Visky, András

SZTE OJS Journals (University of Szeged / Szegedi Tudományegyetem)

Visky András Intézmény, kultúra és spiritualitás „A rizyni rabbi mesélte: - Amikor egyszer a szent Baal Sém Tóv meg akarta men­teni egy halálosan beteg fiú életét, akit nagyon szeretett, tiszta viaszból gyertyát öntött, kivitte az erdőbe, egy fára erősítette, majd meggyújtotta. Aztán hosszú imát mondott. A gyertya egész éjjel égett. Reggelre a gyermek meggyógyult. Amikor az én ősöm, a Nagy Maggid, a szent Baal Sém Tóv tanítványa hasonló gyógyítást akart végbevinni, nem ismerte az ima titokzatos feszültségét. Ugyanúgy tett, ahogy a mestere, és megidézte a nevét. A gyógyítás sikerült. Amikor'a zaszowi Móse Löb rabbi, a Nagy Maggid tanítványa ugyanilyen gyógyí­tással próbálkozott, ezt mondta: - Már nincs erőnk, hogy akár csak megtegyük, amit kell. De elmesélem az esetet, és Isten segíteni fog. - És a gyógyítás sikerült" Martin Buber: Három nemzedék (1) „Az Isten iránti szeretet akkor tiszta, ha az öröm és szenvedés egyenlő hálára indít." Simoné Weil: Szeretet (2) Az ezredvégi kereszténység, ezen belül pedig kiváltképpen a keresztény alkotó értelmiségi, amennyiben helyzetét a hit és élet, kultúra és lelkiség viszonylatában szemléljük, ahhoz a divat­diktátorhoz hasonlít, aki egyik pillanatról a másikra, az események számára észrevétlen alakulása folytán megrendelések nélkül maradt. Alkotóereje legjavát arra fordította, hogy lépést tartson a korral, a - hite szerint - pusztán formai megfeleléseket az érvényben levő modernitás-eszményekkel csakugyan felszíninek tekintette, így hát a lényeget változatlanul, a maga eredendő tisztaságában tudhatja magáénak és őrzi. K inyilvánította a művészetek, a filozófia, a természettudományok autonómiához va­ló természetes jogát akkor, amikor ezek már a függés legapróbb látszatának fenn­tartására sem törekedtek. A század második felének kereszténysége azon iparko­dott folyvást, hogy lemaradását behozza és korszerűsítse magát, mialatt, észrevétlenül, önnön legbensőbb lényegét is megelőzve, ezt elegánsan odahagyta. Bizonyos fajta, alig­hanem mindannyiunk által érzékelt vákuum veszi körül a kereszténységet a keresztény Európában, mialatt a világ nemhogy laicizálódna, ellenkezőleg, spirituálisán egyre átha-tottabbá válik, ám a modernitás-eszmények partjain légszomjban vergődő ember a más­honnanjövő szellemi áramlatokat ragadja magához. A meghaladott divatművésznek ezt a típusát, bő referenciákkal a keresztény gondolat­ra is, a tengerentúli emigrációból otthonát fürkésző Witold Gombrowicz, lengyel dráma­író alkotta meg Operett című drámájában, 1966-ban, a földi paradicsomot ígérő, ez idá­ig utolsó forradalmi kísérlet, az európai diákmozgalmak előestéjén. Kevéssel utána Cas-tro és Mao képei emelkedtek az utcára kivonuló tömeg fölé, Európa legcivilizáltabb fele a legsötétebb diktatúrák emblémáival díszítette ki magát. „Mi ez? Semmit sem értek. Ez túlnő rajtam, kipukkaszt, igen, túlnőttek, kipukkasztottak, megelőztek a dolgok, semmit Elhangzott a budapesti Zsinati Klubban, 1996. május 4-én. sem tudok, csak azt tudom, hogy bírói ítélet nélkül nem, nem, nem szabad ítélet né lkü l . . (3 ) - visszhangozza Fior, a dráma főalakja, miközben az erőszak veszi át a ha­talmat és dönti el visszavonhatatlanul az elkövetkezendő idők kötelező és - a darab sza­vai szerint - „végleges" viseletét. Fior kényes és nárcisztikus jajongásai azonban jóval túlmutatnak a Gombrowicz választotta operettforma „szent ostobaságán", amelyet a szerző, bejelentett szándéka