmondó - elméleti munkáról van szó, hanem az is, hogy a tárgyunkat képező írás mindemellett fókuszként összefogja a kötetben megjelenő kérdéskörök szálainak jórészét. A tematikus kapcsolódásokon túl szintúgy belátható, hogy a szóban forgó tanulmányban kifejtett narratológiai koncepció milyen szorosan kapcsolódik a kötet prózaelemző dolgozataihoz, tanulságai pedig - ha a hangsúlyok részleges áthelyeződése mellett is - a későbbi elemzésekben szintén éreztetik hatásukat, egészen az Ottlik-monográfiáig (1994). Talán az egyetlen jelentős kérdéskör, amely dominánsan csak a későbbi ta­nulmányokban fogalmazódik meg, a kánonok problematikája, a kánonképződés folyamata és vizsgálata. Könnyen lehet, összefügg ez azzal, ami az Előszóban - és a könyv hátsó borítóján is - olvasható: „el­távolodtam az angolszász »új kritika«, majd a francia strukturalizmus örökségé­től, és talán némileg közeledtem a német hermeneutika örökségéhez" (3), hiszen „magától értetődik, hogy az irodalmárnak nemcsak pályatársaival kell vitatkoznia, de saját korábbi tevékenységét is célszerű fölülvizsgálnia" (4). Minden tanulmány tehát a szerző korábbi tanulmányainak (félre)olvasata is egyben, márpedig -ahogy Szegedy-Maszák Mihály egy újabb írásának (Mű és kánon) (al)fejezetében, Derridát is idézve írja: „Minden újraolva-sás folytatja és kitörli, azaz felejti és felej­teti a korábbi magyarázatokat. Sosem állít­hatom, hogy megértettem valamely művet, mert az nem jelenlét, hanem történés. Ha megtaláltam üzenetét, egyúttal el is veszí­tem azt, amikor kiszakítom valamely ösz-szefüggésrendszerből és másikba helye­zem. Annyiban vállalhatónak is tartom a H e k n n s t r n k r . i ó t a m e n n v i h e . n a ? n p . m egyéb, mint »az összefüggésrendszerbe helyezés szüntelen mozgása«." (5) S nem csupán Szegedy-Maszák ezen önreflexív „metaolvasatai" kapcsolódnak össze a dekonstrukció jelentette kihívással, hanem a szerző elméleti gondolkodásmódjának változásai, elmozdulásai is. Tehát a káno­nok szerepével foglalkozó tanulmányok problémafelvetése talán már nem is annyi­ra a német recepcióesztétika, mint inkább a Derridával és az amerikai dekonstruk-cióval történő találkozás ösztönző hatásá­nak tulajdonítható. Azonban ez Az irodal­mi mű alaktani hatáselméletében még nem mutatkozik meg; a társadalmi intézmé­nyek és a konvenció, az intertextualitás fo­galmai a továbbgondolás ezen útjait (leg­feljebb) előlegezik, igaz, lehetőségét is megteremtve annak: „valószínű, hogy a műfajok meghatározásakor indokolt elke­rülnünk az »örökké létezésnek«, »a műfaj születésének« és a »zárt kánonnak« (cor-pus clos) ábrándját." (6) Ugyanakkor nem csupán Szegedy-Maszák tanulmányai olvassák egymást új­ra, nem kizárólag egyazon irodalmi mű többszöri újraolvasását tapasztalhatják a pálya alakulása iránt érdeklődők (a recep­c i ó n e m i s m u l a s z t o t t e l r e f l e k t á l n i prrc\ hanem Az irodalmi mű alaktani hatásel­mélete is tulajdonképpen az újraolvasás logikája szerint szerveződik: a struktura­lizmus újraolvasásának tekinthető (ezt hangsúlyozandó említhető az első (alfeje­zet címe - Nyelvészet és poétika -, mely természetesen Román Jakobson híres elő­adására/tanulmányára utal). Nem véletlen tehát, hogy e munka Literatura-beli megje­lenését (1990) követően A strukturalizmus után című kötetben (1992) volt olvasható. Ennek írásai közül valószínűleg ez távo­lodik el legmesszebb a strukturalizmustól, S z e g e d y - M a s z á k Mihály tanulmánya tekint rá legtágabban - ma is figyelmet