Tanulmányunk elsődleges célja, hogy bemutassa a különböző településhierarchia-szintek
társadalmi-gazdasági jellemzőit. Hazánk településhierarchiájának meghatározására sokfajta
kísérlet volt már a múltban, de a megközelítések és a módszerek elég eltérőek. Jelen vizsgálat során alapvetően a települések 2014. január 1-jei jogállásából indultunk ki.
A településhálózat két nagy csoportját - városok (főváros, megyei jogú város, város) és
községek (nagyközség, község) - népességnagyság-kategóriák alapján szerettük volna
tovább bontani. A városok esetében azonban azzal a problémával találkoztunk, hogy az
egyes csoportokat (nagyváros, középváros, kisváros stb.) a szakirodalom más-más értékhatárok
között említi, nincs egységes álláspont a határokról. Például középváros elnevezés
illette már többek között a 20 és 100 ezer fő közötti (Kovács 2002), a 30 és 100 ezer
fő közötti (Kőszegfalvi 2014), illetve a 10 és 25 ezer fő közötti (Tóth 2008) településeket
is. Éppen ezért a városhálózatot nem a népességszám alapján, hanem funkcionális megközelítésben
vizsgáltuk.
A rendszerváltás után a városok száma nagymértékben növekedett, mindez azonban
nem eredményezte a városi funkciókat betöltő települések számának lényeges emelkedé-
sét (Beluszky-Győri 2006). A témával kapcsolatban e folyóirat hasábjain is érdekes vita
alakult ki (Tóth 2008, Kőszegfalvi 2008, Kulcsár 2008, Csapó-Kocsis 2008, Dövényi
2009, Németh 2009, Pirisi 2009b, Pirisi-Trócsányi 2009, Faragó 2009, Tóth 2009). Mi
nem vizsgáltuk, hogy a városhálózat hány eleme nem rendelkezik városi funkciókkal,
ahogy azt sem, hogy esetleg léteznek-e olyan nagyközségek, községek, amelyek ilyenekkel
bírnak. Így a városi jogállású települések képezték tipizálásunk tárgyát.
Ahogy Beluszky Pál (1990) megfogalmazta, a városhierarchia kutatása során alkalmazott
módszerek két alaptípusa alakult ki. „A deduktív módszerek nem veszik közvetlenül
számba az egyes települések városi funkciójú intézményeit, hanem a városi szerepkör
valamely következményét mérik (mint például az 1930-as években W. Christaller a
telefon-előfizetők „jelentőségtöbbletét”), vagy pedig valamely ágazatban - például kiskereskedelem,
közlekedés - kialakult hierarchikus tagolódást általánosítják a városi funkciók egészére.” „Más kutatók oly mutatórendszer összeállítására törekedtek, melyek számba veszik az egyes központi funkciókat (azok intézményeit), azok meglétét vagy hiányát,
esetleg mennyiségüket, mintegy leltározva a városi alapfunkciókat.” Mi az utóbbi táborba
tartozunk, több - városi funkciókkal összefüggő - mutatóval kívántunk felállítani egyfajta
rangsort. Az ilyen típusú kutatások is sokfélék mind témájukat, mind az alkalmazott
módszereket tekintve.
Beluszky és Győri a „leltározó” módszert alkalmazva mutatta be a 20. századi eleji
(Beluszky-Győri 2003) és végi (Beluszky-Győri 1999) városhierarchiát. 2004-ben megjelent tanulmányukban pedig a 20. században lezajló városi pozícióváltozásokról olvashatunk
átfogó elemzést (Beluszky-Győri 2004). Szigeti Ernő (2002) a városok intézményellátottságát
elemezte, 42 intézmény, illetve szerv létét vagy nem létét vette figyelembe.
A városhierarchiát a pénzintézeti innovációk 20. századi elterjedésével is vizsgálták.
Gál Zoltán (1996) a városhálózat hierarchikus és funkcionális tagolódását elemezte a
tőkeforgalom térbeli eloszlása alapján. A versenyképesség és az innovációs potenciál
alapján történő városi tagozódásról is olvashatunk (Rechnitzer-Csizmadia-Grosz 2004,
Rechnitzer-Páthy-Berkes 2014). A két tanulmány módszertanát tekintve hasonló, a
2014-es tanulmányban a szerzők 29 mutatót öt csoportba sorolták be és főkomponens-,
illetve klaszteranalízis számítását végezték el. Csomós György (2013) nem csak a városokat
vette górcső alá, de azért érdemes tanulmányát megemlíteni, mert központjában a
magyar gazdasági centrumok pozícióváltozása áll. A működő gazdasági szervezetek
pénzügyi adatai alapján számította a szerző az úgynevezett TGS (településgazdasági
súly) mértékegység nélküli komplex mutatót, majd ez alapján állított fel egy rangsort.
Olyan elemzések is születtek, amelyek nem a teljes városhálózatot vették alapul. 319
kis- és középváros területi tőkéjét vizsgálta Tóth Balázs István (2011). A szerző 62 mutatót
anyagi és nem anyagi erőforrások szerint csoportosított és így végzett faktor- és klaszteranalízist.
Ugyancsak a kis- és középvárosokkal (10-100 ezer fős) foglalkozott Molnár
Balázs (2006). 16 mutatót négy dimenzióba csoportosítva elemezte a magyar városok
globalizáltságát, diszkriminancia- és főkomponens-analízissel. Pirisi Gábor (2009) a
(30 ezer főnél kisebb) kisvárosok fejlettségi különbségeit elemezte. Három szféra (társadalmi,
infrastrukturális, gazdasági) 4-4 mutatójából alkotta meg a kisvárosi fejlődési
indexet. De nemcsak a kis- és középvárosok kerültek középpontba, hanem a nagyvárosok
is. Lengyel Imre (1999) a megyei jogú városokat vizsgálta többdimenziós skálázás módszerével.
50 mutatót három csoportba (demográfia és foglalkoztatottság, lakossági infrastruktúra,
gazdaság és egyéb) osztva használt a számításokhoz. Csomós György (2009)
vizsgálatának célja a regionális centrumok településhálózatban lévő súlyának meghatározása
volt, 4 főkomponensbe (felsőoktatás, gazdaság, egészségügy, kultúra) sorolt 60
mutató alapján.
Összefoglalva tehát jól látszik, hogy a városhierarchia vizsgálata során alkalmazott
módszerek tárháza mennyire széles. Ezt a tárházat szeretnénk bővíteni az általunk alkalmazott
módszerre