szerint „komolysággal és fájdalommal" (4) ruházott fel. Ez az erőtelen tiltakozás a „vertikális kalandok" és „kémiai pünkösdök" (5) hajnalán a hi­ányzó „végső" instancia, a hallgatásba burkolódzott vagy szociáletikai üdvtanokkal ka­cérkodó, ezen felül meg a korszellemet kiszolgáló és önfelszámoló „párbeszédeket" foly­tató metafizikai hatóság után kiáltozott. A túlélésre berendezkedett kereszténységen úrrá lett az „affirmatív teológiák" (6) láza, szalonképes evangéliumot tártunk a világ elé, még olyan szalonokban is, ahol a tapétákat már átitatta a meghurcolt, börtönbe kényszerített, vagy likvidált keresztények vére. A nyolcvanas évek végén bekövetkezett politikai változások után tapasztaljuk csak igazán, hogy az elmúlt évek nincsenek mögöttünk, és hogy az egyház „önelvesztő gör­csösségének története" (7) nem zárult le, velünk él és kiegyenlítetlen számlákat lobogtat felénk. A túlélés mindenestől fogva hitetlen, Isten szuverenitását és a Gondviselés való­ságos erejét kétségbevonó szemlélete magának a keresztény hitnek a létalapjait kezdte ki, amennyiben a halálba menő Ember Fiát feltartóztatta a megváltást hozó szenvedés útján, ugyanazokkal a szavakkal, amelyekkel a jószándéktól és szeretettől vezérelt Péter apos­tol kísérletezett: „Mentsen Isten, Uram! Nem eshetik ez meg te véled." Amire Jézus nem éppen válogatott szavakkal válaszolt: „Távozz tőlem, Sátán; bántásomra vagy nékem, mert nem gondolsz az Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra" (Mt 16,23-24). Az egy­ház - következésképpen - „megtartotta az ő intézményes életét", de spirituálisán „elve­szítette azt" (Lk 9,24), belehajszolta magát a statisztikai mutatók félrevezető, a hívek se­regét lelkiségében lefelé nivelláló és arctalanító gyakorlatba. Az evangéliumi üzenet ki­finomult és körültekintő domesztikációja révén a látható gyülekezet jórészt megszűnt ke­gyelmi közösséggé lenni, amely megtart, különböző ideológiák mentén szerveződő ér­dekszövetséggé vált, amely mára már a menny kiszólított és elválasztott polgáraiból - a szó eredeti értelme és gyakorlata szerinti „ekklésiából" - egy választási ciklus perspek­tíváját szem előtt tartó választópolgárok manipulált tömegévé lett. Ennek az állapotnak immár nyilvánvaló jele a fentebb említett statisztikai szemlélet eluralkodásán túl, az egy­ház etnikai határainak a meghúzása és lezárása, a missziói elhívás amnéziás megtagadá­sa, valamint a végletes nyelvi elszigetelődés. A pillanatnyiságnak ilyen mérvű kiszolgá­lása az eszkatológiai dimenziójú keresztény reménységnek globális vallási eróziójához vezet, jóllehet az örvendezésre is fölszólító reménységünk (Róm 12, 12) változatlanul az eljövendő, de beteljesült ígéretre vonatkoztatja magát. A féltőn szerető, más szóval félté­keny Isten nem a dicsőséget dicsőségre halmozó kereszténységet választotta népéül, ha­nem az őt dicsőítő és imádó, az üdvösség ajándékát hirdető, ennek evilági érvényességé­ben és hathatóságában is bízó eklézsiát. Ebben a folytonos - reménységem szerint a ha­gyomány egészét tekintve megszakítatlan - úton levésben egy etnikai kisebbségben élő, de egy „kis nép" egyháza számára is a legnagyobb kísértésnek az látszik, hogy magát mint közszolgálati intézményt fogja fel, ennek folyományaként a hit kimeríthetetlen és az egész életet átható misztériuma módszertani kérdéssé redukálódik. Vajon a másik ember, a maga teremtményi mivoltában megszólítható-e a teremtő Atya megkerülésével, illető­leg a három pólusú találkozás drámai, kifejezetten botrányos mozzanatainak a