kö­vetelve - az iroda­lomtudományban le­zajlott paradigmavál­tás utáni horizontra. Már maga a cím kettősséget jelez: alaktan és hatáselmé­let, azaz (formaliz­mus) strukturalizmus és hermeneutika (re­cepcióesztétika) vi­szonyának kérdését előlegezi. A tanul­mány a strukturaliz­mussal való számve­tésnek tekinthető, célja a fent említett két irodalomtudományi szisztéma közti közvetítés (dialógus) lehetőségének meg­teremtése. Az időből kireflektált, olvasótól elvonatkoztatott struktúra fogalmából, a strukturalista tipologizálásból kiindulva ennek oldottabb megfogalmazhatóságát, ma is hasznosítható és érvényesnek tekint­hető eredményeit, tanulságait keresi. A szerző nem habozik elismerni a struk­turalizmus fontosságát, a struktúrafenome­nológiai deskripció fogalomrendszerének nem alábecsülhető produktivitását az iro­dalmi művek elemzésének metodológiájá­ban. A konstanzi iskola jeles anglistája, a fiktív szöveget alapvetően kommunikatív-A szerző nem habozik elismerni a strukturalizmus fontosságát, a struktúra­fenomenológiai deskripció fogalomrendszerének nem alábecsülhető produktivitását az irodalmi művek elemzésének metodológiájában. A konstanzi iskola jeles anglistája, a fiktív szöveget alapvetően kommunikatívnak tekintő Wolfgang Iser is hang­súlyozza a szituációhiányos fikcionális szövegek - az élő­szó metakommunikatív eszközökkel kísért beszédétől eltérő - „relatíve magas strukturális egységét". nak tekintő Wolfgang Iser is hangsúlyozza a szituációhiányos fikcionális szövegek -az élőszó metakommunikatív eszközökkel kísért beszédétől eltérő - „relatíve magas strukturális egységét" (7). Ugyanakkor Szegedy-Maszák - ahogy Iser - természetesen nem hisz az irodalmi­ság immanens, alaktani kritériumokkal le­írható voltában, amennyiben azt „nem va­lamely szöveg felépítésében, de hatásában, befogadásának módjában" (8) keresi. Ez pedig történeti leg, kulturálisan megha­tározott, értelmező közösségenként vál­tozó, sőt az életkor, valamint egyes lélek­tani tényezők is be­folyásolják (9). A kontextuális/alaktani tényezők mutathat­nak tehát bizonyos statisztikai jellegze­tességeket, ám a kon-textuális/funkcioná-lis nézőpontú kutatás fényében ezek nem hordozhatják az esz-téticitás lényegét (10). A történő jelle­gű befogadásban konstituálódó funk­ció temporális jelle­ge pedig természete¬ sen már implikálja a hagyomány (úgy ér­tett) történeti létmódját, mely azt nem le­zárva vagy tőlünk elválasztva, hanem a -determinálhatatlan jövő felé nyitott - je­lenben is alakulva tudja csak elképzelni. Vagyis a hagyományt olyan kontextuális (tehát intertextuális!) viszonyok hálózata­ként kell felfogni, mely - e (nyitott) kon­textus időbeli jellege miatt - maga is foly­ton változik. Ez vezet a temporalizált vi­szonyként értett struktúra rögzíthetetlensé-géhez (a historizálhatatlanságához), a rendszerezés lehetősége korlátainak felis­meréséhez. Szegedy-Maszák Mihály tanulmánya a lapve tően két vonula tba rendező-dik/rendezhető. A konkrét példákat, il­lusztrációként szolgáló - általában rö­vidségük ellenére is kiváló, néhol kevés­bé meggyőző - elemzéseket nem kívá­nom vizsgálni. Mint az előbbiekben, dolgozatomban a továbbiakban is az írás elméleti megfontolásait szeretném dialó-gusszerűen megszólaltatni, előfeltevése­it próbálom „a műértelmezés esélyei" te­kintetében jobban szemügyre venni. Eb­ből a szempontból Az irodalmi mű alak­tani hatáselmélete a (kisebb) alakzatok­tól a nagyobb strukturális egységek felé halad; azt is állítva, hogy míg az