A literátus műveltség 18. század végi laicizálódásának (Bíró, 1998, 138–160. o.) zavarba ejtő, egyszersmind azonban megindító jelensége a – nevezzük így – pálos szentimentalizmus. Virág Benedek, Verseghy Ferenc, Ányos Pál és a pesti pálos rendház könyvtárát, akkoriban az ország egyik legnagyobb és legmodernebb könyvgyűjteményével rendelkező könyvtárat gondozó Kreskay Imre a prekazinczyánus érzékenység kánontörténetileg is jelentős költői. Még csak a szigetszerűség vádjával sem lehetne illetni azt az irodalmi csoportot – ez persze a pálosok életközeli hitelveinek következménye is lehet –, ami a rend keretein belül az 1770-es években működött: Verseghy nyelvészeti és esztétikai dialóguskeresése és vitatkozó kedve, Kreskay utazásai során a német és olasz újklasszika irodalmáról szerzett elmélyült ismeretei, Virág és Ányos költői teljesítménye hátterében valamiféle tudatos, összehangolt művelődési, irodalmi, „modernizátori” programot is sejthetünk. A szorosabb kapcsolatot tartó Virág, Kreskay, Ányos esetében mindenképpen: ők hárman mintha a líra klasszikus műfajainak, az ódának, az episztoláris és az elégikus költészetnek a megújítását, a kortárs német-olasz mintákhoz való adaptációját tűzték volna feladatul maguk elé