kiiktatá­sával? A hagyomány tudomásom szerint nem őrzött meg számunkra ehhez fogható, „kel­lemes" modelleket, sőt az evangéliumi üzenetet „megütközésnek kövévé s botránkozás­nak sziklájává" tette (lPét 2, 7). Amennyiben századunk kereszténysége, itt, Kelet-Európában elhívásának megfele­lően az életre mint teremtett egészre kívánna még reflektálni, akkor, azt hiszem, nem azzal a kérdéssel kell szembesülnie, mi is volna egy történeti itt és most színe előtt a hit relevanciája, újabb beláthatatlan, ámde sejthető kimenetelű közéleti kalandokba bo­csátkozva; hanem azzal az éles, egzisztenciális mélységű kérdéssel, hogy mi is volna az üdvtörténeti itt és most színe előtt a hit változatlan és kimeríthetetlen lényege. Az üdvtörténeti itt és most alatt a személyesen létező, az egyetemes jelen időben a népe között élő Isten gyermekeivel fenntartott viszonyát értem, a communio és communica-tio kegyelmi ajándékát. Ám a mindenkori kérdést nem az egyház fogalmazza meg ön­magának, hanem meghallja az őt kérdés elé állító Isten szavát: „Most pedig, óh Izrael! mit kíván az Úr, a te Istened tőled?" A kérdező Isten válaszoló Isten is: „Csak azt, hogy féljed az Urat, a te Istenedet; hogy minden Ő utain járj, és szeresd őt, és tiszteljed az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, és teljes lelkedből" (5 Móz 10, 12). Láthatjuk, hogy a megszorító, reduktív értelmű : „csak" határozószót a következő mondat­tagban a szélesre tárulkozó „minden" névmás követi, a hívő emberi alapmaga­tartásnak a szellemi szisztoléja és diasz-toléja szerint. A Megváltó által „első és nagy parancsolatnak" nevezett (Mt 22, 38) isteni kitétel a szív, az elme, az erő teljességét nem mint elérendő kereszté­nyi-emberi minőséget, valamint az aktív élet erre a célra irányuló mozgósításának a kívánalmát állítja elénk, hanem mint ki­indulópontot, a maga bejárhatatlan, az örök életre irányuló dinamikájával is egy­szersmind. Az Isten-ember viszony al­kotmánya, amelyet Jézus nem elvetett vagy meghaladt, hanem betöltött, a hit alapállását rögzíti. Isten a szabadítás tör­téneti és üdvtörténeti valóságában a teljes embert hívta meg találkozásra, mi több, az egyiptomi fogságból megszabadított és a szombattal megajándékozott embert az önmagával való közösségbe, az isteni nyugalom ünnepébe. Az exodus érzékle­tesen és mindmáiglan érvényesen láttatja velünk a különbséget a felszabadítás és megszabadítás között, amennyiben a Jordán átlépésével Isten félretette magának a né­pet, elkülönítette és önmaga elé állította, amiképpen a fogyatkozás nélküli áldozati ál­latot volt szokás. A kivonulás, a minden tisztátalantól és szentségtelentől való elkülö­nülés, valamint az együttérző különbözés a keresztény élet identitásmeghatározó topo­sza, mi több, ez a keresztény szabadság maga, amihez képest „a szokásos forradalmak ártatlan jámborságoknak bizonyulnak". (8) A keresztény századokban, de a keresztény­séget megelőző Izraelben is a legsúlyosabb csaták azért dúltak, hogy az elválasztott nép, a meghívott és kiszólított egyes ember minél mélyebben és visszavonhatatlanab-bul Istennek szolgáltassa ki magát, amiképpen a testté vált Ige, az Ember Fia is tette az „Atyám, ha akarod, távoztasd el tőlem e pohárt"-tól a „mindazáltal ne az én akaratom, hanem a tied legyen"-ig (Lk 22, 42). „Vagyis a világból való kiválasztásnak nagy ára van - írja Farkasfalvy Dénes - : osztozni kell a megtestesült Ige sorsában, az elidege­nedésben, a szenvedésben, a kivetettségben - de egyúttal nyilván abban a szerepben is, hogy a világban