előbbi­ek szerepe a lírában domináns, addig az utóbbiakra főleg az epikai művek elem­zésénél kell figyelemmel lenni. E kettő kontinuus jellegét a műnem/müfaj fogal­mának nyitott, pragmatikai értelmezése teremti meg. A kisebb „hatótávolságú" alakzatoknak - a retorika régi hagyományát segítségül hívó - elemzése azonban komoly veszé­lyeket is rejthet, amennyiben itt „a legerő­sebb a kísértés a tisztán immanens megkö­zelítésre", (11) vagyis a strukturális egysé­gek - klasszikus tipologizálást követő -„leltárszerű", zárt felsorakoztatására. Ha pedig „a retorikai alakzatok a nyelvi köz­lésnek olyan elvileg adott törvényszerűsé­gei, melyből koronként más és más lehető­ségek valósulhatnak meg", (12) akkor va­lóban fennáll a veszélye annak, hogy a struktúrák gyűjteményét olyan zárt cso­portnak tekintsük, melyekből ugyan időről időre más és más aktualizálódik, de amely­nek létmódja mégiscsak az olvasás folya­matán kívül lesz elgondolhatóvá. Pedig az irodalmi mű létmódjának olvasóra, befo­gadásra utaltsága, illetve ettől elválasztha­tatlan temporalizáltsága nem kizárólag azért teszi lehetővé a hagyomány lezárat­lan és folytonos újraírását, mert a szerke­zeti alkotóelemek funkciója elmozdul/mó­dosul, hanem amiatt is, mert maga a struk­túra bizonyul csak úgy megalkothatónak, hogy az idővel állandóan - átstrukturálód­va, újraolvasva, tehát újraértelmezve -megváltozik. Vagyis egy elemző sem állít­hatja, hogy készletszerűen feltárta egy szö­veg összes hatáslehetőségét (akár - mint Riffaterre - minden elérhető dolgot igény­be vegyen is ezért), hiszen minden értel­mezői horizont temporálisan kondicionált, történetileg szituált, s így senki sem lehet birtokában egyszerre mindegyiknek (ha másért nem, a jövő determinálhatatlansága miatt ez bizonyosan lehetetlen: a recepció megszakítható, de beteljesítette soha nem tehető). Ugyanakkor ez nem jelenti az ön­kényesség deklarálását (vagy a struktúrák hiányát/feleslegességét), hiszen „egy meg­állapodást fölrúgni legtöbbször annyit je­lent, mint elfogadni más, új szabályokat, s annak jegyében érvényteleníteni a régie­ket", (13) ugyanakkor úgy vélem, egy episztémé tapasztalatának változásait mé­lyebb/átfogóbb és más irányokban ható működések is okozhatják, nem csupán a megszokottá válás (14). Az ezt lehetővé tevő legfőbb hatóerő pedig maga a nyelv kikerülhetetlen közössége: „Az irodalmi hagyomány emléke kitörölhetetlen, új mü­vet csak régiekhez képest lehet készíteni", (15) márpedig - a befogadást komolyan véve - „igen tág vonatkozásrendszerként kell elképzelnünk a szövegközöttiséget. Egyedül az alkotó s a befogadó közös nyelvi örökségének határai korlátozhatják e kiterjesztést." (16) „A stílus a retorizáltságnak csak fölszíni megnyilvánulása" - véli Szegedy-Maszák Mihály. (17) Véleményem szerint azonban ez máshogy is megközelíthető. A struktu­ralizmus szoros és meghitt kapcsolatban áll a klasszikus grammatika (szintaxis) ha­gyományával; rendszere oldottabbá válik a szemantikum kérdésének felvetésével, elégtelensége pedig legfőképp a pragmati­kai tényezők bevonásának szükségekor kerül előtérbe. Amennyiben ezt így fogjuk föl, termé­szetesen az elsősorban szintaktikai vetüle­tekkel felruházható klasszikus stíluselmé-let/-elemzés valóban csak felszíninek te­kintendő. Azonban a fenti három szint nem kezelhető egymástól elválasztva, ha­nem egymás függvényében, végeredmény­ben pedig csak a pragmatikai kontextus ki­jelölte horizonton belül elgondolhatok (ezt Szegedy-Maszák is hangsúlyozza). Vagyis