Balogh, Tibor

Repository of the Academy's Library

Elfogadni igyekezvén Szauder Erik ajánlatát, cikke aljára siklattam szemem – legyenenyém az utolsó sor –, s a következõ kérdés félmondatát találtam ott: „vajon (…)melyik térfélnek szurkol a szerzõ?”. Angol témáról lévén szó, csak a futballra gon-dolhattam, s így társult hozzám a képzet: „vajon, melyik labdán pattog a térfél?”. Nosza,elolvastam az átugrott részeket, s nem tettem hiába. Nyomban igazolódott számomraHornbrook vélekedése, aki szerint a drámaalapú drámapedagógia státusvesztésénekegyik oka a szakemberek szûklátókörûsége, az intellektuális bezárkózás. Ez szigeteli ela szakágat mind a tudomány, mind a színház világától. Elmarasztalja az opponens Sz.Pallait, továbbá azért is, mert nem árasztja dolgozata az elvárható mértékû végveszély-érzetet. Anélkül, hogy tagadnám a drámapedagógia borderline természetének folytonos-ságát, megengedem: eljöhet a perc, amikor legfeljebb a semmi kákáján foghat csomót ta-lálni az, aki a szakmai tökély kergetésére tette fel az életét. Aggodalmamat a II. világhá-borút követõ színjátszás és a drámapedagógia fejlõdésének közös gyökereire; a párhuza-mos (tév)útke-resés azon eredményeire alapozom, amelyek a hivatásos színjátszásban, amagyarországinál elõbbre tartó vidékeken már lezárt fejezetként elemezhetõek.Strehler és koraEgy nagy hagyományú színház  emblematikus elõadását lehetett látni nemrég a Nem-zeti Színházban (Budapesten): a Piccolo Teatro di Milano Goldoni-commediáját, a ,Kétúr szolgájá’-t. A sok-sok gonddal küszködõ mai olasz színháznak nagy támasza volt Giorgio Strehler(1921–1997), aki a világháború utáni olasz színházi helyzetbõl kiindulva igyekezett ren-det és rendszert teremteni, közösséget létrehozni, melyben lehetséges az elmélyült és mû-vészi igényességre törekvõ színházi tevékenység. Igyekezett elõadásaival olyan társadal-mi rétegeket visszanyerni a színház számára, amelyekrõl a mûvészet elõkelõ jellégét túl-hangsúlyozó mûvészek már rég lemondtak. Ez nem jelentette a mûvészi igényesség fel-adását, csupán azt, hogy az életben jelenlevõ valós kérdéseket feszegette és mutatta megelõadásaiban. Pontosan ezen célkitûzések megvalósítása révén, a Piccolo Teatro kezdet-ben népmûvelõ, közönségnevelõ szerepeket is magára vállalt.Sokfelõl ösztönözõdött, sokféle színjátszási technikát kipróbált, és igyekezett azokategyfajta új egységbe gyúrni. Különös elõszeretettel rendezte Brecht darabjait. Azok az új-donság erejével hatottak az olasz színpadokon. Vonzódása Brechthez valószínûleg azzalmagyarázható, hogy a mûvei alkalmat adtak olyan stíluseszközök használatára, melyekexpresszivitásban, technikában eltávolodtak a hagyományos, megszokott és ez által unal-mas megoldásoktól. A budapesti, 2003-as Goldoni-elõadás az õ eredeti rendezésének má-solata. A rögzített szövegû commedia dell`arte hagyományához kanyarodik vissza, azzala többlettel, hogy a rögtönzést még a színpadi mozdulatokból is számûzi. Mérnöki gond-Iskolakultúra  2004/10111Melyik labdán pattog a térfél? Hozzászólás Sz. Pallai Ágnes és Szauder Erik cikkeihezA félig avatatlanok kíváncsiságával olvastam Sz. Pallai Ágnes:,Mégiscsak színház?!’ címmel megjelent dolgozatát. (Iskolakultúra,2003. 