tanúságot tegyünk az Atya szeretetéről is." (9) A pillanatnyiságnak ilyen mérvű kiszolgálása az eszkatológiai dimenziójú keresztény reménységnek globális vallási eróziójához vezet, jóllehet az örvendezésre is fölszólító reménységünk (Rom 12, 12) változatlanul az eljövendő, de beteljesül ígéretre vonatkoztatja magát A féltőn szerető, más szóval féltékeny Isten nem dicsőséget dicsőségre halmozó kereszténységet választott népéül, hanem az őt dicsőítő és imádó, az üdvösség ajándékát hirdető, ennek evilági érvényességében és hathatóságában is bízó eklézsiát. Wolfgang Kraus osztrák művelődés- és irodalomtörténész, a magyar nyelvterületen is jól ismert Kultúra és hatalom című tanulmányában nem hagy kétséget afelől, hogy a kul­túra - a kultúra és a civilizáció egész teremtett rendet veszélyeztető szétválásának korá­ban - , olyannyira reá van utalva a hit megnyilvánulására, a lelkiségre, hogy a humán tar­talom föltöltése érdekében a legsürgetőbb feladatok között a korai kereszténység tanul­mányozását is megjelöli; azt a szakaszt, „mielőtt még bizonyos egyházak és hatalmi szer­vek eltorzították volna". (10) A Wolfgang Kraus-i via negativa a kereszténység számára is megszívlelendő ajánlással formátumos találkozásra ad lehetőséget Gerhard Lohfink német lelkipásztor és teológus nagy visszhangot kiváltott, a Milyennek akarta Jézus a kö­zösséget? A kereszténység társadalmi dimenziója című, a fentebbiekben már idézett könyvével, amely az intézményi kritikát a Holocaust után előállt történelmi helyzetben egy adornói értelemben vett drámai és minden ízében keresztényi alapállásból végzi el, felismerve azt a hívő lelkiismeretet súlyosan megterhelő körülményt, hogy a legvére­sebbnek és legerőszakosabbnak titulált században mondhat magáénak a legkevesebb mártírt a keresztény világ. Nem tartom kizártnak - ám az apodiktikusnak ható kijelentés a továbbiakban még el­mélyült vizsgálatot igényel, minden bizonnyal - , hogy a köznapi sajtó nyelvével elkeve­redett, hihetetlenül színvonaltalan egyházi önszemléleti kísérletek azért mondanak lépés­ről lépésre csődöt, mert a fölvett önigazoló, rendszerint a sértődés hangnemét megütő po­zíció még inkább nyilvánvalóbbá teszi a válságot, amelyet a legjobb esetben is adminiszt­ratív modellekkel kívánunk meghaladni. Fogalmi tisztázással azonban aligha helyettesít­hető a megtisztulás, ez a követelmény pedig fölerősíti a világban való jelenlétünknek a rituális mozzanatait. Ennek eredménye, a szellemi közélet szintjén, egy szükséges hermeneutikai szituáció megteremtése, amely lehetővé tenné, reménységem szerint, a je­lentések evangéliumi alapokhoz való visszacsatolását. Ezeknek a jelentéseknek ma még igencsak híjával látszik lenni a tragikusan kettészakadt, párhuzamos és behatárolt jelen­téskörű diskurzusokat működtető magyar kultúra és közélet. A tiszta hermeneutikai szi­tuációban a kijelentést tevőt nem lehet elválasztani a kijelentéstől, mivel a jelentés maga a kijelentő. A hozzám nagyon közel álló Lukács evangélista a feltámadást élesen és majd az Actában is fölmerülő következetességgel hermeneutikai - azazhogy a jelentések vissza­szerzése - fordulatának (is) értelmezi: „Akkor megnyilatkoztatá az ő - n. b. a tanítványok - elméjöket, hogy értsék az írásokat" (24, 45). Vajon miben is áll ez a visszamenőleges hatállyal is bíró - „amik megírattak a Mózes törvényében, a prófétáknál és a zsoltárok­ban" (44. v.) - turning pointl A kulcs minden bizonnyal a mondatkezdő határozószóban - „akkor" - keresendő. Mi történik előtte? Előtte a