a szintaxist ugyanúgy nyitott rendszernek lehet tekinteni, mint a többi szerkezeti al­kotóelemet (bár igaz, a grammatika való­színűleg a nyelv legstabilabb rétege). Te­hát a grammatikákban rögzített struktúrák funkciói ugyan nagy általánosságban érvé­nyesek, de - meghatározott kontextusban - ettől többé vagy kevésbé (tehát fokozat-szerűén) el is térhetnek. Ha pedig a gram­matikai osztályokat és tipológiát is nyitot­tan gondoljuk el, a szemantika és a prag­matika kontextuális értelmű viszonyrend­szeréből nem kira­gadva, akkor nincs okunk a stílusvizsgá­latot csupán a retori-citás fölszíni rétegé­vé szűkíteni (ami persze nem jelenti azt sem, hogy a stí­lusértelmezés egy mű poetológiai leírá­sának teljességét ad­ná; egy értelmezés­ben nyilván mindig szempontok többirá­nyú játékba hozására van szükség, s erre természetesen egy stilisztikai kiindulá­sa elemzés ugyanúgy képes, mint más né­zőpont érvényesítése). A stílus pedig ezál­tal úgy válik a poétikai megformáltság ter­rénumának releváns összetevőjévé, hogy -mivel egyben a modalitásszerkezet hordo­zója - a mű (vagy az alkotás nyelve) igaz­ságigényének elemzéséig is elvezethet. A fentiekből természetesen követke­zik, hogy zárt tipológia megalkotása, pontosabban produktív érvényesítése az értelmezésben - lehetetlen. Szegedy-Maszák nem is győzi hangsúlyozni, hogy itt csak „ideáltípusokról" lehet szó, nem mereven elválasztott, elkülöní­tett osztályokról: „A retorikai alakzato­kat a jelenségek nyitott osztályaiként ta­nácsos újraértelmeznünk." (18) Például „a logikai jellegű figurák rendszerezése a retorika legkidolgozatlanabb részei közé tartozik, hiszen ezeknek az alakza-„A stílus a retorizáltságnak csak fölszíni meg­nyilvánulása" - véli Szegedy-Maszák Mihály. Véleményem szerint azonban ez máshogy is megközelíthető. A strukturalizmus szoros és meghitt kapcsolatban áll a klasszikus grammatika (szintaxis) hagyományával; rendszere oldottabbá válik a szemantikum kérdésének felvetésével, elégtelensége pedig legfőképp a pragmatikai tényezők bevonásának szükségekor kerül előtérbe. toknak nehéz kijelölni a helyét, mert af­féle átmenetet alkotnak az elsődleges mondat- és jelentéstani alakzatok kö­zött". (19) (A rendszerezés nyitottsága az értekezés nyelvében is kifejeződik bi­zonyos módosító szerepű szavak - több­nyire, általában, leggyakoribb, talán, leginkább stb. - gyakori előfordulásá­val.) Ugyanakkor a nyitott csoportok feltételezése bizonyos szempontból ép¬ pen a strukturalista rendszerezés karak­teres voltát, hatásos egyszerűségét ve­szélyeztetheti. Pél­dául Frye négyosz-tatú műfajtipológiá­ja szoros dichoto-mikus oppozíciókba rendeződik. Amikor S z e g e d y - M a s z á k ezt egy ötödik tag­gal bővíti ki, (20) e rendszer szorossá­gának megbontásá­val t e rmésze tesen épp annak nyitottsá­ga kerül előtérbe, csakhogy a frye-i koncepció nyomaté-kosabb univerzali­tásigényét feladva mindez sokkal akcidentálisabbnak tű­nik, s így a műfajok osztályozásának -egyébként is lehetetlennek látszó - fel­adata tekintetében akkor is kevésbé hat meggyőzően, ha csoportjai talán semmi­vel sem nehezebben alapozhatok meg, mint Frye esetében. Azonban ha a struk­túrára helyezett hangsúlynak és az e struktúra elmozdulása, folytonos moz­gása kiemelésének kettőssége a tipologi-zálás általános aspektusából tehát in­kább bizonytalanságokat eredményez is, az egyes művek elemzésénél talán fel-oldhatóbb, amennyiben a mű többféle strukturálhatósága (egyben tehát poliva-lenciája) az olvasás (méghozzá