11.) Az angol drámapedagógia történetébe lapozó íráshozSzauder Erik fűz ugyanitt megjegyzéseket. Filológiai kifogásaisorolása előtt tapintattal figyelmeztet: függesszem fel adott ponton azolvasást, ha a szűk értelemben vett szakmaiság nem érdekel. vitadal tervezi meg a rögtönzöttség illúzióját, a vígjátéki véletleneket. Színészválasztásai, pe-dig betöltik azt a hiányt, amit Goldoninál a jellemábrázolás fogyatékosságaként szoktakemlegetni. A nagy színész – jellemhordozó. A ,Két úr szolgája’ a Piccolo Teatro di Mila-no emblematikus elõadása, uniós hozomány. Iskolapéldát ad arra, miként lehet megérin-teni a kor nézõjének idegrendszerét, figyelmét és tudatát ahhoz, hogy pozitív megrendült-séggel, örökre szóló emlékkel távozzon a színházból, de anélkül, hogy brechtiánus sokk-terápiának vetették volna alá. A dráma immár nem olyan cselekvõ személyek története, akiknek tettei lélektani, tár-sadalmi okokra vezethetõk vissza, illetve adott valószínûség-kritériumokkal motiválha-tók. A dráma azokba a jelrendszerekbe helyezõdik át, amelyek alakokat, teret, idõt és cse-lekvési folyamatot generálnak, s így mindez a drámai alkotóelemek dekonstrukciójánakdrámájává válik. A posztmodern színház szétfeszíti a szöveg- vagy cselekményközpontúszínház, azaz egy ok-okozati narráció, vagy egy ugyanilyen diskurzus kereteit: az egyesjelrendszerek és azok összjátéka dezartikulálódik, egymással párhuzamosan alakulnakki, összeadódnak, illetve egymásra montírozódnak. Új idõk, terek, alakok keletkeznek,amelyek a „decentrált szubjektum” mintájára utalnak. A dráma az érzékekben rejtezik, aszemnek és a fülnek saját magának kell rekonstruálnia a látás és hallás feltételeit, a meg-értéshez vezetõ utat. Amennyiben a folyamatszerûség és a jelrendszerek egyenértékûsé-ge a hangsúlyos – egészen egyszerûen elõadásról (performance) van szó.A színház kortékony mûvelõi nem szakít-hatják ki magukat abból a társadalmi szöve-vénybõl, amelyben a döntéshozói helyeken, alehetséges befogadóik vannak; akár színház-választói, akár megrendelõi hatalommal ren-delkezzenek is. A háború elõtti hatalmi rend-del szembesodródott mûvészek egykor meg-találták önazonosságuk alkalmait, a dionü-szoszi színházi illúzió destrukciója jegyébenfogant kifejezési formákban; az elbeszélõ/el-idegenítõ eljárások, a nyitott terek segítségé-vel. Birtokon belülre kerülve, szembesülniükkellett viszont sok pozitív hátránnyal; egyebek mellett, a színpadtechnikai eszközhasználatés a színpadi megszólalás szabadságával. A gyõzelmes béke ellenséghiányt hozott, s ez azúj állapot, a tradicionálisan szembenálló hajlamú közönség elvesztésével járt. A szabadszínházválasztás joga ugyanakkor nem tette önmûködõvé a polgári népesség támogatását,sõt! Az bizonyosodott be, hogy a nézõi kényelem sáncait ostromló irány képviselõi végze-tes piaci hátrányba kerültek. A kudarc felismerése nyomán, kétfelé kínálkozott kilábalás.Az egyik út, a destruktív dramaturgia dekonstruktívvá fejlesztése/szelídítése (a posztmo-dern); a másik, a drámapedagógia.A drámapedagógiai irányvétel három érvrendszer mentén volt lehetséges: a színész-szé/rendezõvé nevelés, a közönségalapítás vagy a civil személyiségfejlesztés célja vezet-hette az érdekelteket. Sz. Pallai Ágnes (számomra) meggyõzõen foglalja össze a szakág (al-kalmazott tudomány) angliai történetét, amely – a saját gondolatmenetem szerint is – szín-háztól a színházig ível. Gavin Bolton 1979-ben írott, 1993-ban magyarul ,A tanítási drámaelmélete’ címmel megjelent elméleti rendszerezése, amely 3+1 csoportban – gyakorlat, dra-matikus játék, színház; tanítási dráma – tárgyalja az iskolai oktatásban akkoriban használa-tos dramatikus játékformákat, mára sem veszítette érvényét. Kezdetben ugyan a drámamint folyamat számít Bolton vélekedésében létjogosultnak, az utóbb bekövetkezett válto-zást azonban – „valószínûleg tévedés a folyamatot a produktum alternatívájának tekinteni,mivel ezek nem egymást kizáró, hanem egymással állandó kölcsönhatásban lévõ fogal-mak”. (Bolton, 1998, 261.) – nem kérném számon a tanulmány szerzõjén.112Olyan szerkezetet látnék szíve-sen, amelynek csúcsán a színhá-zak pedagógiai társulatai állnak,míg az alapjainál a drámapeda-gógusi képzettségű óvónők. Eb-ben a vertikumban elhelyezked-het az