Nagy, András

Repository of the Academy's Library

ISMERTETŐK DR. NAGY ANDRÁS A mérhetetlen elmaradottság mérése Pénzes János: Periférikus térségek lehatárolása  – dilemmák és lehetőségek. Didakt Kiadó, Debre-cen, 2014. Az elmaradott térségek lehatárolása mind a kutatók, mind a területi politika számára folyamatos kihívást jelent. Ami a hazai területfejlesztési politikát illeti, hét évvel a legutóbbi besorolás után a kormány 2014. november végén elfogadta a 290/2014. (XI. 26.) Korm. rendeletet a kedvezményezett járások besorolásáról. Ez ad különös aktualitást Pénzes Já-nos most megjelent könyvének, amely a Periférikus térségek lehatárolása – dilemmák és lehetőségek cí-met viseli. Maga a szerző is elismeri bevezetőjében, hogy lehetetlen mindenki által elfogadott módszert  megalkotni, de a kérdéskör fontossága indokolja az eddigi eredmények, módszertanok, le-hetséges alternatívák gondolatébresztő áttekintését. A centrum–periféria fogalompárra koncentráló elméleti áttekintést követően a második fejezetben a szerző összefoglalót ad az elmaradott térségek lehatárolásának hazai gyakor-latáról. A rövid áttekintést gazdag térképmelléklet illusztrálja, valamint számtalan hivat-kozás hívja fel a figyelmet a témával bővebben foglalkozó kutatásokra. A tömör összefog-lalóból is kitűnik, hogy a területfejlesztési politika által alkalmazott lehatárolások területi szintjei, típusai, fokozatai állandó változást mutattak, talán egy-egy táblázat, ábra még több segítséget nyújtott volna az olvasónak a különböző fogalmak (kedvezményezett, elmara-dott, hátrányos helyzetű, LHH) közötti tájékozódásban. Utóbbi hiányosság súlyát enyhíti, hogy a szerző ezt követően a kedvezményezettség sokféle típusa közül kizárólag a komp-lex elmaradottságra összpontosít. Érdekes kérdés a lehatárolt területek időbeli összevetése. Az elmaradott települések esetében ez egyszerűbb (Pénzes János a megyék szintjén összegzi ezt). Sokkal problémá-sabb a kistérségi szint. Korábban a foglalkoztatási körzetek, most a járások a lehatárolás településnél nagyobb térségi szintjei, a leghosszabban alkalmazott kistérségi rendszer pe-dig folyamatosan változó számú területegységet jelentett. Ezért a szerző a kistérségek szintjén is úgy veti össze a lehatárolásokat, hogy a különböző időpillanatokban a települé-sek népességarányosan hány százaléka volt elmaradott az egyes kistérségekben. Össze-vetve például 2007-re az így kapott sorrendet, már ez az egyszerű összehasonlítás is jelen-tős rangkorrelációt mutat, azaz felvillantja a hivatalosan használt módszer egyik lehetséges alternatíváját. TERÜLETI STATISZTIKA, 2015, 55(1): 88–92.A MÉRHETETLEN ELMARADOTTSÁG MÉRÉSE 89 Mindez átvezet a lehatárolások harmadik fejezetben ecsetelt dilemmáihoz, amelynek egyike az alkalmazott területi szint. Mindez azért is érdekes, mert korábban a kistérségek gyarapodásának egyik ki nem mondott mozgatórugója volt az elmaradott (így többletfor-rásra jogosult) területek leválasztása a fejlettebb központokról. A különböző térfelosztások (foglalkoztatási körzet, kistérségek, járás, helyi munkaerő-piaci vonzáskörzet) szintjén a települési elmaradottság aggregálásával veti össze a szerző az eredményeket, népességará-nyosan 88–93%-os átfedést mutatva ki az elmaradott településekkel. Az átfedés különösen akkor magas, ha a vizsgálatokat a központjaiktól külön kezelt térségekre végezzük el.  