az első, folyamatszerű, észlelő olvasás horizont­jának) tapasztalata fényében elfogadha­tóvá és könnyen megérthetővé tehető. Kétségtelen, nem elégedhetünk meg a strukturalizmus konkrét felhasználhatósá­gának igazolásával, hanem az irányzat ál­talános előfeltevéseire kell rákérdeznünk. Szegedy-Maszák éppen ezt a célt tűzi ki dolgozatában. Legtöbbször kiválóan mutat rá a szerkezeti alkotók alaktani elemzésé­nek oldhatóbbá tételére, illetve - más szempontból - egy hermeneutika kijelölte elméleti keretben való alkalmazhatóságá­ra. Egy kérdés mégsem kerülhető ki: ha felmutathatok is igen szoros kapcsolódási pontok a strukturalizmus és a hatáselmélet között, vajon e két gondolkodásmód előze­tes megértésének horizontja nem áll-e olyan távol egymástól, episztemológiai implikációik nem különböznek-e annyira, hogy a kettő közti egyensúlyozás lehetet­lenné válik? Vagyis az alaktan nem épp strukturális jellegét elvesztve emelhető-e át csupán a hatáselmélet kijelölte feltételrendszerbe? Hiszen ma már tapasztalhatóvá, láthatóvá vált, hogy az igazán jelentős különbségek - az elméleti előföltevések szintjén - , nem pozitivizmus és strukturalizmus, hanem sokkal inkább strukturalizmus és herme­neutika között állnak fenn. Azonban más oldalról az is állítható, hogy a struktúra fo­galmának pragmatikai és hatásesztétikai definiáltsága - a jóakarat megértésre tö­rekvő magatartásával együtt - az interpre­táció interszubjektív dialógusának ki­egyensúlyozottságát, az önkivetítő olvasa­tok önkényes értelmező műveleteinek el­kerülését, ezáltal pedig a megértés antro­pológiai sajátszerűségét és feltételét bizto­síthatja. Es természetesen éppen ezért Szegedy-Maszák Mihály tanulmányának próbálkozása, mely irányzatok dialógusát, két episztémé nyitott párbeszédét, a struk­turalizmus produktív - a megértés antro­pológiai kondicionáltságát is tudatosítani kész - megszólaltatását tűzi ki feladatául, s olyan kardinális kérdésekre mutat rá, ahol a válaszadás mindig csak megkísérel­hető, de - a problémák alakváltó tovább­élésének logikája mentén szerveződve -soha nem lezárható. Bengi László Jegyzet (1) SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: Világkép és stí­lus. Bp. 1980. (2) SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: „Minta a sző­nyegen ". A műértelmezés esélyei. Balassi Kiadó, Bp. 1995, 24-66. old. (3) Uo., 7. old. (4) Alföld, 1996. 2. sz., 4. old. (5) Irodalomtörténet, 1996. 1-2. sz., 32. old. (6) SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: „Minta a sző­nyegen ", i. m., 48. old. (7) Helikon, 1980. 1-2. sz., 49. old. (8) SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: „Minta a sző­nyegen", i. m., 24. old. (9) Uo., 49-50. old. (10) Uo., 24. old. (11) Uo., 29. old. (12) Uo., 35. old. (13) Uo., 48. old. (14) Uo., 33. és 36. old. (15) Uo., 44. old. (16) Uo., 53. old. (77JUo. ,29 . old. (18) Vo., 33. old. (79JUo. ,41 .o ld . (20) Uo., 61. old. 

A strukturalizmus "újraolvasása" : Szegedy-Maszák Mihály: Az irodalmi mű alaktani hatáselmélete

Repository of the Academy's Library

A strukturalizmus „újraolvasása".

Szegedy-Maszák Mihály: Az irodalmi mű alaktani

hatáselmélete

https://ojs.bibl.u-szeged.hu/index.php/iskolakultura/article/download/18579/18369/

A strukturalizmus „újraolvasása". Szegedy-Maszák Mihály: Az irodalmi mű alaktani hatáselmélete

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

SZTE OJS Journals (University of Szeged / Szegedi Tudományegyetem)

Repository of the Academy's Library