angol minta valamennyiirányzata – nem csókos összebo-rulásban, hanem funkció szerint.A varázslót megsütik, ugye?!A vélemény formálódásának természetes magyarázata a szakemberré válás folyamata,valamint a társadalmi környezet alakulása. Ez utóbbi vonatkozásban, Szauder Erik kifo-gásolja, hogy Sz. Pallai a drámapedagógiai színészet virágzását a baloldali politikai ha-talomhoz köti. Emlékeztet a jelenlegi állapotra, amelyben a kormány – munkáspárti lo-bogó alatt – konzervatív értékeket képvisel az oktatáspolitikában (vissza az alapokhoz,költséghatékonyság, eredménymérési szintek). Ellentétben a hozzászólóval nem azt ol-vastam ki a ,Mégiscsak színház?!’ címû dolgozatból, hogy „az elmúlt ötven év vitáit bé-kévé oldja az emlékezés”. Inkább, a pedagógiai színjátszást, mint történeti képzõdménytlátom; egyrészt folyamatában, másrészt akképpen szakaszolva, amiként a tézisei a társa-dalmi elváráshoz haszonnal illeszthetõek.Amikor a dráma és a pedagógia szavainkat a görög eredeti jelentéshez vezetjük vissza,hajlamosak vagyunk arra is, hogy magát a drámapedagógiát hellenizáljuk. A Bolton-féletanítási dráma klasszikus megnyilatkozása pedig az õsközösségi, vadászat elõtti és/vagyutáni, barlangszínházi performance-okhoz köthetõ. A törzsfõ (a kormány) kijelöli a peda-gógiai célt (zsákmányszerzés); a varázsló (tanár) játéka a célt szolgáló nézõpontot és azezt hordozó drámai szerkezetet (interaktív vadászati tréning). A rituális/narratív játékbabelefonódik a „gyerekek játéka” (komplex, gyermek/felnõtt nevelés). A tanárnak az a fel-adata, hogy a szerkezet kialakításával mintegy „csomagolja be” a lehetséges tanulságot isa játékba, és biztosítson lehetõséget az élmény feldolgozására, akár játék után, akár beépít-ve a drámai folyamatba. A folyamat tehát a produktum érdekében zajlik. A jelentés meg-értésének szintje személyes, egyetemes és analógiás. Személyes, amennyiben a táplálék-ról van szó; egyetemes, amennyiben a táplálkozásnak fajfenntartási indítéka van; analógi-ás, mert a barlangrajz az elõdök vitézségére utal. Mindezekhez társul – a varázsló kocká-zatának ismerete révén – a szolidaritás: nemcsak a húsért, hanem azért is tanulják avadászatot, hogy a varázslót ne süssék meg.„Az irodalom lenini pártossága”A varázslói kockázat ösztöne kiveszett korunk szakemberébõl. Nem igazán érzékeli,hogy a semmi kákáján meglelt csomót nem minden törzsfõ tekinti zsákmánynak. Meddõkaland azon vitázni, mit értünk módszeren vagy metodikán és technikán, kinek milyenszavakból tevõdik össze a színházfogalma. Iskolámban, az egykori Kossuth Lajos Tudo-mányegyetemen, X-né asszony két évtized keresztül értekezett esztétika-elõadásain az iro-dalom lenini pártosságáról. A rendszerváltozás hajnalán merte megsúgni neki valaki: a ko-rabeli orosz szóhasználatban a ’lityeratura’ kifejezés a brosúra-irodalmat jelentette, s apártfegyelmet Lenin az agitációs munkára vonatkoztatta, nem a szépirodalomra.Hasonlóképpen járunk ma az angol szakkifejezések fordításával. Figyelmen kívülhagyjuk a nyelvek szerkezeti különbözését (agglutináló/flektáló), illetve a nyelvhaszná-lók tudományos elõmenetelét. Olyan emberekrõl feltételezünk mikrofilológusi vérteze-tet, akik híján lehetnek a széles körû alapmûveltségnek, mert esetleg gyakorló színész-ként/pedagógusként pergették le napjaik javát. A születõfélben lévõ tudományok, egyéb-ként sem találják meg azonnal autentikus terminológiájukat. (Elég csak a Freud mûvei-nek olvasásához nélkülözhetetlen Freud-szótárakra gondolnunk.) Az lenne kívánatos,hogy a magyar kutatók és a gyakorlati szakemberek vegyenek purista irányt. A jelensé-gek leírásához használják bátran a magas tartalmi értékû magyar szavakat. A mód/mód-szer, technika dilemmát minden tükörfordítgatás