A hazai területi politika is egymással párhuzamosan alkalmazza a települési, térségi szin-tet, ilyen mérvű átfedés mellett érvek és ellenérvek egyaránt felhozhatók ennek indokolt-ságára, a szerző át is tekinti ezeket. A fejezet további területi szempontokat is számba vesz, amelyek a koncentráltabb lehatárolást segítik, ez viszont a szélsőségesen elmaradott terü-letek koncentrált lehatárolása belső erőforrások híján a forrásfelhasználást, felzárkóztatást nehezítheti. Az idő dimenzió kérdésénél egyrészt problémát jelent a területi adatok korlátozott fris-sessége, másrészt a statikus és dinamikus mutatók használatának kérdése. Jellemzően előb-biek segítségével történik az elmaradott térségek lehatárolása, de egyetérthetünk a szerző-vel, hogy egyes esetekben, ha nem is dinamikus, de több éves átlagok használata indokolt lehet. A legizgalmasabb kérdést a figyelembe vett változók kérdésköre, és a komplex mutató előállításának módszere jelenti. A mutatók kiválasztása során célszerű olyanokat válasz-tani, amelyek jellegzetes területi egyenlőtlenséget mutatnak. Ennek ellentmondva a hazai gyakorlat korábban folyamatosan alkalmazott olyan infrastruktúra elemeket, amelyeknél ez már nem volt jelentős, és a legfrissebb lehatárolás során kerültek ki a körből (ivóvíz, telefonellátottság). Ugyanakkor az egyenlőtlenségi mutató maga is szerepet kaphat a leha-tárolásban, aminek kapcsán a szerző helyesen felhívja a figyelmet ennek hátrányára (elma-radott terület homogenitása, lefelé nivellálódás). Az egyenlőtlenségek leírása mellett a mu-tatók kiválasztása során egy sor egyéb, értékválasztást is kifejező szempont is érvényesül, különösen, ha az fejlesztéspolitikai célból készül. A témával foglalkozó hazai kutatások változó számban alkalmazzák a fejlettséget leíró mutatókat, ezek rövid összefoglalása során a szerző is rávilágít arra, hogy esetenként  extrém sok vagy szélsőségesen kevés mutatóval is hasonló eredményre jutottak. Nagy-számú mutató esetében szükségessé válhat azok csoportosítása is, ennek kapcsán arra ér-demes felhívni a figyelmet, hogy ez viszont bizonyos tématerületek túlzott dominanciáját eredményezheti, lásd a korábbi hazai gyakorlatot (egymással rokon társadalmi, szociális, foglalkoztatási mutatócsoportok). A fejezet és általában a tanulmány egésze kapcsán egye-dül nemzetközi példák kapcsán lehet hiányérzetünk.  Pénzes János a változókra vonatkozó elvárások mellett részletesen ismerteti az indiká-tor kiválasztás folyamatát, áttekintve a komplex fejlettségi vizsgálatok során felmerülő megoldandó legfontosabb kérdéseket. Az általa vizsgált mutatók kiválasztása során először is törekedett települési és kistérségi szinten legfrissebben elérhető adatokra támaszkodni. Az alapkészletből célszerű kiszűrni az egymásból kiszámítható, egymással korreláló indi-kátorokat, a dinamika jellegűeket, a kistérségek jelentős számában ki nem mutathatóakat. Bár a szerző csak arra utal, hogy a hivatalos lehatárolás módszertanát ismertető anyagok nem ismertetik ezeket a lépéseket, fontos rámutatni, hogy korábban a hazai területpolitika TERÜLETI STATISZTIKA, 2015, 55(1): 88–92.90 DR. NAGY ANDRÁS által alkalmazott indikátorkészlet több eleme sem felelt meg ezeknek a feltételeknek. Így például egymással szorosan összefüggő munkanélküliségi adatok, a kistérségek többségé-ben nem értelmezhető K+F-potenciál. Mindezek eredményeképp 7, azonos súllyal kezelt változó használatára tesz javaslatot: – az idős népesség eltartottsági rátája, – a rendszeres gyermekvédelmi támogatásban részesített 0–24 évesek aránya, – a légzőrendszeri megbetegedésben szenvedők 60–x évesekre vetített száma, – a 100 lakásra jutó lakosok száma, – egy állandó lakosra jutó szja-alapot képező jövedelem, – a megelőző 10 évben épült lakások aránya, – az átlagos lakásár. Az indikátorkészlet mind számában, mind a lefedett tématerületeket illetően eltér a hi-vatalosan használt mutatókészlettől, ugyanakkor részletes áttekintést kapunk a kimaradó, és első látásra sokak által hiányolt tényezőkhöz kapcsolódó indikátorok gyenge pontjairól, amelyek minden hasonló vizsgálatnál problémát okozhatnak. A demográfia esetében vagy a mutatók dinamikus jellege, vagy nem normális eloszlása miatt maradt csupán egy, az idős népesség eltartottsági rátája. Népszámlálási adatként nem lehetséges az iskolázottság alkalmazása. A hét javasoltba nem került foglalkoztatással, munkanélküliséggel kapcsola-tos indikátor, de ezeket az egyenlőtlenségeket a fajlagos jövedelem is jól leírja. Adathiány korlátozza a fogyasztás, vagy az olyan adattal