„… azért tartom felbecsülhetetlen értékűnek a perszövegeket, mert a
középmagyar kori társdalom igen széles alsóbb rétegeinek mindennapi nyelvhasználatát őrizték
meg” – írja BALÁZS JUDIT. (BALÁZS 2006: 159) Természetesen igaza van, felbecsülhetetlen
értéket képviselnek a perszövegek, de ahogy a jelen munka is jól példázza, a XVII–XVIII.
században használt beszélt nyelvről nem vonhatunk le pontos következtetéseket, inkább csak
a jegyzőkönyvek írásbeliségének jellemzőiről.
A kérés beszédaktusának megjelenési formáit vizsgáltam dolgozatomban. Nagyon sok
példát találtam, de nem sok változatot, és a kérésekben sem jelent meg sok beszélt nyelvi
elem. Az utalással kifejezett kérések kidolgozottsága arra enged következtetni, hogy jóval
több, árnyaltabb változatokkal élhettek a beszélők. Nagyon magas a felszólító móddal kifejezett
kérések aránya, ezzel szemben a szinkrón kutatások azt állapították meg, hogy a beszélők
a kérési szándék kifejezésekor inkább közvetettebb formákhoz fordulnak. Előfordulhat, hogy
a középmagyar beszélő gyakrabban élt a felszólító mód használatával, de nem szabad megfeledkeznünk
kutatásunk tágabb kontextusáról sem. Boszorkánypereken belül vizsgáltam a kérés beszédaktusát, általában a beszédaktus két
kommunikációs szereplője a boszorkánysággal vádolt személy és a vádlott. A boszorkányság
hiedelemvilágához hozzátartozik, általában a perek alapját képezi, a két fél kapcsolatba lépése,
ebben a találkozásban jelöli meg a vádlott szerencsétlenségének okát. Ennek a közös kapcsolatnak
az alapja pedig a kérés szándéka, nem véletlen, hogy ilyen sok példát találtam a
tanúvallomásokban. Vagyis a kérés maga nagyon hangsúlyos szerepet tölthet be a boszorkánypereken,
tanúvallomásokon belül, ezért is a legérzékletesebb módon írják le, a felszólító
móddal. A beszélt nyelvi elemek kis száma is azt jelentheti, hogy a kérés aktusa a hangsúlyos,
nem a megjelenési formája, hiszen az elég sematikus. Érdemes lenne a kérés beszédaktusát
más jellegű peranyagban is megvizsgálni, például becsületsértési perekben