helyett tökéletesen megoldja a fortélyszavunk, az empátiáét a tapintat vagy a – leggyakrabban helytelenül használt – depresz-szióra három jelentésváltozat adja magát: búskomor, búskomoly, mélabús. A hiperventil-láció: roham, az interakció: befonódás stb.Iskolakultúra  2004/10113Pedagógiai színházat!Hallom szinte a tiltakozást: lefordíthatatlanok lesznek a magyar nyelvû publikációk, el-szigetelõdik a honi elit. Egyszerû az ellenjavallatom. Teremtsenek olyan minõségû peda-gógiai színjátszást az országban, hogy csodájára járjanak külföldrõl. A rang ki fogja kény-szeríteni a fordításokat. A pedagógiai színház eszméjét – a rendszerváltás következménye-inek elsõ jelentkezésétõl fogva – nem tartom illúziónak. Magyarországon most zajlanakazok a folyamatok, amelyek a háborúnyertes demokráciákban végbementek 1947 körül.A nevelkedési szabadság eljöttével megszûntek a színházaknak kedvezõ, kényszerpiaciviszonyok; már az iskolaigazgatók, osztályfõnökök sem utasíthatók arra, hogy diákjaikatszínházbérletessé tegyék. Bevételek híján elfogynak, állami  pénz-befolyás nélkül pedig,meg fognak szûnni a mûvész-színházi társulatok. Jelentékeny költségvetési részvételugyanakkor csak produktum ellenében képzelhetõ el, s a dicséretes színvonalú önmegva-lósítás kevésnek látszik ahhoz, hogy az állami mecenatúra-rendszert befektetõi szemléletváltsa fel.Befektetni a pedagógiai színjátszásba érdemes. Olyan szerkezetet látnék szívesen,amelynek csúcsán a színházak pedagógiai társulatai állnak, míg az alapjainál a drámape-dagógusi képzettségû óvónõk. Ebben a vertikumban elhelyezkedhet az angol minta vala-mennyi irányzata – nem csókos összeborulásban, hanem funkció szerint. A zsigeri érzé-kelõi rutin és a figyelem megõrzésétõl kezdve – az önszemlélet kifejlesztésén át, az in-telligens nézõvé és/vagy színésszé/tanárrá, szülõvé/választópolgárrá válás szintjéig –minden szerep-kommunikációnak, fokozatnak, folyamatnak és produktumnak értelme,társadalmi becsülete lehet.A vertikum kialakításához szükséges volna a színész- és rendezõképzés reformja. Azegyetemen a mûvész-szakmai ismereteket kötelezõ pedagógusképzéssel párosítva kelle-ne oktatni. Színész-drámapedagógus képzés, egyszakos tanári diplomával. Ilyen végzett-séggel könnyebbé válhat a megélhetés. A mûvészet oldalán sem közömbös a nyereség: aközalkalmazotti státusban tartott színészkészletbõl válogatva figurákat, igényesebb mun-kát végezhetnének a színházak, a rendezõk.Eddigi életem tapasztalatai s az olvasmányélményeim azt tanúsítják: a teljes személyi-ség felépítésének igénye sohasem a pártszerû ideológiákból sarjad. A gazdasági hatalommindenkori birtokos rétegének intelligenciáján múlik, dominánsan alattvalói géneketakarnak-e felszaporítani a következõ populációkban vagy az emberi fejlõdés fenntartha-tóságához kellõ, szellemi tõkét fiaztatják: a felzárkóztató, vagy a felemelõ projektek él-veznek-e a büdzsékben prioritást. A történelem jó egészségû óráiban az édesanyja ölébõla gyermek mint csoportvezetõ kapcsolódik be az óvónõk játékába. Az egyéb esetekre,Murphy törvénye irányadó: a kádban hagyott gyermek kiömlik.Balogh Tiborkritikus, dramaturg, Debrecen114

Melyik labdán pattog a térfél?

Hozzászólás Sz. Pallai Ágnes és Szauder Erik cikkeihez

SZTE OJS Journals (University of Szeged / Szegedi Tudományegyetem)

Melyik labdán pattog a térfél? : hozzászólás Sz. Pallai Ágnes és Szauder Erik cikkeihez

https://ojs.bibl.u-szeged.hu/index.php/iskolakultura/article/download/20145/19935/

Melyik labdán pattog a térfél? Hozzászólás Sz. Pallai Ágnes és Szauder Erik cikkeihez

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

Repository of the Academy's Library

SZTE OJS Journals (University of Szeged / Szegedi Tudományegyetem)