nehezen leírható tényezők, mint a státus, a társadalmi mobilitás figyelembevételét. A hivatalos lehatárolások biztos pontját jelentik az infrastrukturális elemek. Ennek kapcsán a szerző is felhívja a figyelmet, hogy ezek néme-lyike nem hordoz már jelentős egyenlőtlenséget (a legutóbbi, „lapzártát” követő lehatáro-lás során ezeket már nem is alkalmazták). Ugyanakkor nála a lakással kapcsolatban 3 mu-tató is kiválasztásra kerül (laksűrűség, lakásépítés dinamikája, lakásárak). Ez azért is fi-gyelemre méltó, mert az ingatlanárak vagy a lakásépítés dinamikája (hasonlóan például a vándorláshoz), már önmagában is valamiféle komplex mutató, összetett társadalmi-gazda-sági fejlettségre utal. Ennek kapcsán érdekes lett volna megvizsgálni, hogy ezek külön-külön mennyire eredményeznének hasonló elmaradotti kört, mint a hét indikátor együtt, vagy mint a hivatalos lehatárolás. Az egyes gazdasági ágazatok, a szervezetrendszer nem jelennek meg a hét indikátor közt, a kettő még nem említett mutató (gyermekvédelmi tá-mogatásban részesítettek aránya, a légzőrendszeri megbetegedések) egyaránt a társadalmi blokkot erősíti. Csakúgy, mint a hivatalos vagy más kutatók által alkalmazott módszerta-nokban, a környezeti állapot Pénzes Jánosnál sem kerül megjelenítésre, mert ahogy fel is hívja rá a figyelmet, ez sokszor negatív összefüggésben van a fejlettséggel. Érdekes az elérhetőség kérdése is. Tanulmányban a szerző fejlettségi értelemben vett perifériákról be-szél, ugyanakkor ez sokszor földrajzi peremhelyzetet jelent. Ebből a szempontból figye-lemreméltó, hogy a javasolt mutatók közt az elérhetőség nem jelenik meg (igaz, azzal a megállapítással egyetérthetünk, hogy ez akkor lenne indokolt, ha a közösségi közlekedés vonatkozásában is kellő adatháttere lenne). Ugyan a tanulmány célja nem az volt, hogy a hivatalos lehatárolás kevesebb számú indikátorral operáló alternatíváját adja, és tudományos szempontból sem az minősíti, hogy mennyire fed át utóbbival, de érdekes lett volna összevetni a javasolt 7 mutatós és a hiva-talos lehatárolás eredményeit. Ha ennek kapcsán támad is némi hiányérzet az olvasóban, a TERÜLETI STATISZTIKA, 2015, 55(1): 88–92.A MÉRHETETLEN ELMARADOTTSÁG MÉRÉSE 91 következő fejezet különböző fejlettséget kifejező komplex változók áttekintését és össze-hasonlítását adja. A szerző olyan, gyakran használt komplex mutatókat vesz számba, mint a gazdaságot leíró kistérségi GDP, a versenyképesség, a bizonytalanul dezaggregálható HDI, a deprivációs, valamint az objektív jóléti index. Ezeket, valamint a fajlagos jövede-lem mint egymutatós módszert veti össze egymással (Spearman féle rangkorreláció), a hi-vatalos KSH-lehatárolással, továbbá a szerző által korábban ismertetett (elmaradott tele-pülések részarányából aggregált) kistérségi fejlettségi mutatóval, eredményként szoros korrelációt bemutatva. Az összehasonlítás elvégzésével párhuzamosan egy másik fejezet azt veszi számba, milyen korlátai vannak a térben, időben különböző módszerek összeve-tésének, különösen nemzetközi szinten, ami magyarázatot is ad arra, hogy a tanulmány miért a hazai keretek között mozgott. Mivel a különböző módszerek eredménye közt igen szoros korreláció volt kimutatható, és a hivatalos lehatárolás során is jelentősen változott a mutatók száma, indokolt kérdés, hogy mi fontosabb, az érthetőség vagy az alaposság? Ha területpolitikai célokhoz kapcso-lódó vizsgáltról, lehatárolásról beszélünk, egyértelmű válaszként adódhatna a közérthető-ség, ám a szerző inkább utóbbi mellett voksol, azzal a kissé sarkított, de nehezen cáfolható érvvel, hogy a GDP esetében is – a számítás bonyolultsága ellenére – a politikusok és a lakosság számára is könnyen emészthető mutatóról van szó. A tanulmány utolsó, negyedik fejezete a komplex mutatók előállításának módszereit veszi számba, az általa javasolt 7 változóra alapozva, azonos küszöbértékeket (népesség tizede, települések harmada) használva a szofisztikáltabb összevetést biztosító települési szinten. A megvizsgált módszerek a következők: rangsorolás, pontozás, maximumra vetí-tés, normalizálás, standardizálás, faktoranalízis, diszkriminancianalízis, klaszteranalízis, deprivációs és jóléti index. Az ezekkel a módszerekkel végzett lehatárolások eredményeit részletesen bemutató leírások, térképek is jelzik a szerző által elvégzett munka nagyságát, összetettségét.  