megdicsőült test kinyilatkoztatásának finom spektákuluma zajlik a megtöre­tett test szemlélésétől - „lássátok meg az én kezeimet és lábaimat, hogy én magam va­gyok" - az érzéki tudomásvételen át - „tapogassatok meg engem" (39. v.) - a biológiai funkciók bemutatásáig - „és előttük evék" - , a szöveg sugallatai szerint a metareális szent-színházi idő és tér szelíd törvényeinek megfelelően. Bízvást állítható ez, ha megfi­gyeljük a leírás stáció-szerkezetét, a helyzet-logikát követő belső fokozását a találkozás­jelenetnek. Az élő, a halálból megújult testnek a bemutatását követi - „akkor" - az elme megvilágosítása, legvégül pedig a körül álló tanítványi testeknek a „megjelölése": „Ti vagytok pedig ezeknek bizonyságai" (48. v.). A Cselekedetek könyvében majdnem szó szerint halljuk elhangzani ezt a mondatot, immáron Péter apostol szájából, aki a feltáma­dás hermeneutikai modellje szerint prédikál, amikor kijelenti: „Ezt a Jézust feltámasztot­ta az Isten, minek mi mindnyájan tanúbizonyságai vagyunk" (2, 32). A szöveg értelme a test. A szent Szövegé is. Lemondani a testről azt jelenti, kétség­bevonni a megdicsőült krisztusi testet. A szöveg, vélekedik Lukács, a Tóra, a próféták, a § zsoltárok, de „azóta" az evangéliumok, a pásztori levelek, a régi és a megújított szövet¬ E ség korpusza, beleértve a hagyományt is, bizonyságokra - görögül martürosz, latinul tes-1 tes - szoruló örökség, ám ez, a bizonyság, nem szöveg típusú. A lukácsi hermeneutikai | szemlélet a szöveg létét - igazát, ha úgy tetszik - a megdicsőült testhez köti, a feltáma-á dás pedig végérvényesen összecsomózta a kettőt - írást, Életet - , a keresztény hit alap­jává téve ezt, mint egymástól elválaszthatatlan egyet. Hiszek a test feltámadásában, beleértve az egyház testének és az egyházbán levő tes­tek feltámadását is. „Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek" (Mk 9, 24). Kolozsvár, 1996. május 3. Jegyzet (1) BUBER, MARTIN: Haszid történetekII. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1995, 70. old. (2) WEIL, SIMONÉ: A jegyzetlapokból. Pannonhalmi Szemle, 1994. II. 2., 3. old. (3) GOMBROWICZ, WITOLD: Drámák. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984, 245. old. (4)Uo., 181. old. (5) Vályi Nagy Ervin idézi T. Learytől A hippikről című tanulmányában. - VÁLYI NAGY ERVIN: Minden idők peremén. Budapest, 1993, 167. old. (6) Vályi Nagy Ervin kifejezése a Hogyan ölt ma alakot a hit? Időszerűtlen perspektívák a keresztyének világ­hoz való viszonyáról című tanulmányból a Herbert Marcuse-i „affírmatív kultúra" mintájára, amely a tudat­tompító, a meglevő állapotok ideológiáját szolgáltató hivatalos kultúrát jelöli. VÁLYI NAGY ERVIN: i. m.. 199. old. (7) BALASSA PÉTER: Szabadság, kommunikáció, katolicitás. Pannonhalmi Szemle, 1994. II. 2., 65. old. (8) LOHFINK, GERHARD: Milyennek akarta Jézus a közösséget? A keresztény hit társadalmi dimenziója. Egyházfórum Könyvei 4, Luzern, 1990, 124. old. (9) FARKASFALVY DÉNES: János evangéliumának „világa". Pannonhalmi Szemle, 1994. II. 2., 9. old. (10) KRAUS WOLFGANG: Kultúra és hatalom. A vágyak átváltozása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1993, 238. old. 

Intézmény, kultúra és spiritualitás

Repository of the Academy's Library

https://ojs.bibl.u-szeged.hu/index.php/iskolakultura/article/download/18520/18310/

Intézmény, kultúra és spiritualitás

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

SZTE OJS Journals (University of Szeged / Szegedi Tudományegyetem)

Repository of the Academy's Library