Mindezek után jogosan merül fel a kérdés, hogy melyik módszer a legalkalmasabb? Ennek megválaszolása során (a tanulmány más pontjaihoz hasonlóan) itt sem az számít perdöntőnek, hogy mennyiben hoz hasonló eredményt, mint a KSH által végzett hivatalos lehatárolás. Pénzes János az alapján értékel, hogy az egyes módszerekkel lehatárolt tele-pülési körben mennyire magas a munkanélküliség, alacsonyabb a fajlagos jövedelem. Az összevetést (így a gyakorlati alkalmazást) persze nehezíti, hogy egyes módszerek (így a hazai gyakorlatban is többször használt) pontozásos módszer rugalmatlanul kezeli a kü-szöbértékeket. Összességében a maximumra vetítés, normalizálás tűnhet a leginkább ide-ális módszernek. A módszerek összevetése ugyanakkor arra is alkalmas, hogy lássuk, mi-lyen nagymértékű az átfedés azok eredménye között, azaz a leginkább elmaradott telepü-lések, térségek szempontjából szinte mindegy, hogy milyen mutatókat, módszereket vá-lasztunk. A módszertani összegzéshez kapcsolódva Pénzes János további lehetőséget is megem-lít, amelyek kiegészíthetik az eddigi eszközöket. Ezek közül talán a területi autokorreláció alkalmazásnak felvetése a legizgalmasabb. Területpolitikai céllal végzett lehatárolás során ugyanis sajátos szempont lehet, hogy minél tömbszerűbben lehatárolt elmaradott térsége-ket határozzunk meg, a beavatkozásokat koncentrálandó. TERÜLETI STATISZTIKA, 2015, 55(1): 88–92.92 DR. NAGY ANDRÁS A tanulmány során végig érzékelhető az összehasonlító vizsgálatok mögött álló hihe-tetlen mennyiségű adat és elvégzett számítás, ezért is indokolt a legvégén összegezni a lehetséges térinformatikai módszereket. A tanulmány legfőbb megállapításai tehát a következőkben összegezhetők. A területi szintek kérdésében a szerző a települési szintű elmaradottság és annak aggregálását java-solja inkább statikus, mint dinamikus mutatókkal, 7 javasolt változóval, Benett-módszerrel vagy normalizálással. Ahogy Pénzes János is utal rá, a témában könyvtárnyi irodalom született már, és ez vélhetően a jövőben is így lesz. A területfejlesztési politika, az egyes kutatók számtalan módszerrel tesznek kísérletet a fejlettség–elmaradottság mérésére változó számú indikátor segítségével, különböző szinteken. Éppen ezért állandó kérdés marad az is, hogy melyik mutató, módszer a legjobb. Utóbbiak összehasonlítása is rendre visszatérő témája kutatá-soknak. Pénzes János tanulmánya is ebbe a sorba tartozik, a témától elvárt alapossággal járja körül a témát áttekintve, gyarapítva a mások által már megkutatott szempontokat a magyarországi gyakorlatra koncentrálva. Bár célja elsősorban nem az, hogy a hazai terü-letfejlesztés által alkalmazott hivatalos lehatárolások kritikáját adja, de így is sok helyen kiviláglik, hogy az mely pontokon nem felelt, felel meg a különböző tudományos szem-pontoknak. (Ebből a szempontból említést érdemel, hogy a 2014 végén elvégzett lehatáro-lás mind a mutatók számában, módszerében területi szintjén sok újdonságot hozott. Jelen tanulmánynak ugyan nem képezhette tárgyát, de újszerűsége okán további összehasonlító elemzések tárgya lehetne.) Összességében Pénzes János tanulmánya sem adhat egyér-telmű, mindenki számára elfogadható válaszokat a periférikus térségek lehatárolásának kérdéseire, de, ahogy az alcím is jelzi, a dilemmák és lehetőségek áttekintésével, felveté-sével további kutatásra, vitára ösztönzi a téma iránt érdeklődőket.  TERÜLETI STATISZTIKA, 2015, 55(1): 88–92.

A mérhetetlen elmaradottság mérése

Abstract

Similar works

Full text

Available Versions

Repository of the Academy's Library